A magyarországi helyzet változatlan. Talán nem is kell túl távoli perspektívából tekintenünk önmagunkra, mint nemzetre, hogy az egyre gyorsabb ütemű lassulás élményét tapasztaljuk. A rendszerváltás nem hozta el a felszabadulás élményét, a társadalmi átalakulás lendülete lanyhaságából már az első időszakban alábbhagyott, mára pedig teljesen kifulladt. Sem a kreatív gazdasági teljesítmény, sem a jólét, sem a demokratikusság kiteljesítése nem céljaink többé.

Az ezen célokra való hivatkozás semmi több, mint annak a színjátéknak a része, amit a jelenlegi állapotok fenntartására használunk: racionálisan nem létező politikai törésvonalak mentén való acsarkodás, keresztényi erkölcsbe maskarázott tekintélytisztelet, egymás cselekvéstől és boldogulástól való visszatartása. Középkor.

*

Meggyőződésem, hogy az orbáni kurzus csupán válságtünete, kormányzása pedig kiteljesedése annak a történelmi folyamatnak, ami Magyarország önmeghatározásának elsikkadását jellemzi. 

Mi is történt az elmúlt két évtizedben? Sikerült-e rájönnünk, mi az a demokrácia? Tudjuk-e, nekünk mit jelent a szabadság? Van-e bármiféle fogalmunk arról, hogyan kormányozzuk magunkat, és miért pont úgy? Volt-e bármiféle tudatosság, hosszú távú elgondolás? Segítek: nem volt.

A jelenlegi magyar politikai rendszer, és így Magyarország, megfáradt, elvtelen alkuk és – főleg Közép-Európai – intézmények tudatosság nélküli átvételének eredménye. Egy igazi konzervatív magát az átvételt ellenzi, én csupán azt a tényt, hogy az átvétel nem racionális meggyőződésen alapult – de ha mégis, ezt a szűk hatalmi elit lustán megtartotta magának. Egy átlagos választópolgár, vagy egy tizenéves középiskolás mit ért meg demokratikus intézményeink működéséből, és azokból az elvekből, amikre épülnek? Semmit. De persze nem is mondtak nekik semmit…

A politikai élet e helyett személyi kérdésekkel terhelt és önmagába forduló. Ne csodálkozzunk, hogy nem látunk politikusokat civilizált vitát lefolytatni nagy társadalmi kérdésekről, ha az alapvető értékek racionális belátása kölcsönösen hiányzik minden oldalról. 

Gondoljunk bele, mit tenne egy futó, ha bicikliversenyen kéne indulnia, de még sose látott olyat! Vajon elkezdené tanulmányozni a kerékpár működését, vagy elkezdene futni? Mi elkezdtünk futni, és így esélyünk sincs.

*

Van-e bármiféle változás most, hogy már nem lehet rosszabb? Mert tételezzük fel – pusztán a gondolatmenet kedvéért - hogy a mostani alkotmányozás és kormánypolitika nagyjából a totális megmerevedés jelei. Van-e ellenzéki alternatíva? Vannak-e ebben az országban olyanok, akik birkamód futás helyett azzal foglalkoznak, mit is jelent számukra a demokrácia? Vannak-e olyanok, akik hajlandóak tudatos tervekkel előállni az állami berendezkedés kívánt formájáról? 

Sem az MSZP, sem a Gyurcsány-szekta, sem a Bajnai-klikk eddig semmiféle jelét nem mutatta annak, hogy képes lenne demokratikus értékekről gondolkodni; a Jobbik és az LMP pedig olyan leegyszerűsítő válaszokkal rendelkezik, hogy inkább ne tenné. A cigányok kussoljanak, és a környezetvédelem fontos? Gratulálok.

És a „civilek”? Akik a végsőkig tagadják, hogy bármiféle formális politikai, világnézeti elköteleződésük lenne, vajon mivel képesek előállni? „Egymillióan” tüntetnek, hogy most már aztán történjen valami? Esetleg önmagukat arcon köpve – egyébként teljesen logikusan - párttá szerveződnek? Mi lenne, ha esetleg nyernének a választásokon?  Magyarország facebook-forradalma ugyanúgy tagadásra épül, mint az elmúlt húsz év összes politikai kezdeményezése: egyszerre utasítja el ellenfeleit és a demokratikus alapozás szükségességét. Ugyanez lenne fakeresztes cicoma nélkül.

*

Jelenleg Magyarország nem csak az "egy főre jutó Nobel-díjasok szorozva a huszadik században elcsatolt területek jelenlegi országmérethez képesti arányával" mérőszámban világelső, hanem talán a politikai szerveződésekre jutó gazdasági tervek számában is. Mindenkinek van ötlete, hogyan kéne felzárkózni/fenntarthatósítani/nemzetiesíteni a magyar gazdaságot - értsd: szívesen megmondanák polgártársaiknak, mit, hogyan, mennyiért, kivel dolgozzanak és vállalkozzanak - de, hogy hogyan kéne demokratikusabb rendszert kialakítani, arról ötletük sincs. A jelenlegi alkotmányozás is csak pótcselekvés egy kis hatalomkonzervációval fűszerezve - máshol meg még ennyi sincs.

Csak remélni tudom, hogy a nagyszervezetek ürességének leple alatt, a szabadság kis köreiben apró lángokként fel-felcsillan az ész, és vannak néhányan, akik ahelyett, hogy beállnának a sorba, azon munkálkodnak, hogy végiggondolják mindazt, amit az előző generációnak kellett volna kitalálnia, átvennie, megőriznie és továbbadnia.

A szexista felhangtól eltekintve - ennek az országnak szüksége van alapító atyákra. Szükségünk van tudatos újrakezdésre, új reformkorra, ahogy szüksége lesz Európának is: hiszen intézményei ugyanúgy üresek, államisága ugyanúgy tisztázatlan, polgárai ugyanúgy hitehagyottak és tanácstalanak, ahogy nálunk is. Vizslassuk, próbálgassuk, állítgassuk azt a biciklit, ha szükséges, és legyen ez a legdemokratikusabb ország, amit valaha hátán hordott a Föld. Robogjunk végre el a jelenkor mozdulatlansága mellett, hogy büszkén kurjanthassunk Európa felé: Így kell ezt csinálni!

Az előző két alkalomhoz hasonlóan most is a hatalmi ágak szétválasztásával foglalkozunk. Jelen írásban az országgyűlési választási rendszer egy lehetséges átalakításáról lesz szó, ami ellensúlyozná a prezidenciális rendszerből eredő formális hatalomkoncentrációt, fellazítaná a pártfegyelmet, és nagyságrendekkel élhetőbb politikai kultúrához vezetne.
 

1. A jelenlegi választási rendszer

Csupán felelevenítés céljából lássuk, hogyan lesz szavazatból parlamenti állás ma Magyarországon. Választások vannak, előttünk a boríték: egyik lapon vannak a választókerület jelöltjei, másik lapon a pártok, mindkettőn beikszeljük választottunkat, bedobjuk a ládába, és komoran elvonulunk hazafelé a mosolygó bizottság tekintete előtt. Hurrá, reméljük, nem kell visszajönni második fordulóra…

Az „első lapok” eredményeinek 176 jóvágású politikus köszönheti állását – ha első körben nem sikerült megszerezni a leadott szavazatok több mint felét, akkor az esetleges visszalépőknek is. Persze még simán kaphat a kizárt jelöltektől plusz szavazatokat, hiszen ilyenkor már csak a legjobb három indulhat.  Nem akartak rászavazni, de muszáj volt. Újabb hurrá. Kellemetlen, de ha az összes választópolgár fele nem megy el, akkor még egyszer végigizgulhatja az eredményhirdetést, hiszen új fordulót kell tartani - de nyugalom, itt már elég, ha minden negyedik választó jön el. Hurrá-hurrá.

A „második lap” már sokkal izgibb, gyakorlatilag alig tudják néhányan, pontosan mi is történik ott. Területi meg országos lista, előbbi max. 152, utóbbi min. 58 fő. Területi lista kompenzálja a második helyezetteket erőfeszítéseikért, országos pedig a többieket, Hagenbach-Bischoff-formula, 5%-os bejutási küszöb, mindenkinek két szavazata van, stb. Ha így akar valaki bejutni, csupán egy dolga van: jóban lenni jónevű pártja vezetőivel. Az pedig természetesen közérdek, hogy elsősorban pártokhoz hű túlélőzsenikkel legyen tele az Országgyűlés (összesen 210 fő), hiszen csak így biztosítható az ún. arányos elv. E nélkül higgyétek el, egypártrendszer lenne, fasiszta diktatúra, a kis pártok – legalábbis a Munkáspártnál vagy a MiÉP-nél nagyobbak – képtelenek lennének képviselni választóik érdekeit. Demokratikusság highfive!

2. Az ideális választási rendszer némiképp egyszerűbb

Ha a választókörzetedből összegyűjtöd a megfelelő számú ajánlószelvényt, elindulhatsz a választásokon. Ha pedig választani mész, kapsz egy lapot az indulókkal, beikszeled a legszimpatikusabb jelöltet, aki nyer, ha ő kapja a legtöbb szavazatot. Ennyi. Se vigaszág, se lista, se második forduló.

3. A tisztán többségi elven működő választási rendszer előnyei és hátrányai

Amiről most írok, az sokaknak valószínűleg totális őrültségnek tűnik. Hiszen arányos elv nélkül kiesnének a kisebb pártok, ami a jelen körülmények között valóban nagy érvágás lenne a demokratikus képviseletnek. A kérdés azonban, amit mindenképpen föl kell vetni magunknak, valóban a mostani körülményekből kell kiindulnunk? Véleményem szerint, akik számára a tisztán egyéni választókerületes rendszer ijesztően hat vagy a jelenlegi vegyes rendszerből fakadó alapvetésekből indulnak ki, vagy olyan torz rendszerekből, mint például a brit-modell, ahol hagyományőrzésből elképesztően nagy különbségek vannak a választókörzetek létszáma között.

A kérdés tehát az, mennyiben változnának meg a demokráciával kapcsolatos alapvetéseink. Mennyiben viselkednénk máshogy mi és politikusaink? Mert azt tudnunk kell, hogy a rendszer mindig meghatározza a résztvevőit.

A legfontosabb változás a pártfegyelem és párthűség fellazulása lenne. Gazdasági és társadalmi problémáink egyik legfőbb forrása az irreálisan merev pártfegyelem. Gondolkodtál már azon, miért nem lehet komoly reformokat végrehajtani ebben az országban? Hát ezért. Mert a képviselők rá vannak kényszerítve, hogy egyéni véleményük helyett a pártvezetés álláspontját képviseljék, ami mindig és mindenáron meg akarja akadályozni a riválisok sikereit. Előfordulhat olyan, hogy egy jobboldali képviselő támogatja a baloldali kormánytöbbség környezetvédelmi törvényét? Hát nem igazán… Oktatási-, nyugdíj-, egészségügyi és reformokat pedig felejtsük is el.

Mennyi minden alakulhatott volna másképp? Gyurcsányt nem mondatták volna le az MSZP-és képviselők, ha tudják, hogy nekik kell szembenézniük a választókkal, és nem bújhatnak a pártlista szoknyája mögé? Elakadt volna az egészségügyi reform? Vajon szó nélkül hagynák a FIDESZ-es honatyák Matolcsy kuruzslásait? Vajon el kéne viselnünk a KDNP neofeudális giccsrohamát? Hát nem. Be se jutnának.

És vajon mi tűnne el? Eltűnnének ugyebár a kispártok, nem lenne Jobbikos vagy LMP-frakció, de valószínűleg nem lenne önálló liberális párt sem. Szükség van rájuk? Nagyon kevés olyan ember van – és szerencsére ez a képviselőink többségére is igaz – aki ne tartaná fontosnak a nemzeti érdekeket, környezetvédelmet, egyéni szabadságjogokat, mégis rettegünk, hogy ezek képviselete elveszne, ha az ezekre specializálódott kispártok frakció nélkül maradnának. Ugye mennyivel könnyebb lehazaárulózni egy rivális pártot, mint egy rivális képviselőt?

A magértékek képviselete, amiket egyébként kisebb-nagyobb mértékben mindenki vall, hirtelen elfogadható, sőt, kényszerszerű lenne. Az egyéni szabadságjogok védelme, a hagyományok ápolása és megbecsülése, a társadalmi szolidaritás elősegítése egycsapásra azok számára is vállalhatóvá válna, akik ezek közül egyiket-másikat jobban preferálják: a konzervatív szolidárisabb, a liberális tradíciópártibb lenne, a szocialista pedig jobban tisztelné a magántulajdont. A hiperkonzervatív-radikális Jobbik eltűnne, a neokommunista LMP visszasüllyedne humánértelmiségi filozofálásba, a KDNP többet nem nyúlhatna a gyerekeinkhez, a Fidesz és az MSZP képviselői pedig vagy ráeszmélnének demokratikus felelősségükre, vagy új, alkalmazkodni képes képviselők lazább szövetségei fogják elsöpörni őket.

Egy ilyen rendszerben minden országgyűlési képviselő a választópolgárainak lenne felelős, akik között jóval kisebb a tényleges különbség, mint amekkora a jelenlegi választási struktúrában lecsapódik. (A mostani választási rendszer olyan pártrendszert eredményez, mint a klaszteranalízis: egymástól minél távolabbi, minél homogénebb csoportokat hoz létre.)

Ugyanúgy lennének pártok, ugyanúgy lennének politikai oldalak is. Csupán annyi változna, hogy nem lenne bűn, egyenesen elvárás lenne, hogy a képviselők használják a fejüket, alkalomadtán működjenek együtt más frakciók tagjaival, mert politikai túlélésükkel játszanak, ha választóik helyett mégis inkább pártjukhoz hűségesek. Bibó.

„Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni a más véleményűektől, a más fajtájúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek az által válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.” (Bibó István)
 

Csaknem két hét telt el, mióta legutóbb írtunk a születő alkotmány kapcsán saját elképzeléseinkről, most azonban újra jelentkezünk. Akik követték írásainkat, nagyjából sejthették, hogy előbb-utóbb szó lesz az elnöki rendszerről, aminek bevezetését idehaza rengeteg vita kísért annak ellenére, hogy igazából nem vetetette föl senki. E mumus ellen tehát küzdöttünk már, a kérdésünk az, vajon megérte-e.

Előbb azért tisztázzuk, mit is értünk elnöki rendszer alatt. A fogalom maga roppant egyszerű: csupán annyit jelent, hogy a végrehajtó hatalom fejét (elnök) közvetlenül – de legalábbis nem a törvényhozás tagjai – választják meg, így a parlamenti többség nagyon kivételes esetektől eltekintve nem mozdíthatja el helyéről.

Ezzel ellentétben Magyarországon nincs „miniszterelnök-választás”, ha emlékszünk még, csupán képviselőket választunk, akik egyszerű többséggel kijelölnek valakit, akit bármikor eltávolíthatnak, ha úgy látják jónak. Ráadásul tovább bonyolódik a rendszer az igazából semmire se való köztársasági elnöki pozícióval, akinek ájtatosságon kívül funkciója már nincs – az Alkotmánybíróság jogköreinek csorbításával a nullához való konvergálás zérusba csapott át.

Mint ahogy a sorozat előző részében már bemutattuk, a demokratikusság egyik alapköve a hatalmi ágak szétválasztása, ami sem a mai Magyarországon – sem a Fidesz-KDNP-Jobbik alkotmányában – nem valósul meg: a végrehajtó ág a törvényhozáson keresztül jut legitimációhoz.

Mi ezzel a baj? Miért merengjünk azon, hogy a kormányhoz csak áttételesen szivárognak a népszuverenitás cseppjei? Egyáltalán ki tart fogva kit?

Ha megfigyeljük a rendszerváltást követő időszakot, észre kell vennünk azt az unalomig ismételt törvényszerűséget, hogy a politikai rendszerünk perszonalizációja és prezidencializálódása zajlott le. Utóbbi alatt azt szokták érteni, hogy a kormány hatáskörei folyamatosan bővülnek, jogosítványai formálisan és informálisan egyaránt letisztulnak, erősödnek. Tehát egy olyan hatalomkoncentrációs folyamatról beszélhetünk, ahol az Országgyűlés/kormánytöbbség a népszuverenitásból eredő feladatainak jelentős részét a Kormány/Miniszterelnök felé delegálja, ezáltal létrehozva azt a párszemélyes szuperhatalmi ágat, ami gyakorlatilag minden lényeges döntéshozás hátterében áll – ráadásul bármiféle igazi ellenőrző, ellensúlyozó szerv nélkül.

Hogy érthetőbb legyen: a demokratikus felhatalmazást a kormánytöbbség talicskával tolja be a Miniszterelnökhöz, ill. Kormányhoz, így igazából Magyarországon egy a zászló.

Ez a folyamat már jóval régebben elkezdődött, a Fidesz-KDNP kétharmados győzelme csupán felgyorsította, felszínre hozta ezeket a tendenciákat, mivel irreálisan sok képviselő személyes ellenszenvét kéne kivívnia Orbán Viktornak ahhoz, hogy egyáltalán számolnia kelljen számottevő ellenzéki jelenléttel. Az Alkotmánybíróság jogköreinek csorbítása, Schmitt Pál, az Ügyészség poltpéterizációja, felügyelőszervek bebetonozása igazából csak hab az elősütött tortalapon.

Ha pedig belegondolunk abba, hogy a választói preferenciák elsősorban a pártvezetők, egészen pontosan a várható miniszterelnök-jelöltek személye köré szerveződnek, teljesen logikus magatartás a mezei képviselőjelöltek, pártkatonák részéről, hogy a várható magas fizetés, megbecsültség (?), kapcsolati tőke reményében birkamód sorakoznak fel Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc vagy bárki mögött, akit alkalmasnak tartanak a bizalom (népszuverenitás) elnyerésére. Párton belüli ellenzékiségnek, alternatív gondolatoknak nincs helye: a kampánytámogatás „felsőbb utasításra” könnyen elveszíthető – ha meg mégis bejutna, független képviselőségből nem lesz Audi A8-as.

Mondhatnánk, hogy végső soron a választók úgyis megbüntetik a kiskirálykodó kormányokat, azonban ez nem feltétlenül van így: tulajdonképpen Gyurcsány Ferencék is nagyon sokáig húzták azzal a retorikával, hogy „ha nem mi, akkor jönnek a fasiszták”. Egyszerűen minden kormány és kormánytöbbség ugyanúgy hatalomkoncentrált helyzetben működött, így aztán tényleg egyetlen kérdésre volt redukálható a választások tétje: Ki a szimpatikusabb?

Mivel mindezen fenti tényezők személyektől függetlenül, rendszerszinten eredményeznek ellenőrizetlen és túlzott hatalomkoncentrációt, továbbá akadályozzák a demokratikus párbeszéd kialakulását az Országgyűlésben és a mindennapokban egyaránt, Magyarországon a miniszterelnöki és a köztársasági elnöki tisztségek összevonását tartom indokoltnak.

Az ezekből létrehozott Köztársasági Elnök főbb feladatai közé tartozna a végrehajtás irányítása, törvények aláírása (alkotmányos és politikai vétó lehetősége), hadsereg főparancsnoklása, elnöki kegyelem gyakorlása, Miniszterek, Legfőbb Ügyész és Alkotmánybíróság tagjainak jelölése. Közvetlen megválasztása és a betölthető ciklusok maximalizálása természetesen elengedhetetlen.

Adalék csupán, hogy habár a világ 65 országa elnöki típusú köztársaság, közülük 56-an átlagosan 1,5-nél rosszabb pontszámot értek el a Freedom House nemzetközi jogvédő szervezet legutóbbi vizsgálatában. Ebből jól látszik, hogy a fejlett demokratikus kultúra hiánya, a hatalmi ágak kiegyensúlyozatlansága az elnök túlhatalma felé és a katonaság túlzott szerepvállalása jelentős kockázati tényezők, amik azonban Magyarország esetében nem állnak fent.

Az Európai Unió tagországai közül egyedül Ciprus prezidenciális (FH átlag 2010 = 1), ez azonban ne tántorítson el senkit: végre államforma tekintetében is üde színfolt lehetnénk Európa közepén, és végre lenne valaki a kontinensen, aki komolyan veszi a hatalmi ágak szétválasztásának európai hagyományát.  
 

A következő bejegyzésben lesz szó a választási rendszer törvényhozást érintő kérdéseiről, így a végrehajtó és törvényhozó hatalmi ágak végleges szétválasztására és egyensúlyba hozására akkor kerül sor.
 

Egy héttel ezelőtt Gyöngyöspatával kapcsolatban megjelent bejegyzésünkre válaszul érkezett írást közlünk. A téma továbbra is a cigányság helyzete, a szélsőjobboldali szervezetek és a baloldali értelmiség szerepe - ezúttal ahogy Pintér Péter látja.

A MOVE-t 2007-ben újraalakították, ma egy része Véderő néven működik, az  Ébredő Magyarok Egyesülete-t (ÉME) még nem szervezték újra. Bár ilyen egyesületekre nem gondolom, hogy szükségünk lenne, ébredő magyarokra annál inkább. Fel kellene tudnunk ugyanis ébredni ebből a rémálomból, ami valamikor a fenti szervezetek megalakulásakor kezdődött, és máig nem ért véget.

Rasszistázás helyett címmel Szalai Máté barátom írt a héten bejegyzést. Több ponton vitám van az írásában foglaltakkal, amellett, hogy a mondanivaló meghatározó részével egyetértek. A legfontosabb kérdés: mi a baj a Jobbikkal és szatellit szervezeteivel? A válasz nagyon egyszerű, a baj az, hogy politikájuk alapvetéseiben hazug. Azt üzeni, azt hazudja ugyanis, hogy a társadalmi problémák etnikai gyökerűek. Ettől rasszista ez a szervezet, így a magam részéről a vitát, eszmecserét ugyan elképzelhetőnek, de tulajdonképpen feleslegesnek tartom. Mi sem bizonyítja jobban ennek értelmetlenségét, mint ahogy Dúró Dóra országgyűlési képviselő Vágó Gáborral (LMP) közös interjújában kifejtette, „a Holokauszt nem elsősorban a magyarságot, hanem inkább a zsidóságot érintette”. Valahol itt kezdődnek ugyanis a problémák: a Jobbik kirekesztő politikájával. Hányadsorban érintette a magyarságot, hogy 600.000 tagját megölték? Nem elsősorban a magyarságot érintette, hogy számos határon túli magyar város és falu a magyar ajkú zsidóság meggyilkolása miatt vált nyelvileg sem magyarrá? Milyen alapon rekesztenek ki ők bárkit is a magyarságból?

A Jobbik szerint a probléma „a cigányok” miatt van. Tévedés. A probléma egyének, esetleg családok miatt van, ha van. A helyiek vélelmezik, hogy például a lopásokkal olyanok vádolhatók, akik a cigánysághoz tartoznak, vagy őket oda tartozónak vélnek. A probléma tehát ott van, hogy vannak olyanok, akikkel nehéz az együttélés. Meggyőződésem, hogy minden faluban vannak olyan cigánynak tartott családok - sok helyen a meghatározó többség ilyen - akik a falu/város közösségébe integráltan élnek. A konfliktus tehát nem a cigányok és a nem cigányok között húzódik, hanem a cigány és nem cigány egyik oldal, valamint a cigány és nem cigány másik oldal között. A Jobbik hatalmas hazugsága éppen az, hogy ezt a konfliktust etnikai kérdéssé alakítja át.

Azt gondolhatnánk, hogy a múlt század történelme, mint a magyar zsidóság tragédiája, a magyarországi németek kitelepítése, a csehszlovákiai magyarok (és németek) kollektív bűnösségének meghirdetése, majd a társadalmi csoportok, mint az arisztokraták, papok, értelmiségiek, kulákok meghurcolása megtanítottak bennünket arra, hogy a vallási, nemzetiségi, társadalmi alapú vagy bármilyen ellenségképzés, és az ezzel gerjesztett gyűlölet értelmetlen és elfogadhatatlan. A valóság sajnos nem ez. Tragikus, hogy az emberek egy része nyitott a szélsőséges megoldásokra. Tudniuk kellene, hogy a kirekesztés útja csak áldozatokhoz vezet, és közben mindannyian csak vesztesek lehetünk – persze különböző mértékben: a társadalmi csoportok egymás ellen fordításában csak az ezt propagálók érdekeltek.

Minden demokrata feladata – így a mi feladatunk is az, hogy mindezt elmondjuk, hogy a fentiekre felhívjuk a figyelmet. A liberális értelmiség általában eddig el is jut, és rasszizmust kiált. Úgy vélem, ez önmagában nem hiba. (Meg kell jegyeznem, hogy ellenérzést vált ki bennem is, amikor a rasszizmus-ellenes megmozdulásokon az első sorokban csápolnak hiteltelen baloldali politikusok.)

Súlyos hibát követünk viszont el akkor, ha itt megállunk, és a problémákról nem beszélünk, nem kínálunk alternatívát. El kell nekünk is mondanunk, hogy mit tartanánk az adott közösségek számára megoldásának, ha a már említett, és hangsúlyosan nem a Jobbik által hivatkozott törésvonal mentén konfliktus keletkezik: megoldás csak együttműködéssel képzelhető el. Ahogy az korábban is természetes volt egy falu, vagy városrész életében, az elesetteken segíttetek a náluk tehetősebbek, és ennek hagyománya máig nem veszett el teljesen. Bár a gondoskodó, jóléti állam leszoktatott minket erről, rá kell ébredjünk, hogy csak egymásra számíthatunk. A Fidesz-kormány szociálpolitikáját látva különös gyorsasággal kell, hogy ezt felismerjük. A közbiztonság mindannyiunk számára fontos ügy, az utcán sétáló rendőr a probléma lényegét, az együttműködés hiányát – ahol ez felmerül - nem oldja meg. A baj ugyanis véleményem szerint az, hogy a gyerekek már az óvodába sem járnak együtt, és nem is ismerik egymást. Iskolák, egyházak, civil szervezetek, mint sportklubok, falu-, városszépítő, hagyományőrző egyesületek, közösségi terek (tornaterem, internetszoba, játszóház), táncház, zenekar, közös kirándulások és nyaralások lehetnek például azok a formák, amelyek össze tudnak kovácsolni egy közösséget, ahogy tették eddig is. Mindannyiunk elemi érdeke, hogy ezeket az intézményeket és szervezeteket minél többen érezzék a magukénak. Ez a többség és a közösségek vezetőinek a felelőssége elsősorban. Ez jelenthet megoldást, nem a cigányozás és a kirekesztés.

Hány évet is aludtunk át? Ébresztő magyarok!

Pintér Péter

Ezen a blogon több olyan írás jelent meg, amiben végső soron kiálltunk a politikailag máshogy gondolkodók szabad véleménnyilvánítása mellett; felhívtuk a figyelmet arra is, hogy a rasszistázás, és a problémák szőnyeg alá söprése egyáltalán nem megoldás. Tettük ezeket azért, mert úgy hisszük, a párbeszéd fenntartása esélyt teremthet arra, hogy észérvekkel és emberséggel meggyőzhessük azokat a honfitársainkat, akik szerintünk vészterhes és cinikus tévúton járnak.

Akárhogy is, nálam itt és most betelt a pohár.

Zagyva György Gyula, a Jobbik országgyűlési képviselője a Magyar Nemzeti Gárda hétfői tüntetésén nem csak a szokásos uszításait adta elő („cigányhordák fosztogatják és terrorban tartják a kisvárosok és falvak lakosságát”), hanem tette ezt nyíltan hungarista és demokráciaellenes felszólaló társaságában.

Fiatal demokrácia bukdácsolásaiba talán még bele is férhet mindaz, amit általában a Jobbik megenged magának: Gyöngyöspatán „flashmob” a közbiztonság hiányosságaira felhívandó, ökoszociális piacgazdaság, bakancs és facebook, kocsmai stílusú zsidózgatás-cigányozgatás, eurószkeptikusság, hiperértékelvűség és tekintélytisztelet, stb. Többnyire meg tudták oldani, hogy maguk előtt vállalható maradjon ez a fiatalos, nemzeti hagyományokra büszke radikális párt képe, akivel demokráciában – akár tetszik, akár nem – le kell ülni tárgyalni és vitázni.

És bármennyire károsnak és veszélyesnek tartom, ahogy eddig a tűzzel játszottak, az is igaz, hogy az ellenzék mindenfajta önmérséklet és kritikai igényesség nélkül igyekezett kitolni őket a demokratikus párbeszéd keretei közül. Akkor is fasisztaveszélyt kiáltottak, amikor csak egyszerűen kevésbé úrian viselkedtek, vagy éppen hatalmas túlzásokba esve ecsetelték az előttünk álló társadalmi nehézségeket.

Egy porcikám sem szimpatizált velük, módszereikkel és céljaikkal, de itt érkeztünk el ahhoz a válaszúthoz, ahol a Jobbik eldöntheti, demokratikus pártnak vallja-e magát, vagy sem.

Nem fordulhat elő ugyanis, hogy a Magyar Köztársaság Országgyűlésének képviselője olyan rendezvényen szólal fel, ahol Lantos János, a Pax Hungarica Mozgalom hitlerimitátora arról szónokol, hogy a demokrácia „csak a legsötétebb gazemberek számára lehet értékes”, és „amely ANNAK a fajnak az eszközévé vált”  (bekiabálás: „Mocskos zsidók!”). Továbbá: „És felépítjük a jövő Magyarországát, ahol az a világnézet lesz uralkodó, mely minden magyar ember legmélyéből fakad – ez a világnézet pedig nem más, mint a hungarizmus! Kitartás, fel a győzelemre!”

Országgyűlési képviselő nem állhat egy színpadra diktatúrát népszerűsítő mozgalmakkal és emberekkel; nem hagyhatja szó nélkül, hogy hazánk legelvetemültebb gyilkos árulóinak emlékét ápolják. A náci mozgalmak pontosan akkor váltak igazán veszélyessé, amikor pár őrült ölébe hullottak azok az állami erőforrások és eszközök, amik segítségével végrehajthatták torz elképzeléseiket. Ezt a legkisebb és legszimbolikusabb mértékben sem engedhetjük meg. Többé nem.

A Jobbiknak két választása van ezután:

1. Kihajítja Zagyva György Gyulát soraiból, és elkezd civilizált politikai erőként létezni; kikacsintgatás nélkül elhatárolódik mindenfajta hungarista és nemzetiszocialista szervezettől. Lemondás és mentegetőzés itt nem működik.

2. Sorai között tartja Zagyvát, és sunyi módon tovább folytatja az óvatosan uszító kettősbeszédet, de innentől mindenki tudni fogja, hogy nemzeti radikális és hungarista egyaránt a Jobbik zászlaja alatt menetel. Ez esetben a kormányoldal zárja ki őket az alkotmányozásból.

(Egyébként sem Zagyva Gyula, sem a Jobbik honlapján nem találtam semmiféle közleményt, amiben menteni próbálnák a történteket. Se helyreigazítás, se elhatárolódás, semmi. Csak "cigánybűnözés a tanyavilágban".)

FRISSÍTVE!!!

Hát én beszarok... Zagyva frissítette honlapját, ahová is egész részletes beszámoló került a rendezvényről. Véletlenül ugyanott szólaltak fel? Nem tudott róla? Egy nagy fenéket! Itt reklámozza! (Meg persze facebookon...)

Felkerült ráadásul Lantos vágatlan beszéde is, amiben további érdekes mondatok vannak:

"Magyarország számára nincsen más út mint élet vagy halál, azaz vagy a hungarizmus fog győzni, vagy elpusztul nemzetünk!"

 Na de lássuk, mit ír róla Zagyva "folyosónmegbeszéljük" Gyula!

"...A HVIM vezérét Lantos János, a Pax Hungarica Mozgalom szónoka követte. Ő a tapasztalatról beszélt, amelyet az ember egy vidéki faluban szerezhet. Az ottani emberek félelme, hogy bármikor rájuk törhetnek, kirabolhatják, meggyilkolhatják őket, az, hogy az ottani gyermekek sorban iratkoznak ki a helyi iskolákból, mind a cigánybűnözés miatt van.

Az egyik öregember nem bírta elviselni a sorozatos megaláztatást, ezért önkezével vetett véget életének. Ki kell mondani a tényt, hogy a falu a polgárháború szélén áll.

Lantos szerint a hatalom el akarja hitetni, hogy létezik világnézeti semlegesség. Ilyen kérdés a közbiztonság megoldásának akarata is, de a hatalom nem ezt akarja megoldani, hanem a hazafias szervezeteket feloszlatni. Arra van akarat. A PHM szónoka szerint két út lehetséges. Szerinte a nemzet vagy elbukik, vagy pedig győz a hungarizmus. Magyarország nemzeti ébredését késleltetni lehet, de megállítani nem.

Lantos János után Varga B. Tamás dalnok szólalt föl, aki pár történetet mesélt el a cigányokkal kapcsolatba..."

Ennyi. Jön a következő fellépő, mintha minden teljesen rendben lenne... Business as usual.

Tudja, nem érzi vagy támogatja, ki kell dobni a retekbe.

(Ha valami gonosz ember hekkelte meg Zagyva oldalait, akkor nagyon jól utánozza stílusát: a "pár történetet mesélt el a cigányokkal kapcsolatba" ugyanúgy n-betűért kiállt, ahogy má megszokhattuk...)