A magyarországi helyzet változatlan. Talán nem is kell túl távoli perspektívából tekintenünk önmagunkra, mint nemzetre, hogy az egyre gyorsabb ütemű lassulás élményét tapasztaljuk. A rendszerváltás nem hozta el a felszabadulás élményét, a társadalmi átalakulás lendülete lanyhaságából már az első időszakban alábbhagyott, mára pedig teljesen kifulladt. Sem a kreatív gazdasági teljesítmény, sem a jólét, sem a demokratikusság kiteljesítése nem céljaink többé.
Az ezen célokra való hivatkozás semmi több, mint annak a színjátéknak a része, amit a jelenlegi állapotok fenntartására használunk: racionálisan nem létező politikai törésvonalak mentén való acsarkodás, keresztényi erkölcsbe maskarázott tekintélytisztelet, egymás cselekvéstől és boldogulástól való visszatartása. Középkor.
*
Meggyőződésem, hogy az orbáni kurzus csupán válságtünete, kormányzása pedig kiteljesedése annak a történelmi folyamatnak, ami Magyarország önmeghatározásának elsikkadását jellemzi.
Mi is történt az elmúlt két évtizedben? Sikerült-e rájönnünk, mi az a demokrácia? Tudjuk-e, nekünk mit jelent a szabadság? Van-e bármiféle fogalmunk arról, hogyan kormányozzuk magunkat, és miért pont úgy? Volt-e bármiféle tudatosság, hosszú távú elgondolás? Segítek: nem volt.
A jelenlegi magyar politikai rendszer, és így Magyarország, megfáradt, elvtelen alkuk és – főleg Közép-Európai – intézmények tudatosság nélküli átvételének eredménye. Egy igazi konzervatív magát az átvételt ellenzi, én csupán azt a tényt, hogy az átvétel nem racionális meggyőződésen alapult – de ha mégis, ezt a szűk hatalmi elit lustán megtartotta magának. Egy átlagos választópolgár, vagy egy tizenéves középiskolás mit ért meg demokratikus intézményeink működéséből, és azokból az elvekből, amikre épülnek? Semmit. De persze nem is mondtak nekik semmit…
A politikai élet e helyett személyi kérdésekkel terhelt és önmagába forduló. Ne csodálkozzunk, hogy nem látunk politikusokat civilizált vitát lefolytatni nagy társadalmi kérdésekről, ha az alapvető értékek racionális belátása kölcsönösen hiányzik minden oldalról.
Gondoljunk bele, mit tenne egy futó, ha bicikliversenyen kéne indulnia, de még sose látott olyat! Vajon elkezdené tanulmányozni a kerékpár működését, vagy elkezdene futni? Mi elkezdtünk futni, és így esélyünk sincs.
*
Van-e bármiféle változás most, hogy már nem lehet rosszabb? Mert tételezzük fel – pusztán a gondolatmenet kedvéért - hogy a mostani alkotmányozás és kormánypolitika nagyjából a totális megmerevedés jelei. Van-e ellenzéki alternatíva? Vannak-e ebben az országban olyanok, akik birkamód futás helyett azzal foglalkoznak, mit is jelent számukra a demokrácia? Vannak-e olyanok, akik hajlandóak tudatos tervekkel előállni az állami berendezkedés kívánt formájáról?
Sem az MSZP, sem a Gyurcsány-szekta, sem a Bajnai-klikk eddig semmiféle jelét nem mutatta annak, hogy képes lenne demokratikus értékekről gondolkodni; a Jobbik és az LMP pedig olyan leegyszerűsítő válaszokkal rendelkezik, hogy inkább ne tenné. A cigányok kussoljanak, és a környezetvédelem fontos? Gratulálok.
És a „civilek”? Akik a végsőkig tagadják, hogy bármiféle formális politikai, világnézeti elköteleződésük lenne, vajon mivel képesek előállni? „Egymillióan” tüntetnek, hogy most már aztán történjen valami? Esetleg önmagukat arcon köpve – egyébként teljesen logikusan - párttá szerveződnek? Mi lenne, ha esetleg nyernének a választásokon? Magyarország facebook-forradalma ugyanúgy tagadásra épül, mint az elmúlt húsz év összes politikai kezdeményezése: egyszerre utasítja el ellenfeleit és a demokratikus alapozás szükségességét. Ugyanez lenne fakeresztes cicoma nélkül.
*
Jelenleg Magyarország nem csak az "egy főre jutó Nobel-díjasok szorozva a huszadik században elcsatolt területek jelenlegi országmérethez képesti arányával" mérőszámban világelső, hanem talán a politikai szerveződésekre jutó gazdasági tervek számában is. Mindenkinek van ötlete, hogyan kéne felzárkózni/fenntarthatósítani/nemzetiesíteni a magyar gazdaságot - értsd: szívesen megmondanák polgártársaiknak, mit, hogyan, mennyiért, kivel dolgozzanak és vállalkozzanak - de, hogy hogyan kéne demokratikusabb rendszert kialakítani, arról ötletük sincs. A jelenlegi alkotmányozás is csak pótcselekvés egy kis hatalomkonzervációval fűszerezve - máshol meg még ennyi sincs.
Csak remélni tudom, hogy a nagyszervezetek ürességének leple alatt, a szabadság kis köreiben apró lángokként fel-felcsillan az ész, és vannak néhányan, akik ahelyett, hogy beállnának a sorba, azon munkálkodnak, hogy végiggondolják mindazt, amit az előző generációnak kellett volna kitalálnia, átvennie, megőriznie és továbbadnia.
A szexista felhangtól eltekintve - ennek az országnak szüksége van alapító atyákra. Szükségünk van tudatos újrakezdésre, új reformkorra, ahogy szüksége lesz Európának is: hiszen intézményei ugyanúgy üresek, államisága ugyanúgy tisztázatlan, polgárai ugyanúgy hitehagyottak és tanácstalanak, ahogy nálunk is. Vizslassuk, próbálgassuk, állítgassuk azt a biciklit, ha szükséges, és legyen ez a legdemokratikusabb ország, amit valaha hátán hordott a Föld. Robogjunk végre el a jelenkor mozdulatlansága mellett, hogy büszkén kurjanthassunk Európa felé: Így kell ezt csinálni!