*** 

A konferencia délelőtti szekcióiban az általános iskola és a középiskola két-két kiemelt területéről szóló előadást halhattunk. A konferencia nyitóelőadását Dr. Herczog Mária tartotta a koragyermekkori fejlődésről. Az előadásból kiderült, hogy az iskolakezdést megelőző kor kiemelten fontos a gyermekek későbbi fejlődésének szempontjából, ennek ellenére ez a terület Magyarországon szinte teljesen kimarad a szakmai és politikai közbeszédből. A helyes kora-gyermekkori nevelésnek már a terhesség alatt el kellene kezdődnie, és a családnak és az intézménynek (bölcsőde majd óvoda) közösen kéne fejleszteniük a gyermeket. A magyarországi óvodáztatási rendszer működése nem megfelelő: nincs elég férőhely és gyakran épp azok a hátrányos helyezető, - sokszor roma – kisgyermekeknek nem jut hely, akiknek a legnagyobb szüksége lenne. 

A második előadó Imre Anna a kisiskolákról tartott előadásának fő üzenete, hogy ezekről az intézményekről a tények és nem érzések alapján kellene beszélni. A kisiskolák ugyanis a pazarló és rosszul működő önkormányzati iskolák példájaként szerepelnek a magyar közbeszédben. Ezzel szemben az előadásból azt tudtuk meg, hogy ezen iskolák eredményességi mutatói nem lényegesen rosszabbak nagyobb társaiknál, bár tény, hogy tanári állományuk képzetlenebb az átlagnál és működésük – elsősorban finanszírozási okokból – sokszor válik bizonytalanná.

A következő előadó, Lannert Judit a magyarországi szakképzésről tartott előadást, mely aktualitása miatt különösen fontos és érdekes volt. A szakértő élesen bírálta a kormány jelenlegi elképzeléseit, melyek a szakképzés olyan átalakítását célozzák, melynek következménye az iskolarendszerből fiatalon – 15-16 évesen – kikerülő, alacsony végzettségű, feltehetően olcsó munkaerő lenne. Lannert Judit rámutatott arra, hogy a jelenlegi szakképzési rendszer igen alacsony színvonalon működik, az itt végzettek rossz munkaerő piaci esélyekkel indulnak az életben. Nem beszélnek nyelveket, nagyon nagy részük funkcionális analfabéta. Számos nemzetközi „jó-példa” áll rendelkezésre, melyeket könnyen lehetne adaptálni a magyar helyzetre, ehhez bizonyos esetben – így a német duális modell esetén – a vállalkozói szféra aktív anyagi támogatására lenne szükség, más esetben – mint a skandináv példák – elsősorban csak kormányzati szándékra. 

A délelőtti szekció utolsó előadásában Fehérvári Anikó egy Magyarországon tíz éve működő programról, az Arany János Tehetséggondozó Programról beszélt. Az AJTP célja, hogy a hátrányos helyzetű gyermekeket kiemelje környezetükből és megyéjük legjobb gimnáziumában (az országban 23 iskola vesz részt a programban), speciális képzésben, egy felzárkóztató évvel kiegészítve, gimnáziumi programban vegyenek részt. A programban elsősorban az elmaradott térségekből érkezők vannak többségben, de sok gyerekre igaz az is, hogy szülei alacsony végzettségűek és/vagy tartósan munkanélküliek. Az AJTP alapvetően sikeres, az eredeti célkitűzések 80-90%-ban megvalósulnak: a gyerekek jogosítványt és ECDL-t szereznek, felsőfokú tanulmányokat folytatnak, és középfokú nyelvvizsgához jutnak. Igaz, ez utóbbi egyre kevésbé valósul meg. 

A délutáni szekció az oktatás minőségéről és szervezéséről szólt, kiegészülve egy oktatáspolitikusi kerekasztal-beszélgetéssel.

Az oktatás méréséről és a magyar oktatási rendszer intézményes szelekciójáról Horn Dániel tartott előadást. A kutató először ismertette az Európában is egyedülállóan széleskörű kompetenciamérés legfrissebb adatain alapuló elemzését, mely során a gyermekek fejlődését és ennek hatásait úgy tudta vizsgálni, ahogy erre korábban nem volt lehetőség. A keresztmetszeti helyett paneladatokon alapuló elemzésben a kisgimnáziumok szerepét mutatta be. Ezek a 6 illetve 8 osztályos gimnáziumok az oktatási rendszer egyik legfontosabb szelekciós intézményei, hiszen a jó képességű gyermekeket 10 illetve 12 éves korukban „kiemeli” az általános iskolából. Horn Dániel azt vizsgálta, hogy van-e hozzáadott értékük ezeknek a kisgimnáziumoknak, azaz tovább növelik-e az itt tanulók és a hagyományos középiskolában tanulók közti különbséget. A kutató kimutatta, hogy mindkét iskolatípus jelentős hozzáadott értékkel bír, tehát az ott tanuló gyermekek még jobbak lesznek az ott töltött 6 illetve 8 év alatt. 

Az oktatáspolitikai kerekasztal résztvevői Sió László, korábbi oktatási államtitkár volt a Fidesz részéről, Osztolykán Ágnes, a parlament oktatási bizottságának alelnöke képviselte az LMP-t és Arató Gergely volt államtitkár pedig az MSZP-t. Mindhárom szereplő egyetértett abban, hogy a közoktatás tervezett átalakítása rossz irányba tart, rosszak a célok. Arató Gergely szerint mind a Hoffmann Rózsa mind a Matolcsy György féle irányvonal felrúgja azt a korábban egységesen vallott elvet, miszerint cél az, hogy minél többen jussanak el egyetemre, főiskolára és hogy az esélyegyenlősség az oktatás egyik legfontosabb feladata. Osztolykán Ágnes hasonlóképpen síkra szállt az esélyegyenlőség növeléséért, és az etnikai diszkrimináció felszámolásáért, Sió László pedig hangot adott félelmének, hogy a jelenlegi oktatáspolitika nélkülözi a világos célkitűzéseket, ezért hajlamos szakmailag megalapozatlan és önellentmondó feladatok finanszírozására. 

A konferencia utolsó előadója Kertesi Gábor, Magyarország egyik legelismertebb oktatáskutatója volt, aki a közoktatás minden bizonnyal legégetőbb problémájáról, a szegregációról tartott előadást. Az adatok rámutattak arra, hogy Magyarországon működik - az OECD-országok közül - a leginkább szegregált iskolarendszer. A szegregációnak ráadásul csak etnikai jellege van: a hátrányos helyzetű gyermekek szegregációját nem alacsony státusuk magyarázza, hanem roma származásuk. A kutató számos amerikai példát hozott arra, hogyan lehet egy határozott és következetes deszegregációs törvénycsomaggal egy évtized alatt megváltoztatni a rendszert. Kertesi Gábor előadásából világossá vált, hogy Magyarországon akár jövő szeptembertől bevezethető lenne egy átfogó integrációs program. Ha azonban ez nem valósul meg, úgy annak beláthatatlan következményei lesznek. 

Reiner Roland

Húsvéthétfő van, lehet örülni. Van ünnepi dedikálás a várban, lehet menni locsolkodni, iszogatni, a királyi televízió műsorát tapsolva élvezni. Meg lehet olvasni konzervatív véleményalkotókat például a Mandiner blogon, akik meg is mondják, merre van észak, és mennyi a kenyér ára:
 

„Különös dolgok az álmok, főleg így alkotmányozás idején. Mert hát mi mást is tehetnénk, mint álmodunk bölcs szavakat, ragyogó paragrafusokat, melyek jó irányba viszik életünket, igazi közösségé kovácsolnak bennünket. Az élet azonban nem egy hajókirándulás.
[…]
Az élet ugyanis sokszínű: sokkal változatosabb és érdekesebb, mint bármilyen paragrafus-palota. Milyen is legyen hát a Jó Alkotmány? Nos – Feyerabenddel szólva –, bármi megteszi.
Egy ország működését, egy nép életét nem az a néhány paragrafus határozza meg, még csak nem is a liberális bölcsesség pillanatnyi álláspontja, hanem a tradíció, melyben egy nemzet él és amely szerint tesz-vesz a mindennapjaiban.”

Ímhol az artisto nevű felhasználó szavai: csudajó  az alkotmány, de legalábbis nem kell vele foglalkozni, milyen. Mindenki menjen a dolgára, nincs itt semmi látnivaló.
 

Azt azért érdemes leszögezni, hogy általában az alkotmányozásnak nem az a célja, hogy "közösséggé kovácsoljon" bárkit is. Az alkotmány pontosan az ellenkezőjére való: azért van, hogy biztosítsa az egyén jogait, ne kelljen bármilyen közösségteremtésben részt vennie, ha nem akar. Ha nem akar keresztény lenni, akkor ne is várhassák el tőle; ha házasodni akar, ne mondhassák meg neki, kivel lehet és kivel nem; ne kényszeríthessék más munkára, mint amit jószántából végezne, és így tovább.
 

A hiperszuper új alkotmánnyal – aminek a tartalma ugyebár lényegtelen – pontosan az a legnagyobb baj, hogy ezt az alapvető funkciót nem látja el. Nem csak azért kritizáljuk tehát, mert másként képzeljük el például a Költségvetési Tanács vagy egyéb szervek hatásköreit, vagy mert nem szeretjük Orbán Viktort olyan nagyon, hanem mert nem teljesíti legfontosabb feladatát.
 

De valóban nem biztos, hogy az alkotmánynak lesz közvetlen hatása a mindennapjainkra. Elképzelhető, hogy a magzati élet védelmét a gyakorlatban nem fogja érvényesíttetni senki, és az abortusz továbbra is bevett dolog lesz Magyarországon. Ugyanakkor ez oda vezetne, hogy az alkotmány többé nem garancia semmire. Ha tele van olyan „jogokkal”, amit senki nem érvényesít, aminek érvényesítését bíróságon az egyszeri állampolgár nem kényszerítheti ki, akkor mi a garancia arra, hogy például a gyülekezési jog, a lelkiismereti vagy gondolatszabadság többet fog érni?
 

Tóth Gábor Attilának volt egy nagyon okos írása a Szuverén portálon, ahol ugyanerre mutatott rá a költségvetési szabályozások kapcsán, idézem: „Az alkotmány megnyitja az utat, hogy a mindenkori kormánytöbbség a pénzügyi szűkösség indokával elvonja a forrásokat az alapjogi garanciáktól. Az Alkotmánybíróság hatásköre korlátozott a költségvetési és adótörvények esetén, továbbá valamennyi ítélkező testület köteles tiszteletben tartani a költségvetési gazdálkodás szempontjait a jogviták eldöntésekor. Ez magyarul azt akarja jelenteni, hogy ha valamilyen értelemben „sokba kerülne” az alapjogok érvényesítése, akkor hátra kell sorolni azokat. Vagyis az alapjogok nem alapjogok többé.”
 

A 2012. január 1-én életbe lépő alkotmányban nem világos, milyen alapjogok azok, amik betartását tűzön-vízen át is garantálni kívánjuk hazánkban, és mik azok, amik csak színesítő szövegként, az „alkotmány emberközeliségének biztosításaként” kerültek bele. Amennyiben így van – márpedig semmi kétségem efelől – akkor Magyarországon súlyos csorbát szenved a jogállamiság; és mindazok az egyébként tisztességes konzervatívok, akik ennek elkendőzésére játszanak, cinkos módon a jogállam felszámolásának csatlósaivá válhatnak pár év alatt.
 

Mert akármilyen jó volt kisgyerekként lovagosat játszani, a bőszen hivatkozott „történeti alkotmányosság” – akár túléltük azt az ezer évet, akár nem – olyan távol áll a modern értelemben vett jogállamiságtól, mint Mandiner blog Gyurcsány Ferenctől.
 

Szóljatok a grófnak is, hogy nem teszi meg bármi.

Remélem, az mindenki számára világos volt, hogy olyan apróságok, mint a Fidesz-KDNP alaptörvényének elfogadása, nem fog gátat szabni nekünk, és tovább gondolkodunk, milyen alkotmányos rendszert látnánk szívesen Magyarországon. A sorozat legújabb részében az Országgyűlést vesszük górcső alá.
 

1. Fékek és egyensúlyok

Politológiai közhely, hogy a nyugati demokráciákban a klasszikus hatalommegosztást a kormány és ellenzék közötti szembenállás - és ezáltal újabb hatalommegosztás - váltotta fel. Ennek előfeltétele volt a parlamentáris kormányzás elterjedése, azaz a törvényhozó kormánytöbbség és a végrehajtó hatalom összefonódása. Ezt ott lehet legkönnyebben tetten érni, hogy a kormányfőt nem közvetlenül választjuk, hanem a parlament teszi ezt meg helyettünk. Mi ezt egyáltalán nem tartjuk elfogadhatónak, de már korábban írtunk róla ITT és itt is.
 

Verziónk szerint a végrehajtó hatalom fejét mindenképpen közvetlenül kéne megválasztanunk, így az Országgyűlés feladatait, hatásköreit ennek megfelelően kell igazítanunk. Mivel ebben az alkotmányos rendszerben az Országgyűlésnek és a Köztársasági Elnöknek kölcsönösen sakkban kell tartaniuk egymást, így utóbbinak min. halasztó és alkotmányos vétójoggal kell rendelkeznie, míg előbbinek meghatározott körülmények között akár el is kell tudnia mozdítani az elnököt.
 

A jelenlegi rendszerben meghonosodott német mintájú konstruktív bizalmatlanság nyilvánvalóan nem kompatibilis ezekkel. Először is ez folyamatos parlamenti puccshoz vezetne: Mi tartaná vissza a képviselőket, hogy a nép által választott kormányfő helyére újra saját emberüket állítsák? Másfelől a konstruktív bizalmatlansági indítvány bármilyen esetben alkalmazható, amikor a többség úgy kívánja, mindenfajta tartalmi megkötés nélkül.
 

A fenti problémák kiküszöbölésére csak olyan bizalmatlansági mechanizmus fogadható el, ami automatikusan új Köztársasági Elnök választásához vezetne – az átmenet idejére pedig valamelyik kiemelt miniszter töltené be a megüresedett pozíciót. Hogy ez szokásjog szerint a belügyminisztérium valamely formájának vezetője, netán a kancelláriaminiszter lenne, vagy a kabinet egyszerű többséggel választana tagjai közül valakit, igazából a jövő zenéje és édesmindegy.
 

(Spoiler alert: a kormánytagokat kormányfő/Köztársasági Elnök jelölné, Országgyűlés megszavazná; kormányfő bármikor jelölhet újat, OGY vagy más szervek nem…)
 

Az Egyesült Államok alkotmánya „árulás, vesztegetés vagy egyéb súlyos bűncselekmény és vétség” (Article 2, Section 4) esetén teszi lehetővé az Elnök és más választott tisztségviselők elmozdítását (impeachment). Bár anno George Mason azt javasolta, hogy hivatali visszásság körével bővítsék az elmozdíthatóságot, ezt James Madison hathatós érvelésének köszönhetően elvetették.
 

Mit is jelentene ez a gyakorlatban itthon? Ha mi a Mason-féle javaslattal élve hivatali visszásság esetén is felruházzuk az Országgyűlést a választott kormányfő eltávolítására, úgy választási ígéret be nem tartása esetén is élhetnének ezzel. Egy második őszödi beszéd nagy valószínűséggel nem maradna retorzió nélkül – aminek szívből örülhetnénk – ugyanakkor rengeteg visszaélésre is számíthatnánk: Gyakorlatilag mondvacsinált ürügyekkel lehetne újra és újra elnökválasztásokba kényszeríteni az országot, ami a stabil kormányzás végét jelentené. Éppen ezért nekünk is érdemes az amerikai modell szűken vett szabályaihoz hasonlót kialakítanunk.
 

2. Költségvetés

A kormányprogram, költségvetés benyújtása természetesen a Köztársasági Elnök feladata lenne, és az Országgyűlés többségének kéne megszavaznia. Mivel a Köztársasági Elnököt közvetlenül választanánk, így ez ilyen formában valószínűleg nagyobb egyeztetési kényszert és több kompromisszumot eredményezne, főleg ha számításba vesszük a képviselők egyéni érdekeit - a választási rendszernél már írtunk arról, hogy mindenfajta listás elem nélkülözésével tisztán többségi rendszert képzelünk el.
 

3. Egy vagy két kamara?

Az eddigi gondolatmenetet követve természetesen semmi értelme nem lenne második kamarának, hiszen sem szövetségi, sem szovjet köztársaság nem vagyunk, és nem is leszünk. Akik második kamara felállítása mellett érvelnek, általában civil szervezetek képviselőit, egyházakat, szakszervezeteket, etnikai képviseletek, határon túli magyarok szervezeteit ültetnék be oda, ami enyhén szólva is abszurd, szükségképpen speciális érdekcsoportoknak kedvező. Semmilyen kiváltságokat nem adhatunk szervezeteknek – pont ebből kiindulva támadjuk a listás választási rendszert is. Egy kamara, egy ország, egyéni képviselők.
 

4. Tiszteletdíj

Habár nem szűken vett alkotmányos kérdés, de akár azzá is tehetnénk. Az egyik legundorítóbb dolog, ami a politikai közéletet jellemzi Magyarországon az pontosan a képviselői tiszteletdíj és költségtérítés körüli hihetetlenül álszent és populista nyáladzás. Egyrészt senki nem meri azt mondani, hogy „a Magyar Köztársaság Országgyűlési Képviselője vagyok, ezért a munkáért megérdemlek havi egymillió forintot, és ennek megfelelően fogok szavazni”, másrészt mindenféle trükközéssel mégis a lehető legtöbbet szeretnének hazavinni. Erre találták ki a költségtérítést, ahol a költségeket számlával nem kell igazolni, bár adózni mégis kell utána…
 

Talán ha az alkotmányba beleírnánk egy sort, hogy „a képviselői tiszteletdíj a mindenkori magyarországi átlagbér tízszerese” se több, se kevesebb, akkor talán nem kéne ezt a véresen undorító színjátékot néznünk. Aki messzebb lakik, gazdálkodja ki ügyesen. Hogy is mondják? Kiszámítható életpályamodellt mindazoknak, akik képviselőként hazájukat szeretnék szolgálni.
 

Sorozatunk Facebookon

„Az első pálcikát fogja az eredeti módon és a második pálcikát fel és le mozgatva már bármit meg tud fogni.” – Kínai evőpálcika csomagolásán található használati utasítás

Nem tudom, ki hogy van vele, de én néhanapján szoktam azokban a kis menzatálcás kínai gyorséttermekben étkezni, amikből egyáltalán nincs hiány székesfővárosunkban: talán csak az a kérdés, belőlük vagy „gyrososból” van több. Mindenesetre, amikor így teszek, sosem mulasztok el evőpálcikát kérni a kislánytól (Észrevettétek, hogy mindig a család legfiatalabb női tagját rakják a pult mögé?), ami általában 50 Ft-omba kerül, bár néha meghatódnak, és ingyen adják.

Sőt, ami azt illeti, olyan ügyesen használom ezt az alternatív evőeszközt, hogy pár hete bőven volt időm jobban szemügyre venni csomagolását és rajta az instrukciót. „Helyezze hüvelykujjához a pálcikát az ábrán látható módon” és így tovább egészen addig, hogy  „a második pálcikát fel és le mozgatva már bármit meg tud fogni”…

Bármit meg tud fogni. Például az asztalt, egy kutyát vagy egy tankot.

Ma elfogadták Magyarország új alkotmányát, ami pontosan olyan, mint egy pongyola használati útmutatás egy pár kínai evőpálcikához: Nemzeti Hitvallás, történeti alkotmány, magzati élet, melegjogok, államadósság, Isten beemelése, „a tulajdon társadalmi felelősséggel jár” és társaik. Tele van tisztázatlan ostobasággal, kétértelműséggel, feudális toposszal, alkotmányos értékek és jogok relativizálásával.

Pedig egy alkotmánynak világosan meg kéne határoznia mindazokat az intézményeket és eljárásokat, amik az államunk működéséhez és az egyéni szabadságjogok biztosításához elengedhetetlenek, és semmi többet. Legkisebb közös többszörös.

Ehelyett van ez a vacak, amire büszkének kéne lennünk – még akkor is, ha egyébként az első adandó alkalommal ösztönösen kukába dobnánk, és csak furcsaságok iránti gyűjtőszenvedélyből őrizgetnék egyesek.

A kérdés csak az, meddig.

(A bejegyzéshez csatolt képek tanulsága szerint ugyanilyan evőpálcikát forgalmaznak külföldön is annyi különbséggel, hogy az angol mellől hiányzik a magyar fordítás. Na, ezért még kapnak.)

262 igen - 1 tartózkodás - 44 nem

(Kövér László elmondta házelnöki méltató beszédét, majd a jobbjáról érkező kérdésre, miszerint tartanak-e ebédszünetet, a következőt válaszolta: "Ebédszünet? Nem szükséges." - majd átadta az elnökséget Balczó Zoltánnak, és távozott.)