Az előző két alkalomhoz hasonlóan most is a hatalmi ágak szétválasztásával foglalkozunk. Jelen írásban az országgyűlési választási rendszer egy lehetséges átalakításáról lesz szó, ami ellensúlyozná a prezidenciális rendszerből eredő formális hatalomkoncentrációt, fellazítaná a pártfegyelmet, és nagyságrendekkel élhetőbb politikai kultúrához vezetne.
1. A jelenlegi választási rendszer
Csupán felelevenítés céljából lássuk, hogyan lesz szavazatból parlamenti állás ma Magyarországon. Választások vannak, előttünk a boríték: egyik lapon vannak a választókerület jelöltjei, másik lapon a pártok, mindkettőn beikszeljük választottunkat, bedobjuk a ládába, és komoran elvonulunk hazafelé a mosolygó bizottság tekintete előtt. Hurrá, reméljük, nem kell visszajönni második fordulóra…
Az „első lapok” eredményeinek 176 jóvágású politikus köszönheti állását – ha első körben nem sikerült megszerezni a leadott szavazatok több mint felét, akkor az esetleges visszalépőknek is. Persze még simán kaphat a kizárt jelöltektől plusz szavazatokat, hiszen ilyenkor már csak a legjobb három indulhat. Nem akartak rászavazni, de muszáj volt. Újabb hurrá. Kellemetlen, de ha az összes választópolgár fele nem megy el, akkor még egyszer végigizgulhatja az eredményhirdetést, hiszen új fordulót kell tartani - de nyugalom, itt már elég, ha minden negyedik választó jön el. Hurrá-hurrá.
A „második lap” már sokkal izgibb, gyakorlatilag alig tudják néhányan, pontosan mi is történik ott. Területi meg országos lista, előbbi max. 152, utóbbi min. 58 fő. Területi lista kompenzálja a második helyezetteket erőfeszítéseikért, országos pedig a többieket, Hagenbach-Bischoff-formula, 5%-os bejutási küszöb, mindenkinek két szavazata van, stb. Ha így akar valaki bejutni, csupán egy dolga van: jóban lenni jónevű pártja vezetőivel. Az pedig természetesen közérdek, hogy elsősorban pártokhoz hű túlélőzsenikkel legyen tele az Országgyűlés (összesen 210 fő), hiszen csak így biztosítható az ún. arányos elv. E nélkül higgyétek el, egypártrendszer lenne, fasiszta diktatúra, a kis pártok – legalábbis a Munkáspártnál vagy a MiÉP-nél nagyobbak – képtelenek lennének képviselni választóik érdekeit. Demokratikusság highfive!
2. Az ideális választási rendszer némiképp egyszerűbb
Ha a választókörzetedből összegyűjtöd a megfelelő számú ajánlószelvényt, elindulhatsz a választásokon. Ha pedig választani mész, kapsz egy lapot az indulókkal, beikszeled a legszimpatikusabb jelöltet, aki nyer, ha ő kapja a legtöbb szavazatot. Ennyi. Se vigaszág, se lista, se második forduló.
3. A tisztán többségi elven működő választási rendszer előnyei és hátrányai
Amiről most írok, az sokaknak valószínűleg totális őrültségnek tűnik. Hiszen arányos elv nélkül kiesnének a kisebb pártok, ami a jelen körülmények között valóban nagy érvágás lenne a demokratikus képviseletnek. A kérdés azonban, amit mindenképpen föl kell vetni magunknak, valóban a mostani körülményekből kell kiindulnunk? Véleményem szerint, akik számára a tisztán egyéni választókerületes rendszer ijesztően hat vagy a jelenlegi vegyes rendszerből fakadó alapvetésekből indulnak ki, vagy olyan torz rendszerekből, mint például a brit-modell, ahol hagyományőrzésből elképesztően nagy különbségek vannak a választókörzetek létszáma között.
A kérdés tehát az, mennyiben változnának meg a demokráciával kapcsolatos alapvetéseink. Mennyiben viselkednénk máshogy mi és politikusaink? Mert azt tudnunk kell, hogy a rendszer mindig meghatározza a résztvevőit.
A legfontosabb változás a pártfegyelem és párthűség fellazulása lenne. Gazdasági és társadalmi problémáink egyik legfőbb forrása az irreálisan merev pártfegyelem. Gondolkodtál már azon, miért nem lehet komoly reformokat végrehajtani ebben az országban? Hát ezért. Mert a képviselők rá vannak kényszerítve, hogy egyéni véleményük helyett a pártvezetés álláspontját képviseljék, ami mindig és mindenáron meg akarja akadályozni a riválisok sikereit. Előfordulhat olyan, hogy egy jobboldali képviselő támogatja a baloldali kormánytöbbség környezetvédelmi törvényét? Hát nem igazán… Oktatási-, nyugdíj-, egészségügyi és reformokat pedig felejtsük is el.
Mennyi minden alakulhatott volna másképp? Gyurcsányt nem mondatták volna le az MSZP-és képviselők, ha tudják, hogy nekik kell szembenézniük a választókkal, és nem bújhatnak a pártlista szoknyája mögé? Elakadt volna az egészségügyi reform? Vajon szó nélkül hagynák a FIDESZ-es honatyák Matolcsy kuruzslásait? Vajon el kéne viselnünk a KDNP neofeudális giccsrohamát? Hát nem. Be se jutnának.
És vajon mi tűnne el? Eltűnnének ugyebár a kispártok, nem lenne Jobbikos vagy LMP-frakció, de valószínűleg nem lenne önálló liberális párt sem. Szükség van rájuk? Nagyon kevés olyan ember van – és szerencsére ez a képviselőink többségére is igaz – aki ne tartaná fontosnak a nemzeti érdekeket, környezetvédelmet, egyéni szabadságjogokat, mégis rettegünk, hogy ezek képviselete elveszne, ha az ezekre specializálódott kispártok frakció nélkül maradnának. Ugye mennyivel könnyebb lehazaárulózni egy rivális pártot, mint egy rivális képviselőt?
A magértékek képviselete, amiket egyébként kisebb-nagyobb mértékben mindenki vall, hirtelen elfogadható, sőt, kényszerszerű lenne. Az egyéni szabadságjogok védelme, a hagyományok ápolása és megbecsülése, a társadalmi szolidaritás elősegítése egycsapásra azok számára is vállalhatóvá válna, akik ezek közül egyiket-másikat jobban preferálják: a konzervatív szolidárisabb, a liberális tradíciópártibb lenne, a szocialista pedig jobban tisztelné a magántulajdont. A hiperkonzervatív-radikális Jobbik eltűnne, a neokommunista LMP visszasüllyedne humánértelmiségi filozofálásba, a KDNP többet nem nyúlhatna a gyerekeinkhez, a Fidesz és az MSZP képviselői pedig vagy ráeszmélnének demokratikus felelősségükre, vagy új, alkalmazkodni képes képviselők lazább szövetségei fogják elsöpörni őket.
Egy ilyen rendszerben minden országgyűlési képviselő a választópolgárainak lenne felelős, akik között jóval kisebb a tényleges különbség, mint amekkora a jelenlegi választási struktúrában lecsapódik. (A mostani választási rendszer olyan pártrendszert eredményez, mint a klaszteranalízis: egymástól minél távolabbi, minél homogénebb csoportokat hoz létre.)
Ugyanúgy lennének pártok, ugyanúgy lennének politikai oldalak is. Csupán annyi változna, hogy nem lenne bűn, egyenesen elvárás lenne, hogy a képviselők használják a fejüket, alkalomadtán működjenek együtt más frakciók tagjaival, mert politikai túlélésükkel játszanak, ha választóik helyett mégis inkább pártjukhoz hűségesek. Bibó.
„Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni a más véleményűektől, a más fajtájúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek az által válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.” (Bibó István)