Egyre elkeserítőbb számomra, ahogy a magyar társadalom áll a pénzügyi, gazdasági kérdésekhez. A legrosszabb, hogy már nem csak a tömegek kiáltanak baloldali fordulatért, melynek keretében ostorozzák tetszés szerint a multikat, bankokat vagy csak azt, akinek több pénze van náluk (ami természetesen indokolatlan, morálisan elfogadhatatlan állapot), hanem egyre több liberális is a baloldali gazdaságpolitika cukormázának rabja lett, többek között Péter barátom, vagy sokan mások (például Bodoky).

(forrás)

Adódik a kérdés, hogy mik az okai ennek a nagy balosságnak, melyhez az elmúlt 21 évben eljutottunk, és amelytől oly' boldogan szabadultunk előtte? Szubjektív véleményem következik!

Szerintem az első és legfontosabb ok, hogy hamisan ítéli meg a többség saját anyagi helyzetét, életszínvonalát. Bármit olvasok, általában a cikkekben és a kommentek között is azt látom, hogy "nem lehet ennyiből megélni", "miért a szegényektől vesznek el", stb. Nem tudom megmondani, minek a hatására kezdett kialakulni a "szegénység" kép a társadalom tagjaiban önnön magukról, de tény, hogy ez megvan. És hogy miből gondolom, hogy ez hamis lenne? Saját tapasztalataim alapján, ugyanis 1-2 évig sokkal alacsonyabb életszínvonalon éltem, mint a most jajgatók. Az az időszak kiváló arra, hogy meg tudjam ítélni, hogy jogos-e az össznépi depresszió vagy sem. Ha azt nézem, hogy sem akkor nem panaszkodtam, sem most nem teszem, akkor a válasz egyértelmű nem. Természetesen nehéz lejjebb adni a megszokott életszínvonalat, de ha mi tehetünk róla (itt elsősorban az egyén és az állam által felvett hitelekre gondolok, melyek haszonélvezői mi voltunk), akkor szerintem azt illik méltósággal elfogadni.

Az előző ponttal szorosan összefügg az elégedetlenség egy másik formája, melynek lényege az, hogy "semmi pénzért robotolok egész nap, és ez igazságtalan". Természetesen ezzel a szemben általában azok állnak, akik milliókat keresnek, és semmit nem csinálnak egész nap. Ezzel kapcsolatban azt lenne érdemes megérteni, hogy a mai világban nem a munka közben elhullajtott izzadtságcseppek alapján osztják a fizetést: hozzáadott érték szerint. (Már látom a kommenteket, hogy "milyen hozzáadott értéket termel az a szemét, aki semmit nem csinál...")

A harmadik ok, melyre visszavezethető az állambácsi most már igencsak viseltes nadrágszárának a szorongatása, az az, hogy nem értettük meg, hogy a demokrácia és liberalizmus önnön magában nem hozza el a jólétet és a békét: nekünk kell tenni érte, mindenkinek magának. Megpróbáltuk ezt, át akartunk állni, de az első nagyobb problémánál máris szaladnánk vissza oda, ahonnan 20 évvel ezelőttig a megoldást kaptuk. A baj csak az, hogy az állam ugyanazon hibákat követte el, mint mi (ami nem meglepő, hiszen az állam MI vagyunk), és már ő sem tud segíteni.

Egyébként nem csak nálunk figyelhetők meg ilyen tendenciák (90-es években nagy nyitás a kapitalizmus irányába, majd kiábrándulás), van, ahol már teljesen átvette a hatalmat a populista baloldal. Mi is abba az irányba haladunk, Hugo Chavez és Evo Morales Dél-Amerikájának irányába.

Mi a teendő gazdasági válság esetén? Természetesen cselekedni kell minden létező állami eszközzel: nagyszabású programok a költségvetés kárára, a jegybanki alapkamat csökkentése - ún. élénkítés. Mára gyakorlatilag teljes konszenzus van Nyugaton a kontraciklikus gazdaságpolitika szükségességéről, sőt, mi, választópolgárok várjuk el politikusainktól leginkább, hogy mentsenek meg minket. De vajon valóban mindig szükség van rájuk? 

1. Az 1920-21-es gazdasági válság

2. A nagy megoldás és a világ egyik legrosszabb elnöke 

(Warren G. Harding)

3. A harmadik dolog

4. A történet tanulságai

Köszönhetően a várakozásokat messze alulmúló 1,5%-os második negyedéves gazdasági növekedésnek és Mellár Tamás Magyar Nemzetben megjelent cikkének, ma mindenki  az egykulcsos adórendszer és az azt középpontba állító Matolcsy-féle gazdaságpolitika kudarcáról beszél. Én személy szerint támogatom az egykulcsos adórendszert, melynek bevezetésével a kormány célja valószínűleg az ország versenyképességének növelése és így a gazdasági növekedés gyorsítása volt. A hiba egyrészt ott volt, hogy a várt pozitív hatás a jelenlegi világgazdasági és hazai környezetben nem tudott manifesztálódni, mert nincs már potenciál a magyar gazdaságban, másrészt pedig ott, hogy kivett 529 milliárd forintot az állam zsebéből. Pedig a legnagyobb lekötött potenciál pont a költségvetési pénzek spórolásával, nem pedig az adókulcsok tologatásával szabadítható fel.

Itt el is érkeztünk Magyarország legnagyobb problémájához, az államadóssághoz. Nyilván ezzel nem mondtam sok újat, Orbán is megnevezte már mint fő ellenséget. A baj csak az, nem csinált semmit azon kívül, hogy a magánnyugdíjpénztárakból elvett pénzből sikerült egyszeri 4%-os (81%-ról 77%-ra) GDP-arányos államadósság-csökkenést előidéznie, továbbá reménykedett a gazdaság gyors növekedésében, amihez viszonyítva tovább mérséklődhetett volna az adóssághegy.

Érdemes pontosan megvizsgálni milyen terheket ró az országra évente a felelőtlenül felvett hitelek tömkelege. Az egyik legnagyobb hitelfelvevő az állam: a 2011-es költségvetésben 1052 milliárd Forint megy (egy év alatt!) kamatkiadásokra. Ennyi pénzből több mint 500 km autópályát lehetne építeni. A közszféra adósságához még hozzátesznek az önkormányzatok 1491 milliárd forintot, melynek törlesztése évente még 100 milliárd körüli összeget vihet el. Természetesen adósságállományban azért mi sem sokkal maradunk el az állam mögött a magunk 10 840 milliárd Forintjával. Ennek törlesztése több tízezer forint havonta egy háztartásra vetítve. Milyen jó lenne, ha ezek a pénzek nem adósságtörlesztésre mennének el, hanem inkább fejlesztésekre, beruházásokra, vásárlásokra! Abból lenne értékelhető gazdasági növekedés.

Már csak az a kérdés, hogy hogyan szabadítsuk fel ezt a lekötött potenciált? Növekedéssel már egyértelmű, hogy nem tudunk kimászni a csapdából. A válasz egyszerű: fizessük vissza az adósságainkat olyan gyorsan, amennyire csak lehet. Itt legfőképpen az államra és az önkormányzatokra gondolok. Le kell tenni az asztalra egy hiteles tervet, mely a lehető legnagyobb mértékben tartalmaz megszorításokat (melyhez képest a Gyurcsány-csomag vagy a Széll Kálmán terv semmi), hogy minél előbb kikerüljünk az adósságspirálból. Lehet természetesen adóztatni a gazdagokat, de emellett elkerülhetetlen, hogy az állam végső soron hozzányúljon a szociális kiadásokhoz, a nyugdíjakhoz, a közszférában dolgozók bérezéséhez. Ezeken kívül valószínűleg nem tartható az állami szolgáltatások mostani szintje sem.

Természetesen ezt mind az emberek pénztárcája érezné meg igazán; a többség pedig már így is elégedetlen helyzetével. Pedig mi voltunk azok, akik a felelőtlen ígéretekre és költekezésre szavaztunk, mindkét oldalon. Valószínűleg lehetetlen lenne elfogadtatni az emberekkel, hogy a mostani, általuk alacsonynak tartott életszínvonaluk is magasabb, mint amit megengedhetnének maguknak hitelek nélkül, vagy hogy a katasztrófális helyzetű egészségügy még rosszabb lenne, ha nem tuningolnánk fel az állam által felvett hitelekkel. Fejben kicsit elszálltunk, és nem emlékszünk, hogy voltunk sokkal mélyebben is, rosszabb körülmények között.

Visszatérve az adósságcsökkentésre: Azt középtávon (5-6 éven keresztül), konzekvensen kellene végrehajtani, hogy eredményt érjünk el. Ilyenre már volt példa, 1995 és 2001 között. A különbség az, hogy akkor igen jelentős gazdasági növekedés volt, ma pedig anélkül kell csökkenteni az adóssághegyet.

 

A terv végrehajtása alatt fokozatosan csökkenne az adósság mértéke, mely által a fizetendő kamat is. Továbbá, látva a tendenciákat, a külföldi befektetők olcsóbban refinanszíroznák a költségvetést, ami megint csak az állami kamatkiadások csökkenéséhez vezetne. Természetesen ez idő alatt a gazdasági növekedés még kisebb lenne, mint most, de hosszútávon az így felszabaduló pénzt lehet majd az adósság további csökkentésére, fejlesztésekre, oktatásra költeni, és akkor lenne értelme az egykulcsos adórendszernek is. Akkortól majd lehet jelentős gazdasági növekedésről álmodni! Ja, és természetesen akkortól lehet majd fizetésemelést adni az ápolóknak meg mindenki másnak a közszférában, de csak óvatosan, mert a történelem ismétli önmagát! 

Komoly sajtóvisszhangra talált, hogy Mellár Tamás közgazdász, a PTE egyetemi tanára a Magyar Nemzetben megjelent írásában élesen bírálta a kormány eddig követett gazdaságpolitikáját. A visszhang nyilván annak is köszönhető, hogy nem szokás a jobboldali sajtóban élesen kritizálni a kormányt. De most nem ez az érdekes.

Esküszöm, nem akarok átmenni Krugman-ellenes szájtépésbe, de, ha egyszer annyira tanulságosakat mond, képtelen vagyok megállni… Nem olyan régen Kenneth Rogoffal együtt a CNN-nek adott interjújában olyan gondolatkísérletet vezetett elő, ami minden szabadságszerető, értelmes ember számára minimum hátborzongató kell hogy legyen. Íme a rövid videó: