Mifelénk az elégedetlenkedés természetes velejárója az önsajnálat. Ezen egyikünk sem csodálkozik, hiszen jól tudjuk mindannyian, hogy mindig csak mi szívunk, mindig csak velünk babrálnak ki, és egyébként is, az egész ország szar. Éppen ezért ez már társadalmi elvárás, amiből kimaradni végzetes bűn. Ha valaki egy évben kétszer elmegy nyaralni, akkor előtte egy órán át kell panaszkodni, hogy ne nézzük ki azért, mert neki jó. Szerencsére azt az egy órát könnyen ki lehet tölteni, hiszen sajnálkozni sok mindenen lehet, kezdve a minket ért rengeteg történelmi szerencsétlenség miatti kilátástalan helyzetünktől az utóbbi időben tapasztalható időjáráson át (ha esik azért, ha meleg van azért) bármi apróságért, mindegy, csak elmondhassunk, milyen szar nekünk.
Persze azért nem mindenkinek ilyen rossz a helyzete. Bizony, róluk van szó: a politikusokról! Az még hagyján, hogy a sok szemét nem ért semmihez, a Parlamentbe csak admirálisozni meg a több százezer forintos költségtérítésüket felvenni járnak be, de hogy be is csapnak minket, és feltett szándéka mindegyiknek tönkretenni az országot, na, az már mindennek a teteje.
forrás: Origo
Nem mi tehetünk róla, hogy képtelenek vagyunk hosszútávon gondolkodni, és csak rövidtávú céljainkat tartjuk szem előtt mind az életben, mind az urnáknál! Ráadásul ezek a barmok rájöttek, hogy nem szabad minket felnőttként kezelniük, mert ahhoz kevesek vagyunk, és lehet, hogy igazuk is van, mert így tulajdonképpen egyszerűbb mindenkinek. Gondolkozni ugyanis nehéz és megterhelő. Egy szó, mint száz, disznó az összes!
Na, azért ne legyünk ilyen egyoldalúak, vannak még szép számban, akik lóghatnának a „jó magyar munkásember vérét szívom” feliratú akasztófán. Ők a gazdagok, vagy úgy általában azok, akiknek van pénzük. Na, ők is mind szemetek! Miközben mi egész nap verejtékezünk, ők egy szalmaszálat nem tesznek odébb, csak ülnek az irodájukban és kávézgatnak. Most komolyan, ki hiszi azt el, hogy azért van jól fizető kényelmes irodai állása egynek is, mert szorgalmasak, tanultak, beszélnek nyelveket? Arról már nem is szólok, hogy azt természetesen mi is tudnánk csinálni, amit ők, csak nekünk nincsenek kapcsolataink.
Még szólhatnánk a sok élősködőről, a bankokról, a multikról, a cigányokról, a melegekről, a szomszédról és az összes többi ganéjról, akik megkeserítik mindennapjainkat, de rájuk felesleges is pazarolni a szót.
Igazából már csak mi maradtunk ki a felsorolásból. Mi, a nevetséges fizetésből tengődők, a rendes, izzadtságszagban nemesedett munkásemberek. Mi, akiknak csak a vérét szívják, akik képtelenek megélni abból a kevésből, melyből a csúnya állambácsi még el is vesz egy csomót milliárdos végkielégítésekre (nem, nem a közvilágítást meg a kórházakat tartják fent belőle, hogy lehetsz ilyen naív?). Összegezve mi vagyunk azok, akik az égvilágon semmiről nem tehetnek, akik csak elszenvedői az összes többi mocsok mesterkedésének. Ezzel a hozzáállással szerencsére megspóroljuk azt is, hogy bajaink forrásának csak egy kis részét is magunkban kelljen keresni, de a semmiről nem tehetők élete már csak ilyen…
Ez a nagy magyar valóság. De mi van máshol? Elég csak nyugatra tekinteni, mennyivel jobb ott az életszínvonal, senkinek semmi problémája, maga a Paradicsom. És persze csak mi kerültünk a Paradicsom kapuján kívülre. Már megint.
Mondjuk, ha kicsit abbahagynánk az önsajnálatot és a másikra való mutogatást, továbbá letennénk a csőlátásunkat, melyet a gólya úgy hoz minden magyar ember mellé szériatartozékként, mint a tele shop az „ajándék” kiegészítőket a cosmodicshez, akkor látnánk, hogy mögöttünk még jó néhányan verik a Paradicsom bejáratát. Abban a pillanatban pedig lehet, hogy eszünkbe jutna az az elcsépelt mondás, mely szerint a Föld lakosságának 20%-a rendelkezik a bolygó javainak 80%-ával. Ez eddig okés is. Amit már nehéz elhinni, hogy mi, magyarok, benne vagyunk abban a 20%-ban (látványos ábrázolása itt). Bizony ám! Lehet, hogy mi mégis a Paradicsomban vagyunk (vagy legalábbis nem a pokolban), csak a bajaink örökös mormolása közben nem vettük észre?
