„…és ez itt a kert.” – mutat végig Schmitt Pál a frissen gyeptéglázott aranyos kis területen. „A családi kasszán is sokat lehet majd segíteni, ha itt veteményest alakítanak ki” – mondja rutinosan mosolyogva a szüleik előtt álló két tízévesforma kislánynak. Az átadó záróakkordjaként a spontán népviseletbe öltözött boldog család tagjai köszönetképpen eléneklik a Hej, Dunáról fúj a szél című dalt, amit az álamfő zongorán kísér. (A sajtó munkatársai szintén rázendítenek.) Pali bácsinak sajnos tovább kell sietnie Budapestre, hiába marasztalja mindenki: aznap Németh László-díjat ad át a kupolacsarnokban. 

Szijjártó Péter szerint viselniük kell a következményeket azoknak az embereknek, akiknek a múltbeli döntései miatt jelentősen megnőtt Magyarország államadóssága. Őszintén szólva maga az ötlet nem elvetendő abból a szempontból, hogy valahogy véget kéne vetni az osztogatás politikájának és a populizmusnak, de hogy ez visszamenőleges hatályú legyen, az az egyik legalapvetőbb jogelv felrúgása lenne. Persze sokan erkölcsi alapon jogosnak vélnék a jogi felelősségre vonást is, hiszen az elmúlt nyolc év politikusai tehetnek mindenről. Remélem ők egy kicsit átértékelik ezen álláspontjukat a cikk elolvasása után.
 

Játsszunk el a gondolattal, hogy az Országgyűlés hoz egy törvényt, mely az ország eladósítását bűntettnek minősíti, méghozzá visszamenőleges hatállyal, és nézzük meg, hogy milyen következményekkel járna ez. Nyilván a fő bűnösök, akik miatt a törvény íródott, igen hamar a börtönben találnák magukat jó-néhány évre. A büntetés kiszabásakor súlyosbító tényező lenne, hogy előre kitervelten, aljas szándékkal követték el tettüket az elítéltek, továbbá az, - ahogy Szijjártó mondja - hogy nem készítették fel az országot a soron következő nehéz időszakra (ő előre látta a világválságot (!)).

Természetesen a történet nem áll meg itt, Magyarországon ugyanis minden bűnös elnyeri jogos büntetését. Jelen esetben az a 2.361.997 MSZP és 313.084 SZDSZ szavazó, aki annak ellenére, hogy választási kampányban ugyan értesült a két párt adósságnövelő ígéreteiről (az országot adósságcsapdába kergető eredményük itt), nem elég, hogy nem jelentették őket, de még rájuk is adták le voksukat. Könnyen beláthatjuk, hogy ezek miatt erkölcsi felelősségük mellett nyilvánvaló jogi következménye van tettüknek: néhány év börtön bűnpártolásért és bűnsegédletért.

Remélem senki nem hitte, hogy bárki megúszhatja! A FIDESZ elvesztette 2002-ben és 2006-ban is a választásokat, ezért ígéreteik, melyek megvalósulásuk esetén minden kétséget kizáróan kimerítenék az ország eladósításának bűncselekményét, nem valósultak meg. Éppen ezért az ügyészség csak az ország eladósításának előkészülete vádjával állítaná bíróság elé őket, melyért 1-2 évet kapnának egy kellemes cellában. Lesz idejük jobban átgondolni a következő, általuk benyújtott törvényt.

A FIDESZ-szavazók következő egy évben várható tartózkodási helyét gondolom már nem kell részleteznem...

Pénteken az Egyesült Államok elveszítette a létező legjobb adósbesorolást a Standard & Poor’s hitelminősítő intézettől, ami – Stephen Gandel, a Time magazin bloggere szerint – habár számtalan módon eredményezheti a kamatfelárak emelkedését és így a gazdasági helyzet további romlását, alapvetően a leértékelés maga nem tekinthető formabontó eseménynek. Nem most kapott léket a hajó.

Igazából nem kell messzire mennünk az általános bizalmatlanság okait keresve, 2008 óta mindenhonnan üvölt válság mentőcsomagokkal, rendkívüli akciótervekkel, hatalmas állami programokkal, valutabizonytalanságokkal. Így nem csoda, hogy hiába járt az amerikai adósságplafon a GDP százalékában már a mostaninál magasabb szinteken is a ’40-es években (ahogy az a Fehér Ház adatait összegző lenti grafikonon látszik), akkor éppen világháború zajlott:

(Amerikai adósságplafon alakulása a GDP %-ban; forrás: New York Times)

Az előző hétvégén megállapodás született az amerikai költségvetési vitában, a hét elején pedig meg is szavazták a csomagot, mely rövidtávon az adósságplafon emelésével eltávolítja az államcsőd veszélyét, és a tíz évre szóló terv részeként 2,1 billió dolláros kiadáscsökkentésre kötelezi a világ legnagyobb gazdaságát. (Összefoglaló például ITT)

*

A fogadtatás igencsak vegyes. Ami a vita az Egyesült Államok politikai rendszerére vonatkozó kritikáit illeti: Felcsuti Balázs nem sokkal a megállapodás előtt úgy látta, hogy az „adósságplafon körüli cirkusz csak tünete az amerikai politikai rendszer diszfunkcionalitásának”, míg a félisteni Paul Krugman attól tartott, hogy a "felelőtlenül" költségvetési szigor mellett kardoskodók „nyers zsarolása” banánköztársasággá zülleszti az Egyesült Államokat. Obamának keményebbnek kellett volna lennie, mert a megszorítások csak tovább mélyítik a válságot. Ismerős?

Hiába a Standard & Poor’s hitelminősítő legalább 4 billiós ajánlása, hiába a gazdasági szereplők egyöntetű csalódottsága, úgy látszik, a legnagyobb baj azokkal a képviselőkkel van, akik költségvetési fegyelemért és valódi hiánycsökkentésért szálltak síkra. És persze azzal a politikai rendszerrel, ahol a hatalmi ágak szétválasztása valóban érvényesül végrehajtás és törvényhozás között, ahol – ha kell – a költségvetés kormánypárt és ellenzék közötti kompromisszum eredménye. Mert csak ilyen rendszerben van lehetőség arra, hogy a semmiből megjelenő, alulról szerveződő, gyakran éppen alacsony jövedelműek közül kikerülő, liberális gazdaságpolitikát támogató tömegek a saját maguk által választott képviselők és politikai nyomásgyakorlás útján „zsarolhassák” kormányukat…

(forrás)

Azt a politikai elitet, amely valóban hosszú évtizedek óta halad az egyre terjengősebb jóléti állam és az egyre nagyobb eladósodás felé. A világ többi része pedig csak néz furcsán, amikor a Tea Party vonzáskörzetéhez tartozók vagy a Ron Paul-féle libertáriusok gáncsot mernek vetni az újabb automatikusan elfogadandó plafonemelés útjába: nálunk például elő sem fordulhat, hogy a kormánytól eltérő politikai vagy éppen gazdasági véleményen lévők érdemben befolyásolni tudják a költségvetést. És itt jössz rá a szomorú tanulságra, hogy hiába van az Országgyűlésünknek öt frakciója, míg az amerikai Kongresszusnak kettő, nálunk igazából csak kormány van, és azok a lúzerek, akik majd négy év múlva próbálkozhatnak…  (Bővebben ITT és ITT)

Nem kell szeretni az amerikaiakat, de érdemes belátni, hogy egyszerűen hatékonyabb a demokráciájuk, mint bármelyik másik. Aki ezzel nem ért egyet, aki szerint „diszfunkcionális” vagy éppen „banánköztársasági” az amerikai rendszer, annak igazán kedvére való lehet a kétharmados többségű Orbán Viktor Magyarországa. Itt aztán nincsen se egyeztetés, se vita, se semmilyen kötelezettség. Nincsen valódi ellenzékiség annak számtalan formájában, és nincsenek különböző érdekek és értékek mentén szerveződő választók sem. Többség van, hatalom van.

És innentől fogva gyámoltalan nép van, akinek kenyeret kell dobni, nehogy vasvillával elégelje meg a semmibevételt. Így persze államadósság is van (Ki fizetne egy ilyen államnak tisztességesen adót? Mikor szembesülne így kormány alternatív véleményekkel, kritikákkal, horribile dictu tervezetekkel?), meg egy darabig hitel is van… Aztán lesz csőd, vagy szerencsésebb esetben olyan kellemetlen pillanatok, amikor gazdasági válság közepén kell megszorításokkal „tovább terhelni” a kínlódó gazdaságot.

Ez alól az sem ment meg minket, ha törvénybe/alkotmányba foglaljuk az államadósság mértékét: ha a gazdasági helyzet úgy kívánja, az emelést ellenzőket nálunk is zsarolóknak fogják bélyegezni, míg az aktuális kormánypárt képviselői habozás nélkül megszavazzák a „szükséges lépéseket”. Ennek teljesültéhez ráadásul az Alkotmánybíróság jogköreit kötni... Hát pontosan így állhat elő a helyzet, hogy igazi demokráciára nem, csak "népjólétre", "bársonyos reformokra" és "szociális konzultációra" fogja futni. 

*

Egyszóval a vitának örülni kell, Magyarországon pedig egyenesen tenni kell érte. És hogy akkor mi a baj a mostani amerikai megállapodással? Például az, hogy a tízéves kiadáscsökkentés csaknem fele az Iraki és Afganisztáni kivonulásból származhat (Ez ugye amúgy is folyamatban van…), a fennmaradóak jelentős része pedig a feltételezetten csökkenő kamatfelárakból jönne össze. Ilyen egy szigorú és hiteles terv?

Mindenesetre senki se csodálkozzon, ha tájékozottabb szeretteitől svájci frankot, aranyat, ezüstöt vagy rezet kap ajándékba mindaddig, amíg Magyarországon nem jelennek meg a gondoskodó állam helyett költségvetési fegyelmet követelő politikai mozgalmak, és amíg a válság enyhítése fontosabb lesz a problémák áldozatos munkával történő megoldásánál. Ez van, de lesz ez még kastély.

Mifelénk az elégedetlenkedés természetes velejárója az önsajnálat. Ezen egyikünk sem csodálkozik, hiszen jól tudjuk mindannyian, hogy mindig csak mi szívunk, mindig csak velünk babrálnak ki, és egyébként is, az egész ország szar. Éppen ezért ez már társadalmi elvárás, amiből kimaradni végzetes bűn. Ha valaki egy évben kétszer elmegy nyaralni, akkor előtte egy órán át kell panaszkodni, hogy ne nézzük ki azért, mert neki jó. Szerencsére azt az egy órát könnyen ki lehet tölteni, hiszen sajnálkozni sok mindenen lehet, kezdve a minket ért rengeteg történelmi szerencsétlenség  miatti kilátástalan helyzetünktől az utóbbi időben tapasztalható időjáráson át (ha esik azért, ha meleg van azért) bármi apróságért, mindegy, csak elmondhassunk, milyen szar nekünk.

Persze azért nem mindenkinek ilyen rossz a helyzete. Bizony, róluk van szó: a politikusokról! Az még hagyján, hogy a sok szemét nem ért semmihez, a Parlamentbe csak admirálisozni meg a több százezer forintos költségtérítésüket felvenni járnak be, de hogy be is csapnak minket, és feltett szándéka mindegyiknek tönkretenni az országot, na, az már mindennek a teteje.  

forrás: Origo

Nem mi tehetünk róla, hogy képtelenek vagyunk hosszútávon gondolkodni, és csak rövidtávú céljainkat tartjuk szem előtt mind az életben, mind az urnáknál! Ráadásul ezek a barmok rájöttek, hogy nem szabad minket felnőttként kezelniük, mert ahhoz kevesek vagyunk, és lehet, hogy igazuk is van, mert így tulajdonképpen egyszerűbb mindenkinek. Gondolkozni ugyanis nehéz és megterhelő. Egy szó, mint száz, disznó az összes!

Na, azért ne legyünk ilyen egyoldalúak, vannak még szép számban, akik lóghatnának a „jó magyar munkásember vérét szívom” feliratú akasztófán. Ők a gazdagok, vagy úgy általában azok, akiknek van pénzük. Na, ők is mind szemetek! Miközben mi egész nap verejtékezünk, ők egy szalmaszálat nem tesznek odébb, csak ülnek az irodájukban és kávézgatnak. Most komolyan, ki hiszi azt el, hogy azért van jól fizető kényelmes irodai állása egynek is, mert szorgalmasak, tanultak, beszélnek nyelveket? Arról már nem is szólok, hogy azt természetesen mi is tudnánk csinálni, amit ők, csak nekünk nincsenek kapcsolataink.

Még szólhatnánk a sok élősködőről, a bankokról, a multikról, a cigányokról, a melegekről, a szomszédról és az összes többi ganéjról, akik megkeserítik mindennapjainkat, de rájuk felesleges is pazarolni a szót.

Igazából már csak mi maradtunk ki a felsorolásból. Mi, a nevetséges fizetésből tengődők, a rendes, izzadtságszagban nemesedett munkásemberek. Mi, akiknak csak a vérét szívják, akik képtelenek megélni abból a kevésből, melyből a csúnya állambácsi még el is vesz egy csomót milliárdos végkielégítésekre (nem, nem a közvilágítást meg a kórházakat tartják fent belőle, hogy lehetsz ilyen naív?). Összegezve mi vagyunk azok, akik az égvilágon semmiről nem tehetnek, akik csak elszenvedői az összes többi mocsok mesterkedésének. Ezzel a hozzáállással szerencsére megspóroljuk azt is, hogy bajaink forrásának csak egy kis részét is magunkban kelljen keresni,  de a semmiről nem tehetők élete már csak ilyen…

Ez a nagy magyar valóság. De mi van máshol? Elég csak nyugatra tekinteni, mennyivel jobb ott az életszínvonal, senkinek semmi problémája, maga a Paradicsom. És persze csak mi kerültünk a Paradicsom kapuján kívülre. Már megint.

Mondjuk, ha kicsit abbahagynánk az önsajnálatot és a másikra való mutogatást, továbbá letennénk a csőlátásunkat, melyet a gólya úgy hoz minden magyar ember mellé szériatartozékként, mint a tele shop az „ajándék” kiegészítőket a cosmodicshez, akkor látnánk, hogy mögöttünk még jó néhányan verik a Paradicsom bejáratát. Abban a pillanatban pedig lehet, hogy eszünkbe jutna az az elcsépelt mondás, mely szerint a Föld lakosságának 20%-a rendelkezik a bolygó javainak 80%-ával. Ez eddig okés is. Amit már nehéz elhinni, hogy mi, magyarok, benne vagyunk abban a 20%-ban (látványos ábrázolása itt). Bizony ám! Lehet, hogy mi mégis a Paradicsomban vagyunk (vagy legalábbis nem a pokolban), csak a bajaink örökös mormolása közben nem vettük észre?