Mi a teendő gazdasági válság esetén? Természetesen cselekedni kell minden létező állami eszközzel: nagyszabású programok a költségvetés kárára, a jegybanki alapkamat csökkentése - ún. élénkítés. Mára gyakorlatilag teljes konszenzus van Nyugaton a kontraciklikus gazdaságpolitika szükségességéről, sőt, mi, választópolgárok várjuk el politikusainktól leginkább, hogy mentsenek meg minket. De vajon valóban mindig szükség van rájuk?
Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adjunk, olyan történelmi korba kell visszarepülnünk, amikor se keynesianizmus, se New Deal, se Matolcsy nem létezett.
1. Az 1920-21-es gazdasági válság
Számos mérőszám alapján az egyik legsúlyosabb válságát élte meg az Egyesült Államok gazdasága e 18 hónap alatt: 5,2%-ról 11,7%-ra bővülő munkanélküliség, a Dow Jones ipari átlaga 47%-ot zuhant (autógyártás 60%-kal mínusz), a GNP 17%-kos eséssel egyenes földbe olvadt. Ezek mellé jött még az azóta is legmagasabb egy év alatti defláció – legdurvább becslések szerint 18%-kal, míg a legóvatosabbak szerint 13%-kal estek az árak. (Összehasonlításképpen a nagy gazdasági világválság legkeményebb évében, 1932-ben a defláció „csak” 10,3%-os volt...)
Persze mondhatnánk, hogy ez a Nagy Háború utáni korrekció, és részben igazunk is volna. Azonban a háború lezárta és a ’20-as válság között már volt egy kisebb visszaesés, ami a hadigazdaságról való visszaállás természetes velejárója volt, sőt a leszerelt katonák álláskeresése a bevándorlás felfutásával együtt is korábbi évek adatait rontja elsősorban.
Hasonlóképpen nem mutatható ki, hogy pusztán a visszaeső mezőgazdaság termelés, és az ezt követő munkanélküliség lett volna a visszaesés forrása. (Ehhez annyi magyarázat tartozik, hogy erre az időre az európai mezőgazdaság is kezdett talpra állni.)
(Dow Jones Ipari Átlag alakulása)
2. A nagy megoldás és a világ egyik legrosszabb elnöke
1921 márciusában iktatták be Warren G. Hardingot, akinek az akkori választópolgárok 60,36% - 34,19% arányban szavaztak bizalmat, mégis az utókor szerint a valaha létezett egyik legrosszabb amerikai elnök volt. Ő egyébként három dologról emlékezetes: talán ez volt az egyik legkorruptabb, legbotrányosabb kormányzat a modern történelemben (Szesztilalom!); tőle eredeztethető a két világháború közötti – elsősorban mezőgazdasági – protekcionizmus, ami futótűzként továbbterjedve megteremtette az egymástól elzárkózó, ellenségeskedő országok rideg valóságát nagyban hozzájárulva a második világháborúhoz; és a harmadik dolog.
(Ha valaki elgondolkozott már azon, vajon ki volt az első gyökér az amerikai politikában, aki lefeküdt az agrárlobbiknak olyan borzalmakat szabadítva a világra, mint a bioetanol vagy az állami cukorár-szabályozás, hát ő volt az…)
(Külön érdekesség, hogy az utókor iszonyatosan rossz szónokként tartja számon Hardingot. Székfoglaló beszéde, a „Return to normalcy” pedig egyöntetű gúny tárgya. Még akkor is, ha Kennedy a „Ne azt kérdezd, mit tehet a hazád érted, hanem hogy te mit tehetsz a hazádért” örökbecsű mondatát gyakorlatilag egy az egyben innen vette: „Our most dangerous tendency is to expect too much of government, and at the same time do for it too little.”. Hát, igen… Néha elfogult a történetírás is.)
(Warren G. Harding)3. A harmadik dolog
És hogy mit csinált a világ egyik leggyatrább elnöke, hogy leküzdje a történelem egyik legdurvább válságát? Azt kérdezitek, milyen csodaszert vetett be? Mert, azt eddig nem említettem, de a válság amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is múlt – az ipari produktivitás index 29,4%-os esés után 60,1%-kal nőtt, ’22-ben már normálisnak tekinthető 6% körülire szorult vissza a munkanélküliség, és ’23-ra a GDP is elérte a válság előtti szintet.
A válasz nagyon röviden az, hogy nem csinált semmit. Azt még a keynesiánusok is elismerik, hogy nem volt számottevő fiskális és monetáris bővítés. Sőt, Harding igazából masszív adócsökkentésbe fogott, melynek során a legmagasabb jövedelműek adóterheit négy lépésben 73%-ról 25%-ra csökkentette (Ezzel kapcsolatban ajánlom Peti bejegyzését, és facebookos szavazásunkat.), a szövetségi költségvetés kiadásait pedig két év alatt megfelezte (!!!). El tudjátok ennek akár csak a tizedét képzelni a mai Magyarországon?
(Mindezek mellett egyébként olyan szociálisan érzékeny lépések fűződnek a nevéhez, mint az első veterán- és gyermekjóléti programok beindítása, ami aztán pláne ellentmond mindennek, amit Magyarországon tapasztalunk: Nálunk az éhező gyerekek etetése, az elfogadható szintű oktatás és egészségügyi ellátás biztosítása a rászoruló kiskorúaknak csak nagyjából a tizennégymilliomodik havi nyugdíj után kerülhet szóba...)
4. A történet tanulságai
Pár egyszerű következtetést azért vonjunk le. Egyrészt a történelmi emlékezet sajnos tényleg elég bipoláris: vannak a hatalmas példaképek (Kennedy) és vannak a szánalmas, korrupt fajankók (Harding). Éppen ezért nagyon fontos lenne rábírni magunkat a minél árnyaltabb értékelésre, ha már mégiscsak emberek munkájáról van szó.
Másrészt az nem igaz, hogy minden gazdasági válsággal állami eszközökkel kell felvennünk a harcot. Tudom, hogy én is hajlamos vagyok a végletes gondolkodásra („Az állam ne csináljon semmit!”), de azért az nem igaz, hogy a válságok nem képesek maguktól elmúlni, és hogy beavatkozás nélkül mindenképpen maradandó kárt okoznak a gazdaságokban. Egyszerűen nem igaz, mégis sokan alapvető igazságként kezelik ezeket, és ahelyett, hogy a saját életükre koncentrálnának, dolgoznának vagy egyáltalán csak elgondolkoznának azon, hogyan tovább, széttárt karokkal várják az állami beavatkozást. Aztán látjuk, hová vezet mindez.
