A gazdasági szabadságharc újabb állomásán vagyunk túl, megvédtük a magyar érdekeket, a magyar életet, mission accomplished. Egyenesen „Justice has been done”, magyar nemzeti katarzis: visszavásároltuk a MOL-t. 

A Send/Küldés gombbal elküldheted az érintetteknek vagy ismerőseidnek Facebookon:

Pontosan 1300 évvel ezelőtt történt, hogy Tárik ibn-Zijád hadai élén Észak-Afrikából átkelt az Ibériai félszigetre, és ronggyá verte az  ott élő vizigótokat. A szűk szoros európai partján van egy nagy szikla, mely erről a momentumról kapta a nevét: "Tárik sziklája”, magyarul Gibraltár. Az iszlám ezután 1492-ig, a rekonkviszta végéig  tartotta megszállva Európa nyugati végeit.

Ami most történik Spanyolország nagyvárosaiban (VIDEÓ + bővebben ITT, ITT, HERE és HERE), valóban úgy tűnik, hogy beleilleszthető az arab forradalmak idei láncolatába. Átsöpört Tunéziától kezdve Egyiptomon át egészen Líbiáig – a számos elágazásról (Szíria, Jemen, Irán, palesztinok) már nem is beszélve. A kérdés csak az, milyenek is ezek a forradalmak?

Az arab forradalmakat a nyugati sajtóban elsődlegesen és szinte kizárólag demokratikusnak könyvelték el, és azok jóléti fókuszáltságát bár elismerték, valahogy mégis háttérbe szorították. Mi is üdvözöltük a diktátorok elüldözését, sürgettük a mielőbbi európai katonai segítségnyújtást.

Igen ám, de ehhez képest számos helyen látszik elcsúszni számomra a hős népek öntudatra ébredésének mítosza. Gondoljunk csak arra, mi történt az egyiptomi rezsimváltás kivívásának másnapján! Mubarak lemondott pénteken, hétfőn pedig újra tüntettek a Tahrír téren – „ezúttal” jobb munkakörülményekért és magasabb fizetéséért.

A spanyol forradalom csak ez utóbbiak tekintetében hasonlítható össze arab elődeivel. Madridban fel sem merül, hogy tömeggyilkos diktátort kéne elzavarni, azonban az ország hatalmas szociális problémáira egyelőre nem látszik a megoldás. Pocsék gazdaság, 21%-os munkanélküliség (4,9 M fő), ami a fiataloknál 42%-ot is elér (!!!) – jogosnak is tűnik a frusztráltság, semmi kétség.

Ugyanakkor semmiképpen sem felemelő, hogy a generációs alapon szerveződő kvázi-mozgalom a közterek visszafoglalásán (sic!) kívül szintén nem sokat tesz a megoldáskeresésért: „csak üldögélnek”, sátraznak, szocializálódnak, néha-néha kiabálnak megafonba, meghallgatják a felszólalókat. "People want to participate. This is a fiesta of democracy” – mondta egyikük a CNN tudósítójának.

Nyilván minden demokráciában fontos szerepe van az ehhez hasonló megmozdulásoknak,  hiszen  égető problémákra irányíthatják rá a közfigyelmet. Ezt nem is akarom leszólni. Azonban a helyzet Spanyolországban ennél többet kívánna meg: teljes gazdaságpolitikai újratervezést, amitől a „spanyol forradalom” finnyásan elhúzódik, és infantilis tévképzetekbe ringatja magát.

Az európai civilizáció legfontosabb érdeme, hogy lehetőséget ad tagjainak a szervezett politikai részvételre és megoldáskeresésre. Közvetett demokráciákban, ha széles társadalmi csoportoknak ugyanolyan problémáik vannak (pl. magas fiatalkori munkanélküliség), az érintett állampolgárok közös megoldási javaslatokkal állnak elő, politikai programot alkotnak, és elindulnak a választásokon. Spanyolországban erről szó sincs, ők csak „más fajta politikát követelnek” és „fiesztáznak”.

Ahogy 711-ben az iszlám kezdte meg hódító útját az európai kontinensen, úgy 2011-ben átvetette hozzánk lábát az arab forradalmakból származó tévképzet, hogy programállítás, választáson való megmérettetés nélkül, az utcákon éldegélve bármiféle konstruktív választ lehet adni az egyébként igen komoly társadalmi problémákra. Itt van ez generáció, aki játszóteret csinál a közterekből, ódzkodik a képviseleti demokrácia hagyományától és a modern politikai kultúrától, pedig  tagjainak minden képessége és jószándéka meglenne a kiútkeresésre.

Valószínűleg nem a madridi lesz az utolsó hasonló „forradalom” Európában, azonban az ezek mögött álló ideológiai alapok (csövezés mint participáció, passzív követelőzés) elvetése nélkülözhetetlen lesz európaiságunk megőrzésében. Vagy ezúttal az Észak-Afrikából érkező hódító győzni fog, ahogy az anno végül sem az iszlámnak, sem Karthágónak nem sikerült.

Fuck the "Fuck the system".

Íme, eljött a csoda, csatlakoztunk a Nemzeti Együttműködés Rendszeréhez! De legalábbis szeretnénk konzultálni mi is, HALLGASSUK HÁT MEG EGYMÁST! Az alábbi kérdőívet neves szakértőink bevonásával alkottuk meg, nagy segítségünkre volt továbbá a nemzet "kis ábrája" is! 

A véglegesítés gombot Pálinkás József és Schmitt Pál jelenlétében nyomtuk meg, hiszen a Magyar Tudományos Akadémiában és a Magyar Olimpiai Bizottságban betöltött pozíciók önmagukban garantálják a szakmai szempontok maradéktalan érvényesülését! A kritikák alaptalanok!!!

Poháralátétnek sem utolsó, ha kinyomtatja, vagy ha a monitort derékszögben elforgatja!

Küldje tovább szeretteinek,

azaz Orbán Viktornak (orbanviktor@orbanviktor.hu), 

Szijjártó Péternek (szijjartopeter@szijjartopeter.hu)

vagy éppen a Professzorok Battyhány Körének (pbk-titkar(at)bla.hu)! 

(Nagymagyarországnyi méretben ITT is keresheti!!! Vagy egyszerűen kattinthat a pluszjelre a keret alján!)

HALLGASSUK MEG2

Zsuzsi és Peti találkoznak a piacon. Zsuzsi narancsot vásárolni érkezett, Peti pedig tudtán kívül spekulálni. Zsuzsi már hétfő óta minden nap 370 Ft-ért vesz egy darab narancsot, amit nagy élvezettel fogyaszt el. Összetalálkozván Péterrel el is meséli neki, milyen kicsattanóan jól érzi magát, mióta így tesz, és elmeséli azt is, hogy holnap valószínűleg 30 Ft-ot kölcsön kell majd kérnie valakitől, mivel csak 340 Ft-ja maradt – de nem baj, majd csak ad az a smucig Benedek. Peti elszörnyülködik ezen a bizonytalanságon, fel is ajánlja Zsuzsinak, hogy akármi lesz, hoz neki holnap egy narancsot. Biztos, ami biztos. Cserébe Zsuzsi megígéri, hogy odaadja Petinek 340 Ft-ját, megállapodnak és továbbállnak. Másnap a megbeszéltek szerint intézik a cserét: Peti 340 Ft-ot, Zsuzsi pedig egy narancsot kap.

Zsuzsi ugyan sosem tudja meg, de első találkozásuk után Peti végigjárta az egész piacot, mert sejtette, hogy valamelyik árus olcsóbban adja portékáját – és valóban az egyik félreeső eladótól végül 330 Ft-ért kapta meg a narancsot, amit így végül 10 Ft nyereségért adott tovább Zsuzsinak. Zsuzsi vagy nem volt túl sikeres a keresésben, vagy valamelyik eladó csökkentette az árait. Ki tudja, valószínűleg sietett.

*

Az előbbi széplelkű történet akár egy tőzsdei short selling ügylet modellje is lehetne: az eladó (Peti) rövidtávra eladást vállal az aktuális piaci árnál alacsonyabban bízva abban, hogy a két időpont között még alacsonyabb áron juthat a termékhez, eszközhöz, részvényhez, akármihez. Ennek hatalmas előnye a vevő szempontjából, hogy nem kell végigjárnia az összes eladót, a példától elrugaszkodva nem kell annyi erőforrást fektetnie a várható árfolyammozgásokról való információk felkutatására: holnap lesz narancs háromnegyvenér’.

Az eladónak egyértelműen előnyös, ha bejön a jóslata, ellenkező esetben fizetheti a különbözetet keményen. Mondhatnánk persze, milyen erkölcstelen, hogy valaki „mások kárára játszik”, hiszen ebben az esetben az eladó érdeke, hogy az árfolyam csökkenjen – így akár rosszhír terjesztéssel is próbálkozhat gonosz módon. Ugyanakkor itt az egyéni haszon maximalizálásának kulcsa nyilvánvalóan nem a lehető legnagyobb kár okozása, hanem a megfelelő tájékozottság, a piaci viszonyok minél pontosabb felmérése.

Azt se felejtsük el, hogy nincs olyan ember a világon, akiből hiányzik a „longkereskedő gén”, és rá van kényszerítve az állandó shortolásra. Ez csak egy lehetőség, amivel azért sokan élnek is.

Igen ám, de akkor miért korlátozzuk az Európai Unióban? Az ún. fedezetlen shortolás (naked short) betiltását szorgalmazzák „gazdasági vészhelyzet” esetében, aminek kinyilvánításáról természetesen az a hatóság (European Securities and Markets Authority) fog dönteni, akinek a szabályozást kell majd végrehajtania. Az új szabályozás csak azokra az országokra vonatkozna, akik nem kérnek mentességet alóla – Magyarországon például egyáltalán nem lehet fedezetlen shortolást indítani, élen járunk, nyugi.

(A fedezett short egyébként nagyjából úgy nézne ki a kezdeti példára lefordítva, hogy Peti csak úgy ígérhetné meg Zsuzsinak a másnapi narancseladást, ha a megállapodáskor már nála lenne a narancs -- így kölcsön kéne kérnie harmadik személytől, mondjuk Ilonától egyet...)

*

Szóval kinek is jó ez az egész? A shortolás egyik hatalmas előnye, hogy volatilitást hoz a rendszerbe, csökkenti az árakat, folyamatos korrekciós nyomás alatt tartja a piacokat, felhívja a figyelmet a hibákra és gazdaságtalan működésre. Árfolyamcsökkenés esetén lehetővé teszi, hogy ne mindenki veszítsen, legyenek nyertesek is, akik nyereségüket felhasználva esetleg más versenyképesebb szereplőkbe fektessék pénzüket. Mintha égő házból még ki lehetne hozni a sarokcsiszolót.

Ugyanakkor – mint ahogy azt az uniós szabályozás és a tiltás pártján állók tartják – aránytalanul nagy árfolyameséshez vezethet, fokozza a pánikot tönkreteszi a vállalatokat, és az egész gazdaságot. Lehman Brothers is csak ezért ment csődbe ugyebár…

Tüzet kiáltanak, mikor nem is ég a ház, ez pedig megbocsájthatatlan. Megbocsájthatatlan, hacsak tényleg nem ég az a bizonyos ház, amely esetben a hírhozó elhallgattatása, a törvényi tiltás nem megoldás semmire. Sőt, csak tovább erősíti azt a jelenséget, hogy bizonyos méret és törvényhozói kapcsolatrendszer fölött egyszerűen semminek nincs következménye. "Too big to fail." Lassan komplett országokat tartunk fent közpénzekből és mentőcsomagokból, bebetonozva őket az örök megújíthatatlanságba, és mindezt azért, mert nem vagyunk hajlandóak szembenézni az átmeneti veszélyek rémképével: pár nagykutya elszegényedésével, a munkanélküliség esetleges növekedésével, a nemzeti patyomkinvállalatok eltűnésével, politikai népszerűtlenséggel és általában a megváltozott körülmények bénító félelmetességével.

Arról nem is beszélve, hogy akár tiltják a fedezetlen shortolást, akár nem, attól még nagyon könnyen alakulhat ki pánik a piacokon – azon meg a kereskedés felfüggesztése se nagyon szokott segíteni. Nem baj, lesz mit írni a választási szórólapra, jól beszüntettük a spekulánsokat, és Izrael II. András óta különben is a magyaroké. Zsuzsi meg egyen rohadt krumplit.

(képforrás)

 

„Minden létező és lehetséges civilizáció alapja – beleértve a miénket is – a termelőeszközök magántulajdona. Így mindenki, aki a modern civilizációt kritizálja, szükségképpen a magántulajdonhoz való joggal kezdi.” 

 

(Ludwig von Mises)

 

Magyarországon, ahol tízből nagyjából kilenc ember a baloldali gazdaságpolitika híve – köszönhetően egyrészt az egész huszadik századunkat átszövő paternalista uralomgyakorlásnak, másrészt a kérdés zsigeri természetének – szükségképpen életidegennek tűnhet minden olyan érvelés, ami az egykulcsos személyi jövedelamadó rendszer mellett foglal állást, a jelenlegi adórendszer átalakításakor mégis e mellett döntött kormányunk.

*

A proporcionális adózás mellett két egymástól teljesen független érvelés létezik. Az első változat szerint azért van rá szükség, mert a magasabb keresettel rendelkező adófizetőknél így megmaradó többletforrásokat megfelelően nagy arányban fogyasztásra és így keresletnövelésre fordítják. Ez egy tisztán közgazdasági kérdés, ami azt vizsgálja, melyik esetben jár jobban a gazdaság egésze, hogyan bővül leginkább. Mivel azonban az adórendszerek változtatásainak hatását nem lehet hermetikusan elzárva, a többi lehetséges tényezőt kontroll alatt tartva megfigyelni, így az adatok értelmezése minduntalan vita tárgyát képezi: egyszerűen nem olyan könnyű eldönteni például, egy adott országban az adócsökkentés miért eredményez alacsony fogyasztást és magas megtakarításokat.

Az első, azaz hatékonysági érvelés képezte a Matolcsy-Orbán-féle döntés alapját: ők előre megmondták, hogy „az egyre nagyobb kenyérben hiszünk”; nem baj, ha az adócsökkentésnek nincs fedezete, mert majd felpörög a gazdaság, és akkor majd lösz. Nem vagyok közgazdász, így bevallom, hogy csupán a paraszti észre hivatkozva mondom azt, mégis illett volna strukturális kiadáscsökkentéssel ellentételezni a bevételek elengedését. Egyszeri válságadó, büntetőadó nem ér.

Ugyanakkor e mellett létezik egy másik érvelés is, ami morális alapon megy szembe a progresszív adóztatással – ez az a bizonyos neoliberális filozófia, amit most nagyon divat gyűlölni. Ennek lényege a következő.

Ha a magántulajdonhoz való jog minden embert születésétől eredően egyaránt megillet, vajon milyen erkölcsi alapja lehet bármiféle kormányzatnak arra, hogy önkényesen meghatározott jövedelmi szint fölött többet vegyen el újraelosztás címszó alatt? „Többet” alatt persze kis megalkuvással nagyobb hányadot értünk, és magántulajdon alatt most kizárólag munkajövedelmet. Szóval hogyan lehetséges beletörődnünk abba, hogy az állam egyes polgártársainkat hátrányosan megkülönbözteti, jogaikat csorbítja? Hogyan mondhatjuk, hogy „Magyarországért, a Köztársaságért!”, ha elfelejtjük, hogy ezt az államformát pontosan a többség zsarnoksága ellen találták ki? Ha az etnikai kisebbségek jogai mellett oly harcosan igyekszünk kiállni, miért fordítunk hátat azoknak, akiknek hasonlóan szükségük lenne védelmünkre?

Amíg világ a világ a tehetősek mindig kevesebben lesznek, és mindig lesznek köztük olyanok, akik tisztességtelenül, horribile dictu törvényhozói kapcsolataiknak köszönhetően gazdagodnak meg - de ez nem jogosít fel minket arra, hogy kivétel nélkül átgázoljunk mindenkin, aki egy kicsit is szerencsésebbnek tűnik. Még akkor sem, ha a nemzetgazdasági érdek ezt szolgálná. Egyszerűen nem és nem: vagy vannak morális alapvetéseink – köztük a magántulajdon szentsége, a hátrányos megkülönböztetés tilalma, jogegyenlőség, ártatlanság vélelme, stb. – vagy nincsenek, és hazánk nem ér többet olcsó proletárdiktatúránál a tavaszi szélben. Ezen még az sem változtat, ha beszállunk az internetbe.

*

Az egykulcsos jövedelemadót tehát egyáltalán nem mindegy, miért támogatjuk: gazdasági racionalitásból vagy morális meggyőződésből. Előbbi esetben veszélyesen nyitva hagyjuk a kaput az állam totális gazdasági autoritása, újabb és újabb forradalmi ötletelései előtt; utóbbi esetben gátat vetünk neki, és börtönbe zárjuk annak az egyetlen kulcsnak határozott elfordításával. Mert csak így lehetünk szabadok.