„Minden létező és lehetséges civilizáció alapja – beleértve a miénket is – a termelőeszközök magántulajdona. Így mindenki, aki a modern civilizációt kritizálja, szükségképpen a magántulajdonhoz való joggal kezdi.”
(Ludwig von Mises)
Magyarországon, ahol tízből nagyjából kilenc ember a baloldali gazdaságpolitika híve – köszönhetően egyrészt az egész huszadik századunkat átszövő paternalista uralomgyakorlásnak, másrészt a kérdés zsigeri természetének – szükségképpen életidegennek tűnhet minden olyan érvelés, ami az egykulcsos személyi jövedelamadó rendszer mellett foglal állást, a jelenlegi adórendszer átalakításakor mégis e mellett döntött kormányunk.
*
A proporcionális adózás mellett két egymástól teljesen független érvelés létezik. Az első változat szerint azért van rá szükség, mert a magasabb keresettel rendelkező adófizetőknél így megmaradó többletforrásokat megfelelően nagy arányban fogyasztásra és így keresletnövelésre fordítják. Ez egy tisztán közgazdasági kérdés, ami azt vizsgálja, melyik esetben jár jobban a gazdaság egésze, hogyan bővül leginkább. Mivel azonban az adórendszerek változtatásainak hatását nem lehet hermetikusan elzárva, a többi lehetséges tényezőt kontroll alatt tartva megfigyelni, így az adatok értelmezése minduntalan vita tárgyát képezi: egyszerűen nem olyan könnyű eldönteni például, egy adott országban az adócsökkentés miért eredményez alacsony fogyasztást és magas megtakarításokat.
Az első, azaz hatékonysági érvelés képezte a Matolcsy-Orbán-féle döntés alapját: ők előre megmondták, hogy „az egyre nagyobb kenyérben hiszünk”; nem baj, ha az adócsökkentésnek nincs fedezete, mert majd felpörög a gazdaság, és akkor majd lösz. Nem vagyok közgazdász, így bevallom, hogy csupán a paraszti észre hivatkozva mondom azt, mégis illett volna strukturális kiadáscsökkentéssel ellentételezni a bevételek elengedését. Egyszeri válságadó, büntetőadó nem ér.
Ugyanakkor e mellett létezik egy másik érvelés is, ami morális alapon megy szembe a progresszív adóztatással – ez az a bizonyos neoliberális filozófia, amit most nagyon divat gyűlölni. Ennek lényege a következő.
Ha a magántulajdonhoz való jog minden embert születésétől eredően egyaránt megillet, vajon milyen erkölcsi alapja lehet bármiféle kormányzatnak arra, hogy önkényesen meghatározott jövedelmi szint fölött többet vegyen el újraelosztás címszó alatt? „Többet” alatt persze kis megalkuvással nagyobb hányadot értünk, és magántulajdon alatt most kizárólag munkajövedelmet. Szóval hogyan lehetséges beletörődnünk abba, hogy az állam egyes polgártársainkat hátrányosan megkülönbözteti, jogaikat csorbítja? Hogyan mondhatjuk, hogy „Magyarországért, a Köztársaságért!”, ha elfelejtjük, hogy ezt az államformát pontosan a többség zsarnoksága ellen találták ki? Ha az etnikai kisebbségek jogai mellett oly harcosan igyekszünk kiállni, miért fordítunk hátat azoknak, akiknek hasonlóan szükségük lenne védelmünkre?
Amíg világ a világ a tehetősek mindig kevesebben lesznek, és mindig lesznek köztük olyanok, akik tisztességtelenül, horribile dictu törvényhozói kapcsolataiknak köszönhetően gazdagodnak meg - de ez nem jogosít fel minket arra, hogy kivétel nélkül átgázoljunk mindenkin, aki egy kicsit is szerencsésebbnek tűnik. Még akkor sem, ha a nemzetgazdasági érdek ezt szolgálná. Egyszerűen nem és nem: vagy vannak morális alapvetéseink – köztük a magántulajdon szentsége, a hátrányos megkülönböztetés tilalma, jogegyenlőség, ártatlanság vélelme, stb. – vagy nincsenek, és hazánk nem ér többet olcsó proletárdiktatúránál a tavaszi szélben. Ezen még az sem változtat, ha beszállunk az internetbe.
*
Az egykulcsos jövedelemadót tehát egyáltalán nem mindegy, miért támogatjuk: gazdasági racionalitásból vagy morális meggyőződésből. Előbbi esetben veszélyesen nyitva hagyjuk a kaput az állam totális gazdasági autoritása, újabb és újabb forradalmi ötletelései előtt; utóbbi esetben gátat vetünk neki, és börtönbe zárjuk annak az egyetlen kulcsnak határozott elfordításával. Mert csak így lehetünk szabadok.
