Pontosan 1300 évvel ezelőtt történt, hogy Tárik ibn-Zijád hadai élén Észak-Afrikából átkelt az Ibériai félszigetre, és ronggyá verte az  ott élő vizigótokat. A szűk szoros európai partján van egy nagy szikla, mely erről a momentumról kapta a nevét: "Tárik sziklája”, magyarul Gibraltár. Az iszlám ezután 1492-ig, a rekonkviszta végéig  tartotta megszállva Európa nyugati végeit.

Ami most történik Spanyolország nagyvárosaiban (VIDEÓ + bővebben ITT, ITT, HERE és HERE), valóban úgy tűnik, hogy beleilleszthető az arab forradalmak idei láncolatába. Átsöpört Tunéziától kezdve Egyiptomon át egészen Líbiáig – a számos elágazásról (Szíria, Jemen, Irán, palesztinok) már nem is beszélve. A kérdés csak az, milyenek is ezek a forradalmak?

Az arab forradalmakat a nyugati sajtóban elsődlegesen és szinte kizárólag demokratikusnak könyvelték el, és azok jóléti fókuszáltságát bár elismerték, valahogy mégis háttérbe szorították. Mi is üdvözöltük a diktátorok elüldözését, sürgettük a mielőbbi európai katonai segítségnyújtást.

Igen ám, de ehhez képest számos helyen látszik elcsúszni számomra a hős népek öntudatra ébredésének mítosza. Gondoljunk csak arra, mi történt az egyiptomi rezsimváltás kivívásának másnapján! Mubarak lemondott pénteken, hétfőn pedig újra tüntettek a Tahrír téren – „ezúttal” jobb munkakörülményekért és magasabb fizetéséért.

A spanyol forradalom csak ez utóbbiak tekintetében hasonlítható össze arab elődeivel. Madridban fel sem merül, hogy tömeggyilkos diktátort kéne elzavarni, azonban az ország hatalmas szociális problémáira egyelőre nem látszik a megoldás. Pocsék gazdaság, 21%-os munkanélküliség (4,9 M fő), ami a fiataloknál 42%-ot is elér (!!!) – jogosnak is tűnik a frusztráltság, semmi kétség.

Ugyanakkor semmiképpen sem felemelő, hogy a generációs alapon szerveződő kvázi-mozgalom a közterek visszafoglalásán (sic!) kívül szintén nem sokat tesz a megoldáskeresésért: „csak üldögélnek”, sátraznak, szocializálódnak, néha-néha kiabálnak megafonba, meghallgatják a felszólalókat. "People want to participate. This is a fiesta of democracy” – mondta egyikük a CNN tudósítójának.

Nyilván minden demokráciában fontos szerepe van az ehhez hasonló megmozdulásoknak,  hiszen  égető problémákra irányíthatják rá a közfigyelmet. Ezt nem is akarom leszólni. Azonban a helyzet Spanyolországban ennél többet kívánna meg: teljes gazdaságpolitikai újratervezést, amitől a „spanyol forradalom” finnyásan elhúzódik, és infantilis tévképzetekbe ringatja magát.

Az európai civilizáció legfontosabb érdeme, hogy lehetőséget ad tagjainak a szervezett politikai részvételre és megoldáskeresésre. Közvetett demokráciákban, ha széles társadalmi csoportoknak ugyanolyan problémáik vannak (pl. magas fiatalkori munkanélküliség), az érintett állampolgárok közös megoldási javaslatokkal állnak elő, politikai programot alkotnak, és elindulnak a választásokon. Spanyolországban erről szó sincs, ők csak „más fajta politikát követelnek” és „fiesztáznak”.

Ahogy 711-ben az iszlám kezdte meg hódító útját az európai kontinensen, úgy 2011-ben átvetette hozzánk lábát az arab forradalmakból származó tévképzet, hogy programállítás, választáson való megmérettetés nélkül, az utcákon éldegélve bármiféle konstruktív választ lehet adni az egyébként igen komoly társadalmi problémákra. Itt van ez generáció, aki játszóteret csinál a közterekből, ódzkodik a képviseleti demokrácia hagyományától és a modern politikai kultúrától, pedig  tagjainak minden képessége és jószándéka meglenne a kiútkeresésre.

Valószínűleg nem a madridi lesz az utolsó hasonló „forradalom” Európában, azonban az ezek mögött álló ideológiai alapok (csövezés mint participáció, passzív követelőzés) elvetése nélkülözhetetlen lesz európaiságunk megőrzésében. Vagy ezúttal az Észak-Afrikából érkező hódító győzni fog, ahogy az anno végül sem az iszlámnak, sem Karthágónak nem sikerült.

Fuck the "Fuck the system".