Szájer lemondott fideszes pártfunkcióiról, nehogy a kormányzó párt a frissen felállított Országos Bírói Hivatal elnökévé választott feleségén keresztül befolyásolhassa az igazságszolgáltatás működését. Elegáns lépés, még ha nem is igazi garancia. Mégis örömteli, hiszen talán ez az első önkorlátozó lépése a kétharmadnak. Annál is inkább lázba hozott bejelentése, mert lehetőséget biztosít arra, hogy kicsit megint belemenjünk a hatalmi ágak szétválasztásának kérdésébe.

 Régóta bennem van, hogy valamit írni kéne a december 10-e óta tartó éhségsztrájkról, írni kéne valamit arról, Nagy Navarro Balázséknak mennyire igazuk van, és mennyire pusztulat úgy általában a közszolgálatiság az országban – és persze arról is, hogy az éhségsztrájk talán nem a legmegfelelőbb eszköze a tiltakozásnak. Általában mintha azok szoktak volna éhségsztrájkolni, akik képtelen érveket felsorakoztatni (pl. Karsai) követeléseik mellett: adjatok több állami támogatást, vagy a ti hibátokból halok meg! 

 

„…Itt a Magyar Televízió épülete előtt éhségsztrájkba fogok kezdeni határozatlan ideig. Ennyit tudok tenni. És mindenkitől elnézést kérek még egyszer, hogy csak ennyit tudunk tenni, és hogy azok a szégyenteljes dolgok, amik megtörténnek nap mint nap, kivizsgálatlanul maradnak, és a felelősök cinkosan összemosolyognak mögöttünk…”

 

– Nagy Navarro Balázs, 2011.12.09. 

 

Valószínűleg kár hosszan ragozni, akik ezt olvassák, valószínűleg úgyis hallottak a magán-nyugdíjpénztári államosításra érkezett panaszok alkotmánybírói félresöpréséről, sőt, már az is tudható, hogy kormányunk nem áll meg itt, szépen folytatja tovább, és a jövőben minden magán-nyugdíjpénztári befizetést átmarkol a közösbe. Persze nyugdíjjogosultság ezért sem jár azoknak, akik anno maradni merészeltek.

Igazából rohadtul unom, hogy ilyenekről kell írnunk már megint, és a tököm tele van azzal, hogy újfent azzal áltassuk magunkat: ennél talán már nincs lejjebb. Elég sokan leírták (például ő is), hogy ez a lépés úgy kábé a XXI. századi Magyarország végét jelenti már megint, nem ismételném most őket, úgyis egyetértünk.

Az egyébként pedig elmondhatatlanul naiv dolog, ha az Alkotmánybíróság megnyirbált hatásköreire fogunk mindent: ott is emberek dolgoznak, akik ugyanúgy felállhatnak az asztaltól, ha morálisan tarthatatlannak érzik munkájukat. Szerintem elég sokan vannak ebben az országban, akiknek a tiszta lelkiismerete megér annyit, hogy akár kockára tegyenek havi másfél millió forintot - vagy amennyit a bíró urak keresnek - csak azért, mert nem akarják, hogy gyerekeik egy lecsúszott, értéktelen, szar országban éljenek.

Ugyanakkor amennyire jól tudom, egyetlen alkotmánybíró sem állt ki a nyilvánosság elé, hogy legalább egy különvéleményt megfogalmazzon, úgyhogy a szerkesztőségben úgy döntöttünk, erre való bátorításukra egy kis játékot ajánlunk. A bejegyzés alján ott vannak csokorba szedve az AB tagok profilképei, őket kéne felismerni, és a megoldásokat emailcímünkre elküldeni (hunpublius@gmail.com). A helyes megfejtők között pedig az ünnepekre való tekintettel nem túlzottan értékes, de azért klassz ajándékot sorsolunk ki.

Ennek pusztán annyi az üzenete, hogy ne valami megfoghatatlan testületként gondoljunk az Alkotmánybíróságra, hanem tagjai összességeként, akiknek igenis el kell tudni számolniuk döntéseikről a nyilvánosság előtt.

Még két dolog:

1. Kerüljük a személyeskedést. Lehet, hogy csapnivalóan végzik a közpénzből finanszírozott munkájukat, de ettől még ugyanúgy emberek ők is.

2. Akik részt vesznek a nyereményjátékon, az e-mailjükben tüntessék föl, szeretnének-e feliratkozni a hamarosan induló hírlevelünkre, amiről már most lehet tudni, hogy nagyon jó lesz.

Hajrá!

Miután péntek délután nyilvánossá vált a Magyar Növekedési Terv (továbbiakban: A Terv) konzultációs anyaga, így komolyan vettem állampolgári kötelességemet, és a következő kiegészítésekkel, javaslatokkal, módosításokkal álltam elő, amiket Matolcsy Györgynek, a teljes Nemzetgazdasági Minisztériumnak, Magyarország Kormányának és minden Honfitársamnak határon innen és túl a fényes jövőbe vetett rendületlen, stabilan növekvő hittel ajánlok fel. Szóval konzultáljunk! 

(Összefoglaló írások a témában ITT és ITT)

Rájöttem, hogy Magyarország egy interpretatív fluxuscsík az európai prosperitásgyűrűn, amiből kiindulva páratlan sikereket érhetünk el. 

 

Mi az a növekedési (prosperitás) gyűrű?

A növekedési gyűrű egy adott gazdasági egység gazdasági növekedését és ezen gazdasági növekedés más gazdasági egységek növekedésére ható pozitív hatását EGYÜTTESEN jelenti. Így például a magyar növekedési gyűrű kiterjed a szomszédos álladalmakra is. Sajnálatos történelmi folyamatok eredményeként azonban az egész Európára számított, azaz aggregált növekedési gyűrű hazánkhoz képest Nyugatra található. Ezt az európai eggyűrűt "kis ábránk" így mutatja be:

 

Ahogy az ábrán jól látszik, az európai prosperitásgyűrűre hazánkból interpretatív fluxuscsík irányul. 

 

Mi az a fluxuscsík, és miért nem inkább kondenzcsík?

A fluxuscsík kvantifikálja magába a Magyar Nemzetgazdaság tőkebeli, munkabeli és morális felzárkózási potenciálját – innen a szakirodalomban használt interpretatív jelző, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy csak stabil többséggel rendelkező kormány alkalmas ezen nemes célok megvalósítására. A kondenzcsík terminológia félrevezető lenne, hiszen az múló légköri jelenség, amihez képest a fluxuscsík számos stabil dolgot jelenthet. Sőt, legalább ennyit jelentenie kell, ezért is festettük többszínűre! 

 

Az Európán kívüli növekedési gyűrűk szerepe

A tágabb gazdasági térségek közötti együttműködés a hétköznapokban is egyértelműen kívánatos. Így például hazánk sorsa szempontjából kulcskérdés, hogy a Magyar Nemzetgazdaság és a kínai növekedési gyűrű közötti „fizikai” és verbális távolság csökkentése célként fogalmazódjék meg a végleges Tervben. Magyarország szerepe azonban túl kell hogy mutasson a közvetlen önérdekkövetésen, hiszen kiemelt szerepünk lehet az Európai és a Kínai növekedési gyűrűk házasításában! A "győri program vízió" (lásd az ugyanilyen című alfejezetet) így példaként jár előttünk, de nem csak a magánvállalatok, az önkormányzatok és az állam közötti ún. szinergia kikristályosításában, hanem európai szinten a Kínához való fizikai közelség megvalósításában is, hiszen - számos nyugat-európai országgal ellentétben - érdemben csökkentette fizikai messzeségét a Kínai Népköztársaságtól.

 

Európa ki van éhezve a magyar innovációs potenciálra!

Az "Új növekedés – szellemi tőke" részben felsorolt a tudásra épülő növekedés alapján az országokat éppen ezért ne négy csoportra (győztesekre, vesztesekre, hegymászókra és óriásokra) lenne szakmailag is indokolt felosztani, hanem elengedhetetlen egy új típus, a Tudósok felvétele is. Ide azok az országok tartoznak, amelyek páratlan zsenialitással, kreatív egyszerűséggel ("simplicity") és útmutató ismeretmennyiséggel rendelkeznek - bár jelenleg csak Magyarország felel meg a kritériumoknak. 

 

 

Úgy vélem, az általam felsorolt javaslatokkal együtt A Terv képes lehet garantálni a már amúgy is majdnem biztosra vehető nemzetközi és történelmi sikerességet. Zárásként az immár konzultációban feltőkésített programunkról összegzésképpen elmondhatjuk, "ezért igaz, hogy Magyarország számára a XXI. század valóban a remény százada", ahogy Matolcsy György már előre látta. És ez nagyon nem bullshit, jó?!

Ahogy Thomas Jefferson már leírta 200 évvel ezelőtt, egy integráció mindig halad valamelyik irányba: vagy a mélyülés, vagy a felbomlás felé. A folyamat közepén nehéz megállapítani, hogy melyik irányba megyünk: mindenki a saját vágyai szerint értelmezi a jeleket. A nacionalisták a fölbomlást, a föderálisok a további integrációt várják. Magamat ez utóbbi kategóriába sorolom, de szeretnék eljátszani egy gondolattal: nem lenne-e nekünk jobb, ha az EU szép csendben elhalna a gazdasági válság hatására?

Hiszen a legvadabb föderális is megmondhatja: az EU-val baj van. Annak ellenére, hogy az Unió számos nagy sikert ért el 60 év alatt, láthatjuk, hogy a 2010-es évek elején ez a valami nem nagyon működik jól: átláthatatlan struktúra és döntéshozatal, egymást keresztező hatáskörök, fölösleges pozíciók, demokráciadeficit, súlytalan külképviselet, logikátlan és érthetetlen szabályok nehezítik életünket.

Ezt a rosszul működő struktúrát támadta meg a gazdasági válság, amivel úgy tűnik, nem tudunk mit kezdeni. 2011 első felében voltak bíztató jelek, de 2012-re ismét pocsék évet jósolnak a szekértők. Az euró gyengül, a német államkötvények hozama emelkedik, a gazdaság toporog, az eurózóna egyik tagja meglebegtette az euró feladását – miközben talán még sosem bíztak ilyen kevesen Brüsszelben, mint ma.  Újabb és újabb görög mentőcsomagok születnek, hogy aztán Chamberlainhez hasonlóan kijelenthessék Európa vezetői, hogy megoldottuk a válságot – másnap pedig arra ébrednek, hogy minden összeomlott körülöttük.

Miért kéne ezt az egészet tovább csinálni?

A legnagyobb probléma az EU-val éppen az, hogy azokat a célokat nem tudja elérni, azokkal a problémákkal nem tud mit kezdeni 2011-ben, amelyek eléréséért és kezeléséért jött létre.  Biztonság, együttműködés, prosperitás – talán így summázhatjuk ezeket. Persze nem akarom elvitatni az EU történelmi érdemeit, az Európai Közösségek nélkül Európa még mindig az ötvenes évek elején tartana (lásd fél évszázad gazdasági fejlődését, a schengeni övezetet, a kereskedelmi akadályok lebontását, az egyetemek közötti mobilitást - a sor végtelen hosszú).

Az EK elérte céljait, de az elmúlt két évtizedben helyére lépő Európai Unió nem tudja a ma világában tovább vinni az európai ügyet.  Európa nagy problémáival (elöregedés, gazdasági stagnálás, versenyképesség csökkenése, intolerancia az etnikumok között, stb.) Brüsszel nem tud mit kezdeni, mert nem rendelkezik azokkal az eszközök, melyek ezen problémák megoldásához kellenek (szociálpolitika, költségvetési politika, társadalompolitika, külpolitika stb.). Ezek nélkül pedig csak papírokat írunk, hogy ezt és ezt el kéne érni eddig és eddig, aztán imádkozunk, hogy történjen valami

Nem szaporítom tovább a szót: az EU-nak komoly reformokra van szüksége, vagy bukásra van ítélve. Ma úgy tűnik, nincs meg az a politikai környezet, hogy a reformok megvalósuljanak, és egyre többen az Unió szétesését várják.

Én hiszek a versenyben. Hiszek abban, hogy, ha valami nem működik jól, akkor az előbb-utóbb el fog bukni. Lehet életben tartani, lélegeztető-gépre kötni ezeket, de nem érdemes. Vagy komoly műtétre vállalkozunk, vagy az egésznek semmi értelme. Persze ne legyenek illúzióink: ez utóbbi esetben sem halna meg az európai eszme. Az euró eltűnne, a határok újra felemelkednének. A fejlesztési támogatások (értsd: négyes metró) megszűnnének létezni. A külföldön tanulás újra a gazdagok kiváltsága lenne. Lerombolnánk az elmúlt ötven év eredményeit. Így sem Magyarország, sem Hollandia, de Németország és Nagy-Britannia sem lenne sikeres vagy versenyképes.

Erre egy idő után rádöbbennének, és elkezdenék újra az egészet. Az elejétől. Az első betűtől. Nem lennének főképviselők, irányelvek, ezeroldalas szerződések – hanem lenne elnökünk, törvényeink, európai alkotmányunk. 

Talán ezt kellene tennünk.