A társadalmi feszültség megnyilvánulásának lehettünk szem- és fültanúi január 2-án. A demonstráció alkalmával elhangzott egy olyan kérdés, amelyet azóta a közvélemény magáévá tett, és amely jól tükrözi a mindennapi társadalom szülte indulatokat, amiben elveszítjük racionalitásunkat. A kérdés valahogy így szól: minek köztársasági elnök, ha nincsen köztársaság? Nem tagadom: hatásos a kérdés. Viszont be kell látnunk – akármennyire is nehéz legyőzni a rendszerellenesség szülte gőgöt -, hogy Magyarország köztársaság, csak éppen nem Magyar Köztársaságnak hívják.

Azt hiszem, ezt a többség nevében mondhatom: egyikünk sem örülne, ha a köztársasági elnöki tisztség megszűnne Magyarországon mint a végrehajtó és törvényhozó hatalom ellensúlyaként funkcionáló elem. Ehhez nem kell megváltoztatni Magyarország nevét, alkotmányát és politikai rendszerét, elég kinevezni egy olyan köztársasági elnököt, aki egy mondattal el tudja intézni az egészet. Schmitt, egy államfői megválasztása előtti beszédében ennek eleget is tett, mikor azt mondta: „"szeretném kiemelni, hogy én nem ellensúly, hanem a hazai politikai csatározások feszültségének kiegyensúlyozója szeretnék lenni", illetve mikor azt mondta: „"nem gátja, hanem motorja leszek a törvényhozásnak".

Ne gondoljuk, hogy ezek a mondatok csupán szemantikai vitáknak adhatnak alapot. Világos, egyértelmű üzenetet hordoznak, amely a kiinduló » minek köztársasági elnök, ha nincsen köztársaság? « kérdést, az Alaptörvénnyel, és az abban deklarált névváltoztatással szemben irrelevánssá teszik. A Schmitt által aláírt törvényekről részletes áttekintést készített az Index, amelyből jól kirajzolódik, hogy köztársasági elnökünk a beszédében elmondottaknak maradéktalanul eleget is tesz: annak a járműnek a motorja, amelynek kormánya a törvényhozó hatalom jelenlegi birtokosa: a Fidesz-KDNP.

(forrás)

Ha a jelenlegi köztársasági elnök tisztségéről, funkciójáról, és politikai szerepvállalásáról beszélünk, akkor nem elég kizárólag az aktuális szereplőt górcső alá venni, ugyanis tudnunk kell, hogy mint a demokratikus rendszer egyik kiemelkedően fontos eleme, a köztársasági elnök sosem tudott teljesen mértékben sem gátként, sem motorként működni. Méghozzá azért nem, mert a közvetetten választott mivoltából következik, hogy mindig ki volt és ki is lesz szolgáltatva a hatalmi érdekeknek, még akkor is, ha a (az amúgy nem jellemző) pártoktól való függetlenség követelményének eleget tesz. Szerepvállalásának egyetlen igazi gátja van: a politikai felelősség.

Török Gábor egy korábbi, Schmittről írt bejegyzésében azt írja, hogy könnyen lehet a jelenlegi köztársasági elnök a tankönyvek és az utókor negatív példája. Kiegészíteném a gondolatot: könnyen lehet, hogy ez a fajta szerepvállalása, mellyel a legkisebb mértékben sem tesz eleget a fék és ellensúlyi kötelezettségének, a mának, és a mai politikai rendszernek is egyaránt negatív példát szolgáltat, ami a társadalomban még nagyobb kétségeket ébreszt egyrészt a mindenkori köztársasági elnök pozíciójával, másrészt az egész demokratikus rendszerrel kapcsolatban.

Ennek a gondolatnak a megtestesülését látom akkor, amikor kérdésként vetődik fel, hogy » minek a köztársasági elnök? «. Nota bene: attól függetlenül, hogy egy demokratikus rendszer éppen kevésbé jól működik, illetve egyes aktorai nem a szerepükhöz méltó felelősséggel alázatosak a rendszerrel szemben, nem kell az egész rendszert és annak elemeit kritikával illetni, degradálni. Ez nem hasznos sem a rendszernek, sem az amúgy elégedetlen társadalomnak, sőt kifejezetten káros mindkettőre nézve.

Ha valóban hiszünk a köztársaság eszméjében, akkor nem tesszük fel a kérdést, hogy,» minek a köztársasági elnök? «. Sokkal inkább végiggondoljuk, hogy ha esőre áll az idő, záporeső is lehet, amiben még egy olyan köpönyeg is jól jöhet, ami egy-két helyen lyukas. Ha eldobjuk, könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy nem csak meg, hanem rá is fáztunk.

„ Csak annak a statisztikának hiszek, amit én magam hamisítottam.”

Ha a churchilli gondolatmenetet követem, okafogyottá válik kizárólag az egyes közvélemény-kutató intézetek legfrissebb méréseire támaszkodni. Egyrészt azért, mert a különböző intézetek más-más eredményekre jutnak, másrészt azért, mert a valódi, azaz a tapasztalható közhangulatot nem mindig festik le maradéktalanul. Mindezek ellenére mégis jó kiindulópontot szolgáltatnak.

A TÁRKI legfrissebb mérése szerint a Fidesz-KDNP kormány népszerűsége hónapról-hónapra csökken, ami a kormányzás félidejének közeledtével korántsem meglepő. Sokkal meglepőbb a – mérések alátámasztásaként is felfogható – társadalmi elégedetlenség, amely a jelenleg regnáló kormány ellen, tüntetések, illetve demonstrációk formájában manifesztálódik. Ezek a megmozdulások azonban csak a kormány megítélésének hazai tükörképei, amelyekkel párhuzamosan megfogalmazódnak külföldi vélemények is: egyrészt a sajtó, másrészt pedig magas rangú politikai vezetők részéről. A kormánypárt állásfoglalása szerint előbbi, azaz a hazai vélemények nem relevánsak, ugyanis a legitim módon megválasztott hatalom legitim módon is cselekszik, hiszen a társadalom nagy részének támogatottságát maguk mögött tudják. A külföldi sajtó- és politikai vélemények pedig azért irrelevánsak külön-külön is, mert előbbi tájékozatlan az itthoni helyzettel kapcsolatban, utóbbi pedig nem kapott felhatalmazást a magyar választópolgároktól a magyar helyzet alakítására. Ezek retorikailag mind-mind elfogadható válaszok, azonban olyan ellenszenves kommunikációs közhelyek, amelyekkel a társadalmi és politikai elégedetlenséget növelik, és mindamellett a választók és politikusok/politika közötti hidat is leomlaszthatják.

(forrás)

A ciklus félidejének közeledtével az egyes kormányok általában ledobják magukról azokat a világnézeti, kommunikációs és személyi terheket, amiket kormányzásuk idején magukra vettek, és amelyekkel a társadalmi támogatottságukat megszilárdíthatják, vagy növelhetik. A második Orbán-kormány lassan elér ehhez a ponthoz, és nagy kérdés, hogy megteszi-e ezeket, a rá nézve fontos lépéseket. Természetesen a támogatottságukat továbbra is bizonyítani tudják a legitim kétharmaddal, de arculati váltással talán bővíthetik is azt, vagy legalább az elégedetlenek táborát rövid időre ugyan, de csendesíthetik. A ma még meglehetősen fragmentált ellenzéki erők felelőssége körülbelül ugyanolyan mértékű ebben a kérdésben, mint magáé a kormánypárté.

Ugyanis releváns választ kell nyújtani az „Orbán takarodj!”-on, és a Magyar Köztársaság visszaállításán túl is. Egy erős rendszer (és lássuk be, az Orbán-rendszer ilyen) megdöntéséhez erős ellenzéki rendszerre van szükség. Ma már korántsem az a kérdés, hogy a Gyorskocsi utcai koalíció - nem csak elméleti szinten - megvalósul-e, hanem az, hogy mikor és milyen minőségben. Lesz-e akkor erős ellenzéki tömb, amikor az Orbán-kormány veszít erejéből?

Ne legyenek illúzióink: nem lesz előrehozott választás és nem lesz – remélhetőleg- puccs sem, amivel a rendszer megdőlne. Az egyetlen esély a kormány leváltására kizárólag a 2014-es országgyűlési választások alkalmával lesz. De az ellenzéki erőknek nem éri meg, és nem is engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy akkor szerveződjenek, akkor szívják föl az elégedetleneket és bizonytalanokat, amikor Orbán rendszere meggyengült, és egyértelműsíthető veresége.  

Nem könnyű a feladatuk: egyrészt le kell vetkőzni az egyéni- és pártérdekeket, és ennek fényében kell tömörülniük, másrészt pedig vissza kell állítaniuk azt a bipoláris választói attitűdöt, ami körülbelül 2006-ig jellemezte az országot, és amivel a jelenleg ellenzékben lévő baloldal többször vette el a kormányzás lehetőségét a jobboldaltól, mint fordítva. Ehhez minőségi politikára van szükségük, és a minőségi az én olvasatomban nem feltétlenül az alternatív, mostanitól eltérő szakpolitikai politikát rejt, hanem olyan politikát, ami túlmutat az eddigi magyarországi politikai kultúrán, és ami nem kizárólag a hatalom megszerzésre helyezi a hangsúlyt, hanem a politikai konvenciók levetkőzésére. Ugyanis lássuk be: a 20 éves képviseleti demokráciánk alatt – hiába a szakpolitikai, kommunikációs és egyéb tanulságok – nem tanulták meg sem a pártok, sem a politikusok, hogy a politikai kultúra alakítói ők maguk.

Az Orbán-kormány leváltását tükröző közhangulaton túl, erre a kérdésre is választ kell adnia a még formálódó ellenzéki erőknek: ki tudunk-e lábalni a ránk ragadt politikai mocskolódásból, és tudunk-e a rossz úton haladó politikai kultúrán érdemben változtatni? Be tudják-e bizonyítani, hogy nem hatalmi, egyéni és pártérdekek fontosak számukra, és ennek megfelelően el tudják dobni a rivalizálást és kompromisszumot tudnak kötni személyi, iránybeli és végső soron politikai kérdésekben?

Nap mint nap hallom az ismerőseimtől, vagy olvasom a blogokon kommentelőktől ugyanazokat a panaszokat, melyek két félmondattal foglalhatók össze: "miért mindig azt bántják, akinek egyébként sincs pénze" és "ekkora fizetésből nem lehet megélni". Ezek a megjegyzések manapság egyre aktuálisabbak, hiszen az állam növelte az ÁFA-t és így áttételesen a termékek árát, miközben a kivetett különadót a cégek áthárítják ránk, és a közműdíjak is emelkednek. Ilyenkor persze mindenki joggal lehetne dühös... ha előtte nem rontottunk volna el mindent, és ha az ilyen hozzáállás nem vezetne olyan helyzethez, ami a mostaninál sokkal rosszabb.
Köszönöm Dia az ihletet a könyvtárban :) 
A századfordulótól kezdve a társadalom pénzügyi rövidlátása és mohósága a pártok ígéretharcával karöltve belevezette mostanra az embereket és az államot is egy adósságcsapdába. Ez az oka annak, hogy az állam igyekezik a bevételeit növelni, amit mi a pénztárcánkon érzünk, és amely még így sem elegendő, hogy megakadályozza a mostani 320 Forintos Eurónt, a leminősítési hullámot vagy az IMF-nél való kuncsorgást. Természetesen lehet a spekulánsokat okolni (akik valószínűleg dörzsölik is a tenyerüket rendesen), de nem szabad elfelejteni, hogy a rablók is az idős, védtelen embereket támadják meg az utcán, nem pedig az erőtől duzzadókat. Arról, hogy melyik kategóriába tartozunk, mi tehetünk. Minden jelenlegi gondnak az alapja a társadalmunk szemlélete. A hiteleket mi éltük fel, nekünk is kell visszafizetni, bármekkorára nőttek is. Ha a vezetőink lopják a pénzt a hátországnak, azon se csodálkozzunk, mi választottuk őket, a mi kultúránkban és valóságunkban szocializálódtak. Ugyanazt a kis mutyit csináljak, csak a saját szintjükön, amit mi itt lent: BKV-n bliccelünk, adót csalunk, áramot lopunk.

Visszatérve az adósságra, az valóban az ország egyik legnagyobb problémája. Három kiút látszik ebből a helyzetből.

Az első az, amit a mostani kormány is megpróbált: nagyobb tortát sütni. A gazdasági növekedéssel arányosan csökkenne a GDP-hez viszonyított adósságállomány, és mindenkinek több jutna. Láthatjuk, hogy ez nem igazán jött be. Nem csak azért, mert a gazdasági növekedést csökkentő, piacellenes lépésekkel operáltak gyakran, hanem mert ehhez nem adottak a jelenlegi világgazdasági és hazai feltételek.

Második lehetőség a racionalizálás. Abból a feltevésből indulunk ki ilyenkor, hogy az állam elpazarol több száz milliárd forint, amit okosan gazdálkodva, a feladatokat felülvizsgálva megtakaríthatna. Az eredmény azonos minőségi szinten ellátott állami funkciók, jelentős megtakarítással párosulva a kiadási oldalon. Szépen hangzik, de valószerűtlen, hogy meg lehetne csinálni. Az elmúlt négy évben három különböző kormányunk volt, az egyik kifejezetten szakértői. Ha ilyen lehetőségek lennének, nem hiszem, hogy elsétáltak volna mellette, és inkább például az egyértelműen szavazatvesztéssel járó ÁFA-emelést választják. Ennyit azért kinézek bármelyik garnitúrából a három közül.

A harmadik lehetőség az, amit más, komoly bajban lévő országokban látunk. Csökkentik a kiadásokat. Fogja magát az állam, és random kirúg néhány tízezer embert, csökkenti a nyugdíjakat, bezár néhány kórházat, és egyben búcsút int középtávon a növekedésnek. Hogy túléljenek.

Természetesen ez egyáltalán nem olyan vicces, mint amilyennek leírom. De mégis ezt tartom a járható útnak itthon is. Ehhez képest Magyarországon mi van? Van hat párt a Parlamentben, és van néhány új ellenzéki mozgalom (Szolidaritás, 4K!). Sokkal több a közös bennük, mint gondolnánk. Mindannyian baloldali szerveződések, akik a populista, valóságra fittyet hányó gazdaságpolitikájukat hirdetik, természetesen más-más (nacionalista, antikapitalista, stb.) színezettel, de ugyanazzal a hamis álomképpel: megőrizhető az az össztársadalmi életszínvonal, a harmadik lehetőség kikerülhető. Nemtetszésüknek pedig hangot is adnak egy-egy az embereket negatívan érő lépésnél, emlékezzünk a rendvédelmi dolgozók tüntetéseire, amikből kinőtt a Szolidaritás is. Pedig az még csak a kezdet.

A harmadik lehetőség ma már nem egy irányzat. Nem mondhatjuk azt, hogy azon liberálisok sajátja, akik a kisebb államban hisznek. Ez az irány manapság már az egyetlen kifelé vezető út, még ha az út egy mély gödörrel is kezdődik.

Én a magam részéről elfogadom a harmadik lehetőséget. Én is meg fogom érezni, lehet az én rokonaimat rúgják ki, vagy konkrétan engem. Vagy a másik rokonomat az abc-ből, mert már kevesebbet vásárolnak ott. Nem tehetünk mást, nincsen ingyen ebéd; amit felvettünk majd feléltünk hitelt, azt nekünk kell visszafizetni. Bár tulajdonképpen nem kötelező. Lehet államcsőd is. Nem hinném, hogy az EU vagy bárki szaladna megmenteni minket saját magunktól. Sőt, jól jönne nekik, feláldoznák a legkisebb veszteséggel járót, hogy a többieket jobb belátásra bírják.

Miután kevés helyen lehet olvasni arról, milyen is az élet egy országban 10 évvel az államcsőd után, bejegyzésemet Böjte Csaba írásából vett részlettel zárnám.

"Tavasszal Argentínában voltam, és egy asztaltársaságot megkérdeztem, hogy az egyszerű emberek számára mit is jelentett az államcsőd? Tudtam, hogy az argentin kormányok folyamatosan átgondolatlanul kölcsönöket vettek fel, végül 2000-ben már nem tudtak több hitelt felvenni, senki nem akart Argentin állampapírokat vásárolni. Az állam nem tudta kiadni a fizetéseket, nem tudták kiegyenlíteni a költségeket, törleszteni az adóságokat. Ezért elismerték, hogy az állam csődbe van. Persze ettől az élet nem állt meg, a nap másnap is felkelt. Addig egy USD, egy Argentin peso volt, de másnap már csak négy pesoért adtak egy dollárt. Így az emberek nem fizetésük 25%-át vesztették el, hanem egyik napról a másikra mindenüknek 75%-át. A bankokban lévő pénzeket az állam befagyasztotta, és most 10 év után talán kis részletekben kezdik kiadni az embereknek a megtakarításokat. Persze az emberek lázadoztak, hatalmas megmozdulások voltak.
Eltelt 10 év, és most minden 5 -10 ház előtt egy őrbódé áll, az emberek fizetik az őrt, ki azonnal telefonál ha gyanús alakok jelennek meg az utcán, és akkor nem egy - két rendőr jön, hanem egy állig felfegyverzett különítmény.

 

Az elszegényedett emberek mit csinálhatnak? Elmentünk a nyomornegyedbe is. Én azt hittem, hogy mindent tudok a szegénységről. Elvittek egy homokbányába, melyből a vizet leszívatták és ahol most is zakatolnak a szalézi szerzetesek által működtetett szivattyúk, mert másképp újból bányató lenne a kisvárosnyi ember otthonából. Ebben a nyomornegyedben most 45 - 50 ezer ember él, utcák, házszámok, papírok nélkül. Bementünk néhány bódéba, igaz, hogy Buenos Airesben a higanyszál nem megy 0 fok alá télen sem, de szinte sehol nem láttam ajtót, ablakot, a földön raklapok voltak, és alatta folyt a nagyon zavaros kinézetű víz. Tizenévesek szopogatták a külföldre eladott finomított kábítószer után visszamaradó kokain malátát, mely nem csak elmezavart, de halált is hoz számukra. Néztem a parttalan nyomort és megkérdeztem a kedves nővérektől, hogy e nagyvárosban körülbelül hány ilyen nyomornegyed van? Velük volt egy jól informált, szociológiát tanító egyetemi tanárnő is, aki bennünket felvilágosított, hogy körülbelül még 200 ilyen negyed van a fővárosban és annak közvetlen környékén."

Én a harmadik lehetőséget választom.

Mikor már senki nem kerülhette ki a szomorú igazságot, hogy alkotmányunk teljes mértékben érvényét veszítette, üres lap csupán, úgy döntöttünk, a magunk módján emléket állítunk a múltnak. Emléket állítunk a Magyar Köztársaságnak és Alkotmányának.

Az 1989 és 2011 között hatályos Alkotmány utolsó érvényes állapotát mentettük át saját szerverünkre, nehogy végleg elvesszen a virtuális térben. Ha pedig elég sokan „pluszegyezitek”, a Google keresője ezt az oldalt fogja kiadni az Alaptörvény helyett azoknak, akik az alkotmányunk után érdeklődnek az interneten, úgyhogy itt az alkalom, hogy megmutassuk, mi mit tartunk igazi alkotmányunknak!

Hogy ne feledjük erényeit, és hogy észben tartsuk hibáit, mi, a Magyar Köztársaság polgárai, Alkotmányunkat nem engedjük sem végképp eltörölni, sem tétován homályba veszni. Kiállunk érte.
 

Emlékoldal és Archívum

 (katt!)

(forrás: én)

A hétfői ellenzéki tüntetésen szerintem elkezdődött valami. Egy téglát kiütöttünk a falból, és mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy semmi különbség nincs Orbán Viktor politikai túlélésének esélyei és egy szép nagy nulla között. A kétharmados „nemzeti centrum” zárt díszünnepélye egycsapásra szembe került az „elmúlt nyolc év limuzinszocialistáinak és kopterliberálisainak" többtízezres tömegével, és innentől már nagyon nehéz lesz elhinni, hogy minden a legnagyobb rendben, mindenki elégedett. Mert nem az.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ellenzéki szervezetek és pártok végre képesek voltak együtt kiállni demokratikus alapértékekért, és átmenetileg felhagyni egymás méregetésével. Ahogy Fedor írta blogján, én is így fogtam fel a dolgot: nem én csatlakoztam a pártcelebekhez, hanem ők csatlakoztak hozzám. Továbbmegyek, igazán akkor lettem volna elégedett, ha az Alaptörvényt hasonlóképpen nem támogató fideszes kollégáik is eljöttek volna bizonyítandó, hogy ez nem pártpolitikai kérdés. Egyelőre szó sem volt ilyesmiről, de ki tudja, később nem bukkannak-e fel...

Jó volt az egész, kerek volt, kastély volt.

Mégis azt látom, mintha sokak már csak azért is, megszokásból és többnyire indokolatlanul fikázták volna a megmozdulást. Az index hétfő esti kritikán aluli videóösszefoglalója (Miért kell minden tüntetésnek arról a gyurcsányista öregemberről szólnia?!), a Véleményvezér „szép dolog az értelmiségi tüntetés, de a gazdasághoz nem értenek” témájú bejegyzésének címlapon szerepeltetése, és Szily élő közvetítése az összegyűltek minősítgetésével a köztelevízió színvonalához mind-mind igencsak közel állóak voltak.
‎

"Itt az Opera előtt mindenki pesti tápos, gimnazista [...] egy csapat jókedvű, de seggrészeg bróker [...] túl szelíd [...] szabados minitömeg" – Szily László az összegyűltekről

De oké, nyilván ne várjuk azt egy hírportáltól, hogy rögtön dicshimnuszokat zeng mindenről, ami ellenzéki, de nem csak ők gondolták úgy, hogy túl posztmodernek és lazák komolyan kiállni – netán lelkesedni - valamiért. „Elavult, demagóg hívószavak”, „amatőr szervezés”, „ciki” hagymafront és Padödő, „gyenge szónokok”, de a kedvencem az, hogy az Egyenlítő blog szerint „ideje lenne közös szakpolitikai javaslatokat kidolgozni”. Az ég szerelmére, MINEK?

Hadd vázoljam fel röviden a helyzetet! Legkésőbb 2014-ben választások lesznek. Addig minden létező és később megalakuló pártnak kutya kötelessége saját ötletekkel, programmal és tervekkel előállnia, amelyek közül eldől, mit tartunk alkalmasnak országgyűlési képviseletre és mit nem. Tessék építkezni és dolgozni önállóan, ez nem óvoda. Mindeközben pedig nyilván sort lehet keríteni olyan rendezvényekre, amelyeknek az égadta világon semmi más mondanivalója nincs mint egy-egy intézkedés elutasítása – de ezektől ne várjunk forradalmat, egységkormányt, vagy tudom is én, mi jár egyesek fejében.

Sőt, elmondom azt is, miért volt ez sokkal szerencsésebb, mint az október 23-ai millás „Nem tetszik a rendszer!”... Mert ez valódi összefogás volt állampolgárok, civilszervezetek és pártok között, és senki nem jelentette be másnap, hogy „bocsi, elfelejtettünk szólni, de igazából mi is párttá alakulnánk”: a tüntetést bejelentő srácok nem a saját hírnevüket akarták gyarapítani, nem szónokolták és nem pózolták szét a fejüket. Szerényen tették a dolgukat, ahogy minden felszólaló és szervező.

Lehet, hogy voltál már nagyobb koncerten és jobb tüntin, de itt legalább tényleg arról volt szó, amiről kellett, és senki nem használta ki azokat, akik eljöttek. Fikázni meg könnyű, tessék a helyén kezelni a dolgokat, vagy tessék jobbat csinálni!