Nem oké ez a londoni olimpia. És most – láss csodát – nem az iráni hisztizést érzem át hirtelen, hogy a logó elemeiből akár a „Zion” szócskát is kirakhatnánk, mert ennyi erővel olyan sok változatban találhatjuk meg Allahot Budapest utcatérképének Teréz körút és Dózsa György út közötti szakaszában, hogy még évszázadokig Tel-Avivban lehetne tartani az olimpiát, és egy szót se szólhatnának.
Az a hír gondolkoztatott el, hogy a londoni olimpia szervezőbizottsága úgy döntött, engedélyezni fogja a szikh vallású nézőknek szimbolikus vallási tőrjük, a kirpán viselését. Nem mintha az nem lenne alkalmas élet kioltására vagy szurkolótársaik súlyos megsebesítésére, ők rendben vannak, a vallásukhoz hozzátartozik, hogy fegyverrel járnak tömegbe is, meg már inkább megengedjük, nehogy felvilágosult arab országok kirekesztéssel vádoljanak már megint.
Természetesen kész vagyok elhinni, hogy mindenki, aki szikh vallásúnak vallja magát, rendkívül békeszerető és okos ember, aki semmi esetre sem használná 12-90 cm (!) közötti kiskésit butaságokra. (Igazából nem hiszem el, de lépjünk tovább.) Ugyanakkor mi garantálja, hogy egy önjelölt terrorista vagy éppen egy egyszerű részeg drukker ne tudna fegyverhez jutni tőlük? Ha pénztárcát lehet lopni, talán megállapodhatunk abban, hogy tőrt is lehet...
Sőt, továbbmegyek a nyilvánvalónál, mi lenne akkor, ha egy nyugati kettősmércékben és pironkodásban jártas, talpraesett őrült kitalálná a saját vallását, ahol az igazhitűek kötelesek lennének „szimbolikus” táskabombát bilincselni a csuklójukra, „emlékeztetve magukat a szellemi energiáink fizikai testhez való kötöttségére”? Hány évnek kéne eltelnie, mire kénytelenek lennénk vallási aktusként elfogadni robbanóeszközök sétáltatását?
Valahogy az az érzésem, ezt már nem engednénk meg, akárhány támogatója lenne, akárhány évtized telne is el, és így gyakorlatilag megállapíthatjuk – ahogy a Churchillről szóló híres anekdotában – nálunk is csupán ár kérdése a dolog: ha nagyon veszélyes, nem engedjük, de ha potenciálisan csak kis árat kell fizetnünk érte, akkor végül is belefér. Van az az ár tehát, amiért leszarnánk mások kultúráját, e felől ne legyenek illúzióink.
A kérdés inkább az lehet, miért nem egységesek és általánosak azok a bizonyos határok? A szikhek miért vihetnek be tőrt, és én miért ne vihetném be kedvenc szalonnázó bicskámat? Miért ne lehetne dohányozni közintézményekben, miért ne járhatnék lőfegyverrel, vagy horribile dictu miért ne vihetnék be akár folyadékot az olimpiára vagy fel a repülőre? Vallásilag lehet kardozni, de a bébiételt hagyjuk kint, a gyerek meg hadd üvöltsön? Ez mi?!
Igazából két utat is lehetne választani, és mindkettő sokkal jobb lenne ennél. Egyrészt vagy megkérjük szikh barátainkat, hogy késeiket hagyják otthon, nem kivételezünk senkivel és következetesen kergetjük a biztonság törvények által szavatolt illúzióját. Vagy beláthatnánk, hogy az élet tele van veszélyekkel és alapvetően jóakaró, normális emberekkel, akik attól még, hogy muszlimok vagy éppen bébiétel, kiskés, körömreszelő, vagy bármi olyasmi van náluk, ami amúgy egy normális konyhában is megtalálható, még nem feltétlenül terroristák, és nem mondanánk le alapvető szabadságjogainkról állambácsi javára, hogy megvédjen minket minden vacaktól.
Mindkét verzió működik, és mindkét verzió vállalható a nemzetközi színtéren. Ne feledjük, nem azért kritizáljuk a világ többi részét, mert nem elég megengedőek! Elsősorban azért kritizáljuk őket, mert sok esetben már előírásaikban tesznek különbséget nemek, vallások és nemzetiségek között, és csak másodsorban azért, mert ezek az elvárások és törvények sokszor finoman szólva is túlzóak. Ne lépjünk hát a keleti útra, és azt se hagyjuk, hogy a multikulturalizmus felülírja törvényeinket. Mégiscsak Európában vagyunk.
