Ahogy Thomas Jefferson már leírta 200 évvel ezelőtt, egy integráció mindig halad valamelyik irányba: vagy a mélyülés, vagy a felbomlás felé. A folyamat közepén nehéz megállapítani, hogy melyik irányba megyünk: mindenki a saját vágyai szerint értelmezi a jeleket. A nacionalisták a fölbomlást, a föderálisok a további integrációt várják. Magamat ez utóbbi kategóriába sorolom, de szeretnék eljátszani egy gondolattal: nem lenne-e nekünk jobb, ha az EU szép csendben elhalna a gazdasági válság hatására?

Hiszen a legvadabb föderális is megmondhatja: az EU-val baj van. Annak ellenére, hogy az Unió számos nagy sikert ért el 60 év alatt, láthatjuk, hogy a 2010-es évek elején ez a valami nem nagyon működik jól: átláthatatlan struktúra és döntéshozatal, egymást keresztező hatáskörök, fölösleges pozíciók, demokráciadeficit, súlytalan külképviselet, logikátlan és érthetetlen szabályok nehezítik életünket.

Ezt a rosszul működő struktúrát támadta meg a gazdasági válság, amivel úgy tűnik, nem tudunk mit kezdeni. 2011 első felében voltak bíztató jelek, de 2012-re ismét pocsék évet jósolnak a szekértők. Az euró gyengül, a német államkötvények hozama emelkedik, a gazdaság toporog, az eurózóna egyik tagja meglebegtette az euró feladását – miközben talán még sosem bíztak ilyen kevesen Brüsszelben, mint ma.  Újabb és újabb görög mentőcsomagok születnek, hogy aztán Chamberlainhez hasonlóan kijelenthessék Európa vezetői, hogy megoldottuk a válságot – másnap pedig arra ébrednek, hogy minden összeomlott körülöttük.

Miért kéne ezt az egészet tovább csinálni?

A legnagyobb probléma az EU-val éppen az, hogy azokat a célokat nem tudja elérni, azokkal a problémákkal nem tud mit kezdeni 2011-ben, amelyek eléréséért és kezeléséért jött létre.  Biztonság, együttműködés, prosperitás – talán így summázhatjuk ezeket. Persze nem akarom elvitatni az EU történelmi érdemeit, az Európai Közösségek nélkül Európa még mindig az ötvenes évek elején tartana (lásd fél évszázad gazdasági fejlődését, a schengeni övezetet, a kereskedelmi akadályok lebontását, az egyetemek közötti mobilitást - a sor végtelen hosszú).

Az EK elérte céljait, de az elmúlt két évtizedben helyére lépő Európai Unió nem tudja a ma világában tovább vinni az európai ügyet.  Európa nagy problémáival (elöregedés, gazdasági stagnálás, versenyképesség csökkenése, intolerancia az etnikumok között, stb.) Brüsszel nem tud mit kezdeni, mert nem rendelkezik azokkal az eszközök, melyek ezen problémák megoldásához kellenek (szociálpolitika, költségvetési politika, társadalompolitika, külpolitika stb.). Ezek nélkül pedig csak papírokat írunk, hogy ezt és ezt el kéne érni eddig és eddig, aztán imádkozunk, hogy történjen valami

Nem szaporítom tovább a szót: az EU-nak komoly reformokra van szüksége, vagy bukásra van ítélve. Ma úgy tűnik, nincs meg az a politikai környezet, hogy a reformok megvalósuljanak, és egyre többen az Unió szétesését várják.

Én hiszek a versenyben. Hiszek abban, hogy, ha valami nem működik jól, akkor az előbb-utóbb el fog bukni. Lehet életben tartani, lélegeztető-gépre kötni ezeket, de nem érdemes. Vagy komoly műtétre vállalkozunk, vagy az egésznek semmi értelme. Persze ne legyenek illúzióink: ez utóbbi esetben sem halna meg az európai eszme. Az euró eltűnne, a határok újra felemelkednének. A fejlesztési támogatások (értsd: négyes metró) megszűnnének létezni. A külföldön tanulás újra a gazdagok kiváltsága lenne. Lerombolnánk az elmúlt ötven év eredményeit. Így sem Magyarország, sem Hollandia, de Németország és Nagy-Britannia sem lenne sikeres vagy versenyképes.

Erre egy idő után rádöbbennének, és elkezdenék újra az egészet. Az elejétől. Az első betűtől. Nem lennének főképviselők, irányelvek, ezeroldalas szerződések – hanem lenne elnökünk, törvényeink, európai alkotmányunk. 

Talán ezt kellene tennünk.