Az éledező Horthy-kultusz kapcsán komoly vita alakult ki a magyar társadalomban. „Ha Horthy igen, Kádár miért nem?” – tette föl a kérdés valaki bekiabálásos alapon a baloldalról. A téma így szép lassan egy olyan álvitává vált, amely nagyon szépen rámutat a magyar politikai kultúra fogyatékosságaira.

A kérdésből gyorsan egy Horthy-Kádár szembeállítás lett. A beszélgetés egyes blogokon már arról szól, hogy a két történelmi személyiség közül melyik számít pozitívabb szereplőnek, melyikük a kisebbik rossz? Ez a kérdésfeltevés sok szempontból félelmetes.

Egyrészről ha megnézzük a vitában szemben álló feleket, akkor azt láthatjuk, hogy nagy általánosságban a baloldal Kádár, a jobboldal Horthy mellett áll. Milyen beteges reflexió ez? Diktatórikus vezetők megítélésekor nem a bal-jobb törésvonal a mérvadó, hanem a demokrata-antidemokrata ellentét. Egy demokratikusan gondolkodó polgár számára mindkét vezető teljes egészében elutasítandó. Egy baloldali demokrata számára Kádár politikailag nem lehet szimpatikusabb, mint ahogy egy jobboldali demokrata is megveti Horthy autoriter kormányzati módját.

Másrészről, ehhez kapcsolódóan, a vitában a horthysták és kádáristák szinte reflexszerűen szidják a másik felet. E közben teljesen elfeledkeznek róla, hogy a saját emberük is egy (jobb szó híján) mocsok volt, aki semmibe vette az alapvető polgári- és szabadságjogokat, elnyomta a társadalom nagy részét, illetve erőszakos, illegitim módon tartotta fönn saját rendszerét. E történelmi bűnök – amelyekhez egyébként az őszödi beszéd és a forradalmi Magyarország 2010-es kiépítése nem mérhető – elfeledéséhez járul hozzá ez a vita is. Pontosan ez vezet a bűnök relativizálódásához.

Harmadrészt úgy gondolom, történelmi vitákra szükség van, hiszen hazánk huszadik századi történelmét még a magyar léleknek nem sikerült feldolgoznia. Ez azonban már egy történelmi, és nem politikai kérdés: itt már szükség van a fekete-fehér látásmód lecserélésére, hogy pontosan meg tudjuk ítélni egy politikus tevékenységét. Ekkor már lehet pozitívumokat és negatívumokat sorolni, mérlegelni, de ennek a kérdésnek nem szabad átpolitizálódnia, mert akkor az már egy teljesen másik kérdésről szól. Egyik politikai erőnek sem szabad felhasználni ezeket a témákat erre a célra, mert ez a családilag örökölt sebek ápolását veszélyeztetik.

Summa summarum, nem fogok olyat leírni, hogy Horthyt vagy Kádárt szeretem jobban. Demokrata vagyok, ezért számomra mindketten vállalhatatlanok. Történelmi tényekre alapozva lehet, sőt kell is az egyes politikusok működését kibeszélni, de politikai alapon összehasonlítani őket, felmentést adni nekik, az már nem oké.

Mivel mostanában egyre többektől hallani, milyen elképesztően nagy szükség lenne egy „normális liberális pártra”, nem is csoda, hogy hónapokkal ezelőtt Kuncze Gábor, a múlt héten pedig Fodor Gábor is létrehozták különbejáratú protopártjaikat, sőt, lassan blogok jelentik be pártalapítási szándékukat, és akinek vannak elkötelezett liberális ismerősei, még száz ezekhez hasonlóról szerezhetett tudomást.

Elég jó úton haladunk, hogy tízmillió magyar és tizenötmillió liberális párt országa legyünk, úgyhogy gondoltam, össze is szedek pár megfontolandó jótanácsot az egyszeri magyar állampolgárnak, aki esetleg pártalapításon töri a fejét, nehogy potyára fáradozzon.

Szóval kedves olvasó, ha úgy érzed, liberális pártot akarsz alapítani, előbb fontold meg a következőket! (Ez a kör most ingyen megy, de később sokmilliós tanácsadói szerződések formájában nyitott vagyok bármire, ami nem jár igazi munkával, sem felelősséggel. Köszi.)

NE alapíts liberális pártot, ha…

1. igazából szociáldemokrata vagy

A bevezető gúnyolódásával ellentétben baloldali párttal tényleg Dunát lehet rekeszteni: kapásból ott van az MSZP, az LMP, a DK, a 4k és gazdaságpolitikáját tekintve se a Fidesz, se a KDNP nem tekinthető jobboldali pártnak, ugyanúgy az állami szerepvállalásra helyezik a hangsúlyt mint a többiek. Ezekkel akarsz versenyezni? Ugyanazt mondják, ugyanúgy gondolkodnak, ugyanannyira demagóg populista gyökerek, viszont dörzsöltek, vannak kapcsolataik, van pénzük. Inkább csatlakozz valamelyikhez. (Bocsi, de ha az újdonság volt, hogy a jobboldali gazdaságpolitika szabadpiaci kapitalizmust takar, akkor tényleg ne akarj libsi pártot csinálni a haverokkal. Annyi jóság van még az életben. Tényleg.) 

2. régi SZDSZ-es nagykutya vagy

Egyik barátom találóan ezt úgy fogalmazta meg, hogy semmi szükség egy liberális Gyurcsány Ferencre, és a helyzet tényleg ilyen egyszerű: Nem a Jobbikon van üvegplafon, hanem rajtad! Hiába minden igyekezet, smúzolás, kampánycsel és konstruktív munka, az SZDSZ-szel valószínűleg úgy összenőttetek mint Biszku Béla az ’56-os megtorlásokkal, Orbán Viktor Habony Árpáddal vagy Mesterházy Attila a szakállával – amivel persze nem is lenne semmi baj, ha ex-pártod megítélése ne valahol Habony Árpád és az ’56-os megtorlások közé esne.

3. úgy érzed, liberális párt nélkül nincs liberalizmus Magyarországon

Ha tényleg képtelen vagy különválasztani a kettőt, és csak a pártfétis hajt, akkor lépj be valamelyik most is létező libsi pártba a kettő közül, vagy várd meg, amíg alakul egy szimpatikusabb. (Ha előbbit választanád, itt az „ingatlan”, emitt pedig a „Fidesz-rezsim” kifejezésekkel találkozhatsz az átlagosnál némileg többször.)

4. az Orbán-kormány leváltását mindennél fontosabbnak tartod

Nézd. A második Orbán-kormányról számos nagyon negatív dolgot lehet mondani, és nagyon helyes, ha győzni akarsz. Ugyanakkor, ha elfelejted, hogy a Fideszben is vannak normális politikusok, a szavazóik között pedig normális emberek, ha mindenáron rezsimet/rendszert akarsz váltani, akkor igazából nem fontosak számodra azok az értékek, amikért elvileg kiállsz. Sőt, ami azt illeti, egy igazi neandervölgyi bunkó vagy, aki képtelen belátni, hogy a rivális igazát elismerni, bizonyos tetteit akár még méltatni is, nem szégyen.

5. igazából nincs mondanivalód

Nehéz felismerni, valószínűleg a történelem legtöbb politikusára igaz. Ha csupán azért akarsz pártot alapítani, hogy az emberek figyeljenek rád és szeressenek, inkább próbálkozz más utakon: lehetsz előadóművész, high end értelmiségi alkalmankénti Mindentudás Egyetemével, középiskolai tanár, buszsofőr vagy persze csak simán rendbe hozhatod a kisebbségi komplexusodat. Onnan ismered fel, hogy álmodból felkeltve nem tudsz mondani legalább 5-6 kritikus problémát az országban, amin változtatni szeretnél és a politika jó eszköz lehet rá. (Tehát ilyenek, hogy „szeretném, ha az emberek boldogabbak lennének”, „toleráns társadalom” és „teljes foglalkoztatottság” nem számítanak.) Másik árulkodó jel, ha már elkezdesz pártalapítással kapcsolatban beszélgetni idegenekkel, és egyszer sem kérdezed meg, mit is képviselne szerinte az a „normális liberális párt”, és azt se furcsállod, ha őt sem érdekli a te elképzelésed.

6. igazából csak a hatalomra/pénzre fáj a fogad

Az előbbi alesete. Hát barátom, felejtsd el az egészet! Menj el maffiózónak, legyél oligarcha, vagy lépj be valamelyik nagyobb pártba. Egy ekkora kaliberű ember, akinek jólesik, ha „tudják milyen tőke áll mögötte”, ne akarjon nulláról bohóckodni!

7. azon aggódsz, hogy nincsenek meg a szükséges erőforrások

Nem aggódsz hülyeségen, valóban elképesztő pénzekre lesz szükség, hogy esély legyen a sikerre. De tudod mit? Mindenki másnak van pénze, amit ugyanazokra a hülye szlogenekre fognak költeni, és ugyanazok a sötét ügyletek csapolják meg, vannak irodáik, ahol ugyanazok a hiteltelen politikusok ülnek, vannak szakértőik, akik ugyanazokból az adatokból, ugyanazzal a tudományos fokozattal, ugyanazokat a hülyeségeket ismételgetik, és vannak beszédíróik, akik ugyanabba a struktúrába akarják belekényszeríteni a főnökük megszólalásait, amit anno az egyetemi retorika előadáson leginkább megkedveltek. A lényeg, ha nem érzed rátermettnek magad és mondandódat különlegesnek annyira, hogy ezzel mind szembevágtass, akkor inkább még az elején add fel az egészet. Ha a családi helyzeted nem teszi lehetővé, ha rámenne a házasságod, szintén tegyél magadnak egy szívességet.

8. láttál valamit, ami fellelkesített

Például olvastál Hayekot, Randet, Millt, Bastiatot, Kis Jánost vagy Tölgyessyt, lájkolod Misest facebookon, ha fellelkesített Obama, Ron Paul, a Tea Party, az őszödi beszéd, vagy ha meg vagy győződve arról, nekünk is egy észak-európai országnak, Egyesült Államoknak, esetleg Svájcnak kéne lennünk, akkor könyörgöm, gondold újra! Tényleg azt hiszed, hogy egy kis libertarianizmus, elnöki rendszer, "megcsinálás", néhány kanton vagy több népszavazás minden problémánkat varázsütésszerűen megoldaná? Atyaég. De még ha így is lenne, akkor is két teljesen külön dolog valamivel egyetérteni és politikusnak lenni. Tudnál úgy élni, hogy még ha a legkurvajóbb dolgokat is csinálod, simán valószínű, hogy életed végéig gyűlölni fognak érte, és bármerre mész, elkapkodott fagyos tekintetek kísérnek majd? Arról nem is beszélve, hogy pénzed csak akkor lesz, ha beállsz lopni a többiek közé - amit pedig nem fogsz megtenni, úgyhogy valószínűleg még éhen is halsz. (Ha mégis megtennéd, akkor 6. pont, és kiestél, te kis csaló!) 

9. nem érdekelnek mások problémái

Látszólag szöges ellentétben áll az első pontban megfogalmazottakkal, bár ez közel sem igaz. Ha valóban liberális gondolkodó vagy és nem egy újabb szocdem, akkor jól tudod, hogy képtelen vagy mindenkinek minden problémáját megoldani, mert egyrészt az államnak nem is ez a feladata, másrészt mert mindig lesznek elégedetlenkedők, és akik úgy érzik, ki vannak zsákmányolva (lásd „devizahitel-károsult” milliomos vállalkozók). Ugyanakkor ne hidd azt, hogy a Körúton és a megszokott ismerősi körödön kívül nincs élet, a hívők hülyék, a vidékiek bunkók, és ne gondold, hogy vannak olyan emberek és témák, amikkel nem kell foglalkoznod. Hogy a fenébe akarsz kormányzó erő lenni, ha fel sem merült benned, hogy elgondolkozz például a honvédelem, a mezőgazdaság, a határon túliak vagy a kistelepülésen élők ügyén?! 

10. ehhez hasonló listák alapján hozol döntéseket

Ha vonzódsz a listákhoz, attól még Social media marketing blogot írhatnál ("5 tipp a vállalati facebook jelenlét szinergizálására"), vagy ne aggodalmaskodj annyit a külsődön, és olvass kevesebb női magazint, úgyis a mondandód a lényeg. Ha van egyáltalán.

 „Hűség: talán ez a legfontosabb szó, nem véletlen, hogy a mai világban éppen ez a fogalom veszett ki a legjobban. Manapság sok helyen az esküszegés elfogadott dolog, legfeljebb bocsánatos bűn lett. Pedig elsősorban a hűség teremt rendet a világban, ez emel ki minket a vegetatív létből.” - Toroczkai László: Vármegyés a véres úton 

„A Jobbik felháborítónak tartja, hogy nemcsak a felsőoktatási keretszámok drasztikus csökkentésével és a tandíj bevezetésével szorítja külföldre a magyar fiatalokat a kormány, hanem a tervek szerint már a Nemzeti Alaptantervben is pályaorientáció címszó alatt a bel- és külföldi munkavállalási lehetőségekről okítják középiskolásainkat.” - jobbik.hu

Előre lelövöm a poént, hátha valakinek nincs ideje végigolvasni a bejegyzést: vannak a politikai szólamok és van a valóság. Például a valósághoz tartozik az is, hogy hiába a nemzeti ügyek kormánya, hiába a „példátlan sikerek”, a Tárki legfrissebb kutatása alapján Magyarországon a rendszerváltás óta nem volt ilyen magas a migrációs hajlandóság. Persze elképzelhető, hogy pusztán emberbaráti szeretetből akar durván minden ötödik (!) magyar a hanyatló külföldön dolgozni, és nem a kilátástalan gazdasági-politikai helyzet elől menekülnének oly sokan: hogy ez süllyedő hajó, vagy az újabb kalandozások kora, mindenki döntse el maga. 

 

Mindenesetre én hajlok arra, hogy a migrációs hajlandóság 2010 óta tartó masszív emelkedése inkább negatív trendek következménye: kiszámíthatatlan és túlbonyolított jogi környezet, pocsék gazdasági teljesítmény, adók, gyenge szolgáltatások mellett pazarló állam, keretszám-csökkentések, adók, adók, oligarchák és a változatosság kedvéért még több adó. 

 

Ugyebár ha politikai szólamokban gondolkozunk, rögtön ketté is oszthatjuk az országot olyanokra, akik kitartanak Magyarország mellett, mert itt élni-halni kell, nyaralni is legfeljebb Erdélyben illik, és olyanokra, akik opportunista módon csak a pénz istenének hódolnak, és Sajó Sándor Magyarnak lenni című versét nem hogy kívülről, de még hírből sem ismerik, pedig:

 

„Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?

Magasba vágyva, tengni egyre – lent;

Mosolyogva, mint a méla őszi táj,

Nem panaszolni senkinek, mi fáj” 

 

*

 

Szóval a tágan vett politikai kommunikáció alapján elvárható lenne, hogy a nemzeti oldalon (sic!) valamivel kevesebben vágynak külföldre munkát vállalni mint a balliberális oldalon (sic!). A Tárki felmérése szerint furcsamód mégis a Jobbik szavazók tűnnek ki a maguk 32%-os migrációs potenciáljukkal. Hogy is van ez? Hűség, kitartás, mittudomén? 

 

Az átlagosnál magasabb migrációs hajlandóságú társadalmi csoportok (%) (Forrás: TÁRKI Omnibusz felvétel 2012. március)

 

Először is oszlassunk el pár tévhitet! Egyrészt nagyon könnyen jöhet a válasz, hogy mivel a Jobbik (átlagosan) a szegény, iskolázatlan vidékiek pártja, nyilván ők akarnának leginkább külföldön szerencsét próbálni: merthogy a politikai szélsőségesség és a migrációs potenciál is ugyanabból a társadalmi kilátástalanságból fakad. 

 

Ugyanakkor számos kutatás bizonyítja, hogy a Jobbik szavazóbázisát hajlamosak vagyunk tragikusan másnak látni, mint amilyen az a valóságban, hiszen a többi párt szavazóihoz képest éppenhogy tehetős, iskolázott, szekuláris, fiatal és még csak nem is regionálisan meghatározott csoportról beszélhetünk, akiknek életérzése sokkal inkább a státuszféltés, mintsem a kisemmizettség-tudat.  

 

Így máris érthető, hogy igazából nem a jobbikos identitás, ami a migrációs hajlandóságot meghatározza, hanem a Jobbik szavazótábora áll össze olyan dimenziók mentén, amik magasabb migrációs hajlandóságot valószínűsítenek: 30 év alattiak 48%-a, 31-41 év közöttiek 31%-a, gimnáziumot végzettek 30%-a menne külföldre, és így tovább. 

 

*

 

Most hogy egy újabb példán keresztül döbbentünk rá, a pártok szólamai nem feltétlenül tükrözik saját választóik preferenciáit és valós élethelyzetét, azért még tegyük fel a kérdést: Mi van akkor, ha egy párt nem a saját választóit képviseli, hanem a vezetőség feje után menve valamiféle idealizált, múltba révedő maszlagot akar mindenáron rájuk tukmálni? Irányváltás? Szavazatvesztés? Esetleg semmi? Mert az biztos, hogy amíg ezek a különbségek meg nem szűnnek, vagy feszültség formájában felszínre nem törnek, addig a Jobbik permanens protesztpárt marad önálló program és saját jogon szerzett szavazótábor híján. 

 

Váltópárt? Ugyan már! Max "Nem tetszik a rendszer" radikál. 

Furcsállom, milyen sok energiát pazarolnak ellenzéki szervezetek arra, hogy végre zöldágra vergődjenek magukkal, és kitalálják, együtt akarnak-e működni a következő választásokon, és pontosan milyen formában tegyék. Közös lista? Alku az egyéni jelöltekről? Háttérmutyik? Számos dolog merült már fel nyilvánosan és a színfalak mögött, azonban mindegyik verzió arra a feltételezésre épül, hogy Magyarországon az ellenzéki pártok és mozgalmak valamiféle demokratikus alternatívát képviselnek, amiről én, bevallom, csöppet sem vagyok meggyőzve. 

Ennek nem az az oka, hogy „a Fideszt is demokratikusan választották, akkor meg mi a baj?”, és nem is állítom, hogy a hatalomgyakorlás módja, a végletes centralizáció, az alkotmányos rendszer sarkára akasztása, a személyre szabott törvénykezés mind-mind ne lenne elégséges indok a kormányzási stílus és az állami struktúra minőségi átalakításának igényére.

A realitás ezzel szemben mégiscsak az, hogy mostanra teljesen világossá vált, az ellenzék igazából képtelen értékalapon megszervezni magát, az alkotmányosság és a jogállamiság kérdésköréről alkotott elképzeléseik – pláne kiforrott terveik - gyakorlatilag nem léteznek. 

Ha tényleg csak a személyes ambíciók és a hatalomért való acsarkodás miatt nem tudnának dűlőre jutni, vagy ha az alaposan átgondolt terveik „markánsan különböznének” egymástól, sokkal jobb lenne a helyzet. Ezzel ellentétben teljes a káosz: hol alkotmányos restaurációt, hol közvetlen köztársasági elnökválasztást követelnek, hol az amúgy sem túl sikeres ellenzéki kerekasztal mintájára hoznának létre vadiúj alkotmányt egy esetleges választási győzelem után. 

Ha azt gondolnánk, hogy a friss mozgalmak és új kispártok körében jobb a helyzet, természetesen két-három matolcsyt biztos tévednénk (SI, jele: fordítókorong): a milla nemzeti minimumja sem sokat javított a helykereső protesztdzsemborik ürességén, a néhány fiatal által ígéretesnek tartott szélsőbalos 4K elnöke érthetetlenül Hugo Chávezt mentegeti, a Szolidaritásnak pedig semmi értelme. 

Mindezt azért látom tragikusnak, mert a népszerű vélekedéssel szemben úgy gondolom, a mostani politikai helyzet – és így a választópolgárok többsége – demokratikus programért kiállt. Mi legyen az Alkotmánybíróság szerepe? Parlamentarizmus vagy elnöki rendszer? Választási rendszer, MNB, Költségvetési Tanács, bíróságok, maga az alkotmány, és még sorolhatnám - ha ezeket nem töltjük meg igazi tartalommal, továbbra is csak pártérdekek ad hoc kiszolgálói maradnak robusztus és legitim intézmények helyett. Megkockáztatom, ekkora történelmi lehetőség előtt még nem állt az ország: a politikai intézményrendszer és az alkotmányosság kérdésköreinek végre esélyük lenne bekerülni a nyilvános politikai diskurzusba. 

Egyelőre azonban minden jel arra mutat, ez nem fog megtörténni, az ellenzéki szereplők nem veszik (vagy nem is tudják venni) a fáradtságot arra, hogy kitalálják, miben is hisznek, és mit jelent számukra demokratának, köztársaságpártinak vagy akárminek is lenni. Oké, tudom: nem félni.

A mai állam gépezetét egyre jobban áthatja a manuális irányításra való törekvés. Több, a múltban bevezetett szabályozás és a nemrég felröppent új adónemek, mind-mind ebbe az irányba mutatnak.

2013-tól a kormány megadóztatná a sárga csekket, a pénzügyi tranzakciókat, a telefonálást, az SMS/MMS szolgáltatásokat, és még a futóversenyt is. Ezek az új adónemek, ha mellétesszük a kormány más terveit és intézkedéseit, (mint például az öt kulcsos áfáról szóló elképzeléseket vagy az egyetemi keretszámok új szabályzását) veszélyes irányba fordítják a magyar politikát, hiszen már önmagukban is problémásak.

A tranzakciós adó valószínűleg megakasztja majd a pénzmozgást, illetve (mivel a készpénz használatot jutalmazza a rendszer) a feketegazdaság felé mozdítja a piacot, így káros hatással lehet a nemzeti gazdaságra. Nem is beszélve arról, hogy a nagyobb cégek már most tartanak a megnövekedett költségektől, hiszen a nagyobb mértékű pénzmozgás miatt őket sújtja legjobban a rendszer.

A távközlésre kivetett adóból a kormány 52 milliárd forint bevételre számít, ám valószínűnek tartom, hogy a végeredmény kevesebb lesz, hiszen a percenkénti +2 forint miatt - az így is magas percdíjak mellett - jelentősen csökkenhet a telekommunikáció mértéke, ami pedig  könnyen a civil szféra rovására mehet, visszavetve az ország fejlődését.

Ezekhez az adónemekhez kapcsolódó központi problémát fokozza, hogy fel-felröppennek a hírek arról, hogy a nyugdíjasokat, illetve alacsony jövedelemmel bíró polgárokat valamilyen féle védelem alá kéne venni az új adók alól.

A legnagyobb aggodalomra nem is a látszólag ad-hoc adók adnak okot. Ezek mögött ugyanis egyértelműen látszik a logika. A kormány kétségbeesetten próbálja tartani a hiánycélt, és ehhez onnan von el, ahonnan tud, ahonnan még lehet.

Azonban a központi probléma a magyar kormánygépezet manuális váltója. A kézi irányítás érezhető a rendszeren. A parlamenti kétharmad hajtotta motor pedig – fékek nélkül – rendkívül veszélyes. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy azok, akik a kormánynál ülnek, mindenképpen manuális irányításra akarnak támaszkodni. Ezt mutatja az új adórendszer is. Az öt kulcsos áfáról szóló elképzelések, a speciálisan, bizonyos szektorokra kivetett adók mind-mind erre utalnak. De ezt a problémát példázzák az új egyetemi keretszámok is, melyekkel a kormány a neki kívánatos irányba szeretné terelni az embereket, félretéve minden rajta kívül álló érdeket és véleményt.

A helyzeten pedig csak ront az a tendencia, hogy például az elfuserált, kézi irányítású adórendszert még több manuális „utána-igazítással” akarják megoldani, és adómentességet vagy csökkentett adóterhet adni bizonyos rétegeknek. (Zárójelben, persze ezzel az eszement rendszerrel szemben – szerintük – a kétkulcsos adó az már bonyolult és a sátántól való)

De mi a gond a manuális váltóval? Nem csak, hogy kapitalizmus és szabadpiac ellenes, de a kézi irányítás, kapkodáshoz és ad-hoc megoldásokhoz vezet, ahol valaki mindenképpen sérül majd. A rendszer nem elég, hogy rugalmatlan, de a kapitalizmus ellenes, központosított, disztributív szemlélet az állami szférát a civil szféra rovására növeli majd. Ez pedig az állampolgárok érdekeinek sérüléséhez vezet. Egy szűk csoport elképzelései károsak lehetnek az egész országra nézve és a fulladozó civil szektor nem tud majd megoldást nyújtani a szabad tér nélkül, melyben működhet.