Furcsállom, milyen sok energiát pazarolnak ellenzéki szervezetek arra, hogy végre zöldágra vergődjenek magukkal, és kitalálják, együtt akarnak-e működni a következő választásokon, és pontosan milyen formában tegyék. Közös lista? Alku az egyéni jelöltekről? Háttérmutyik? Számos dolog merült már fel nyilvánosan és a színfalak mögött, azonban mindegyik verzió arra a feltételezésre épül, hogy Magyarországon az ellenzéki pártok és mozgalmak valamiféle demokratikus alternatívát képviselnek, amiről én, bevallom, csöppet sem vagyok meggyőzve. 

Ennek nem az az oka, hogy „a Fideszt is demokratikusan választották, akkor meg mi a baj?”, és nem is állítom, hogy a hatalomgyakorlás módja, a végletes centralizáció, az alkotmányos rendszer sarkára akasztása, a személyre szabott törvénykezés mind-mind ne lenne elégséges indok a kormányzási stílus és az állami struktúra minőségi átalakításának igényére.

A realitás ezzel szemben mégiscsak az, hogy mostanra teljesen világossá vált, az ellenzék igazából képtelen értékalapon megszervezni magát, az alkotmányosság és a jogállamiság kérdésköréről alkotott elképzeléseik – pláne kiforrott terveik - gyakorlatilag nem léteznek. 

Ha tényleg csak a személyes ambíciók és a hatalomért való acsarkodás miatt nem tudnának dűlőre jutni, vagy ha az alaposan átgondolt terveik „markánsan különböznének” egymástól, sokkal jobb lenne a helyzet. Ezzel ellentétben teljes a káosz: hol alkotmányos restaurációt, hol közvetlen köztársasági elnökválasztást követelnek, hol az amúgy sem túl sikeres ellenzéki kerekasztal mintájára hoznának létre vadiúj alkotmányt egy esetleges választási győzelem után. 

Ha azt gondolnánk, hogy a friss mozgalmak és új kispártok körében jobb a helyzet, természetesen két-három matolcsyt biztos tévednénk (SI, jele: fordítókorong): a milla nemzeti minimumja sem sokat javított a helykereső protesztdzsemborik ürességén, a néhány fiatal által ígéretesnek tartott szélsőbalos 4K elnöke érthetetlenül Hugo Chávezt mentegeti, a Szolidaritásnak pedig semmi értelme. 

Mindezt azért látom tragikusnak, mert a népszerű vélekedéssel szemben úgy gondolom, a mostani politikai helyzet – és így a választópolgárok többsége – demokratikus programért kiállt. Mi legyen az Alkotmánybíróság szerepe? Parlamentarizmus vagy elnöki rendszer? Választási rendszer, MNB, Költségvetési Tanács, bíróságok, maga az alkotmány, és még sorolhatnám - ha ezeket nem töltjük meg igazi tartalommal, továbbra is csak pártérdekek ad hoc kiszolgálói maradnak robusztus és legitim intézmények helyett. Megkockáztatom, ekkora történelmi lehetőség előtt még nem állt az ország: a politikai intézményrendszer és az alkotmányosság kérdésköreinek végre esélyük lenne bekerülni a nyilvános politikai diskurzusba. 

Egyelőre azonban minden jel arra mutat, ez nem fog megtörténni, az ellenzéki szereplők nem veszik (vagy nem is tudják venni) a fáradtságot arra, hogy kitalálják, miben is hisznek, és mit jelent számukra demokratának, köztársaságpártinak vagy akárminek is lenni. Oké, tudom: nem félni.