99 Ft/kg ár alatt elvileg nincs dinnye a piacvezető cégeknél, de a piaci logika úgy tűnik, hamar felülírja a minisztériumi megállapodásokat. Igen, ez csak megállapodás, nem kartell. Egyébként is önkéntes a dolog, és akkor az nem is számít annak. Mikor szokott a kartell nem önkéntes lenni? Vicc.

A magyar termelők azt várják a kormánytól, hogy a magyar termelőket védje meg. (Pócs János országgyűlési képviselő, Fidesz). Felmerülne itt azonban még egy kérdés, mi a helyzet a fogyasztókkal? – pár nagyságrenddel többen vannak ugyanis, mint a termelők. A kormány megvédte őket is.

Megvédte őket igen, mégpedig az alacsony, piaci áraktól! A piaci ár általában valami rosszat jelent Magyarországon, például hogy drágul a gáz, vagy az üzemanyag. Pedig a piaci ár esetünkben alacsony árat jelent. Vehetnénk 210 Ft-ért egy háromkilós dinnyét. Kartell után csak két kilósat kapunk érte. Nem kell mindig zabálni! (Virág elvtárs).

Simonka György országgyűléis képviselő (Fidesz), a Magyar Dinnyeszövetség elnöke, felvásárló örül. Ez egy nagyon jó hír. Tavaly még nullszaldós volt a dinnyeágazat, most viszont lesz nyereség. A magyar fogyasztók sarcolásából. Luxusprofit, méghozzá a felvásárlóknak, ha hinni lehet annak, hogy a 70 Ft-os dinnyén 4 Ft, a 100 Ft-os dinnyén 8 Ft a felvásárlói haszon, miközben a termelő 30-35 Ft helyett 35-40 Ft-ot kap. Orbán Vikor szavaival: kik nyerészkednek akkor most a gazdákon?

Ha az import dinnye bejöhetett volna, és 69 Ft/kg áron megvásárolhatnánk, a magyar dinnyére feltételezhető, hogy kevésbé lenne kereslet. Tudnánk viszont róla, hogy magyar, és eldönthetnénk, hogy melyiket választjuk. Én, vásárló dönthetnék róla, hogy fizetek a drágábbért, azért mert az magyar (egyesek szerint ezért finomabb, mások szerint meg nem), vagy veszem az olcsóbbat.

Lássuk be, a gazdáknak és a felvásárlóknak most nagyon megérné fű alatt dinnyét importálni a Vajdaságból, Romániából vagy egyéb helyekről, majd eladni azt, mint magyar árut. Hiszen soha nem fogunk tudni rájönni, hogy honnan is származik a megvásárolt dinnyénk. A kartellen keresztül megvalósított kormányzati nyomásgyakorlás tehát egyértelműen csalásra ösztönöz.

Lehetséges, hogy egy-két rossz év után a gazdák egy része úgy döntene, hogy nem éri meg többé dinnyét termelni, helyette jobb lenne valami mást. Nem látom a nemzethalált, bevallom őszintén. Érdemes megjegyezni, hogy egyetlen dinnyetermelő sem kényszer hatása alatt cselekedett. A dinnye termelése mellett döntött, vállalta a kockázatot, hogy az ár vagy jó lesz, vagy nem, vagy lesz nyereség, vagy nem, és még az időjárás is mindig közbeszólhat. Ez sajnos egy ilyen üzetág. Ha én lakásokat építek, és közben leesnek az ingatlanárak, ezáltal nem jön be a számításom, akkor majd lakáskartellt csinálunk, és lesz minimum négyzetméter ár is?

Az látszik a fentiekből, hogy a magyar dinnye ilyen áron nem versenyképes. Simonka úr azt szeretné, az akció célja is az, hogy a dinnyetermő terület nagysága növekedjen, és ehhez a forrást a fogyasztók kartell általi lenyúlásával teremtsük meg. Növeljük tehát a nem versenyképes termelést. Most komolyan, normálisak vagyunk?

Aki a gyilkosságban - hiszen a rendőrségi információk szerint erről van szó - részt vett, az nem csak egy embertársunk életét oltotta ki, hanem mindazokat a társadalmi konvenciókat és az amúgy is halovány "magyar álmot" gyalázta meg, amiben legtöbbünk minden nehézség ellenére hinni akar. Hogy van keresnivalónk a világban. Hogy szeretettel, kemény munkával és tisztességgel nem csak előrébb juthatunk, de boldog életet is élhetünk.

Jogosan érezhetjük úgy, ez a bűn kemény megtorlást kell hogy maga után vonjon: nem csoda, hogy a keresés koordinálására létrehozott facebook oldalon megjelentek a halálbüntetés visszahozását szorgalmazó hangok - és habár ezeket a hozzászólásokat törölték, mégis úgy érzem, pár szót érdemes a témának szentelni.

El sem tudom képzelni, mit élhetnek át a családtagok, barátok, ismerősök, rokonok és mindazok, akik valóban egy hús-vér embert veszítettek el, és nem "csak" a világgal szembeni morális várakozásaik szenvedtek csorbát. Amennyire el tudom képzelni magam hasonló helyzetben, valószínűleg nem hogy halálbüntetést akarnék: a gyilkos teljes fizikai és mentális felőrlését követelném, nyilvános kínzással és minden embertelenséggel, amit csak el tudnék képzelni. Azt akarnám, hogy úgy szenvedjen, ahogy még senki.

Ugyanakkor szeretném hinni, hogy pontosan az különböztet meg minket mint társadalmat ezektől a gyilkosoktól, hogy nem engedünk utat a kegyetlenségnek és az embertelenségnek még akkor sem, ha a húsbavágóan valóságos sérelmeink alapján érthető módon indokoltnak érezzük. Nem és nem.

A halálbüntetés szorgalmazói általában annak elrettentő hatását emelik ki mint legfőbb érvet. Még akkor is, ha a tapasztalatok azt mutatják, semmivel sem lesz kevesebb erőszakos bűncselekmény pusztán attól, ha a büntetés súlyosságát "elvisszük a végsőkig" (Bár pont az előbb utaltam rá, ha nagyon muszáj lenne, tudnánk az egyszeri halálbüntetésnél rosszabbat is kitalálni...), és sokkal inkább a büntetés bekövetkezésének valószínűsége és gyorsasága szolgáltathat elrettentésül. Magyarán jobb ma egy életfogytiglan gyorsan és "biztosan" mint majd valamikor talán egy halálbüntetés á la Beccaria. Arról meg nem is beszélve, egyáltalán nem biztos, hogy a valódi tettest ítélik el.

Amikor azt mondjuk tehát, legyen halálbüntetés, álljunk végre édes bosszút, nem csak büntetőjogilag vagyunk kontraproduktívak, hanem éppen azokat az álmokat és pontosan azt az emberséget dobjuk félre, amin vasárnap hajnalban szörnyű csorba esett. Bízzunk a nyomozóhatóságok és az igazságszolgáltatás munkájában, bízzunk egymásban és mindazokban, akik eddig is fáradhatatlanul dolgoztak a tettesek felkutatásában. És ne feledjük, mi nem lincselünk: mi, mint társadalom a lincselőket és a gyilkosokat büntetjük.

E bejegyzéssel szeretném ezeket végleg lezárni, és eloszlatni a leggyakoribb tévhiteket, amelyek a melegjogokkal és annak támogatóival szemben élnek, hogy végre továbblépjünk a kötelező körökön, és értelmes párbeszédet folytathassunk.

1) A melegjogok támogatói mind melegek.

A „Te támogatod a melegházasságot? Pedig van barátnőd!” kezdetű gondolatmenetek alapból halálra vannak ítélve. Ez egy az egyben olyan, mintha azt hinnénk, hogy a rabszolga-felszabadítást csak a rabszolgák támogatták volna, vagy a feketéknek is teljesen egyedül kellett volna megvívni a harcukat. Egy ilyen vélemény megfogalmazása arra vall, hogy az illető nem tudja elképzelni, hogy egy adott csoport jogaiért egy, a csoporthoz nem tartozó valaki is kiálljon. Pedig ez nemhogy lehetséges, de szerintem mindannyiunk kötelessége: ha egy közösségben egy csoport szabadsága sérül, akkor mindannyiunk szabadsága sérül – hiszen a jogi egyenlőség megszűnik létezni, ekkor pedig senki sincs biztonságban.

2) A Természet Törvényei a melegjogok ellen vannak.

Gyakran elhangzik az az érv, hogy a természet/Isten direkt teremtett férfit és nőt, nem véletlen, hogy csak együtt tudnak gyereket nemzeni, meg egyébként is: ne tedd oda, ahova nem való. Ehhez az érvrendszerhez tartozik egy másik magasröptű gondolat: ha engedélyeznénk a melegházasságot, akkor másnap az emberek már BÁRMIVEL házasodhatnának. Tökéletes illusztrációként szolgálnak Stégel Bence, az IKSZ elnökének szavai:

"Jogos kritikával kell illetni minden olyan törekvést, ami az egy férfi és egy nő kapcsolatán alapuló házasság intézményét bontaná meg, máskülönben még eljöhet az az idő is, amikor valaki a macskájával, a cégével vagy esetleg több személlyel kíván házasságot kötni".

Először is az, aki két azonos nemű embertársa szerelmét egy állat és egy ember kapcsolatával azonosítja, az az emberi méltóságától fosztja meg a melegeket, ezért egy ilyen vélemény a 21. században már teljesen vállalhatatlan. Aki ilyeneket mond, tisztelt Stégel Bence, az egyszerűen nem képes felfogni a legalapvetőbb emberi értékeket sem, de véleményem szerint a keresztény vallás morális tanításait sem. Másodszor: a természet és a homoszexualitás nincsenek ellentétben egymással, hiszen rengeteg fajnál figyeltek már meg ilyen aktust. Tehát a melegség nem az emberi kultúra terméke, nem divat - nem attól fekszik le egymással két férfi, mert az apáik verték őket, de még véletlenül sem egy betegség következménye. Harmadszor (és itt nyal vissza a fagyi) az állatvilágban nem közösítik ki a meleg párokat, csak az embereknél (ajánlott olvasmány). Akkor mi is a természetellenes?

3) Mivel a többség nem támogatja a melegjogokat, ezért nincs is miről beszélni.

De van. Egyrészt könnyű összemosni a dolgokat: a Szonda Ipsos 2009-es felmérése szerint a magyar társadalom többsége, 58%-a támogatja a regisztrált élettársi kapcsolatot, míg 32% ellenzi. A melegházasság kérdésében már más az arány: mindössze 25% támogatja, és 61%-a ellenzi. Szóval óvatosan bánjunk az adatokkal. Másrészt pedig a köztársaság nem azt jelenti, hogy minden kérdésben az van, amit többen akarnak: ez a többség diktatúrája a kisebbség felett. Vannak jogok, amiket mindenkinek meg kell adni, függetlenül attól, hogy a többség mit gondol róla. Nem kizárt, például, hogy ha ma népszavazást tartanának egy olyan kérdésben, hogy a romák kapjanak-e segélyt, akkor a NEM válasz toronymagasan győzne, bármennyire is alapból elítélendő a kérdésfeltétel. Ha minden intézkedést a többségi döntésre bíznánk, akkor egy nagyon sötét kor kezdődne Magyarországon.

4) A melegek csinálják otthon, ne vigyék ki az utcára!

Ez a téma is nagyon gyakran előjön, gondolom a társadalom zsigeri homfóbiája miatt - egyszerűen nem akarnak az emberek melegeket látni. Ám mielőtt ilyen érvet használnánk fel, gondoljunk bele: milyen lenne, ha valaki arra kérne meg minket, hogy barátunkat, barátnőnket nyilvánosság előtt ne vállaljuk föl, ne fogjuk meg a kezét, ne csókoljuk meg a metróban. Mert a melegeknek ez az érv ezt jelenti. Csak akkor használjuk ezt az érvet, ha mi magunk meghoznánk ezt az áldozatot a "többségi társadalom" finnyázása miatt.

E megállapítást szokták sokszor a melegfelvonulás ellen is használni, pedig az (legyen olykor picit giccses vagy esztétikailag túlburjánzó) egy demokratikus társadalomban teljesen természetes jelenség. Minden közösség (legyen akármilyen kisebbségi is) szereti megszervezni a saját ünnepségeit, alkalmait, amikor a közösség tagjai büszkén vállalhatják a csoporthoz tartozásukat - legyen az Fidesz-nagygyűlés, vagy egy keresztény tábor. 

5) Közöm van hozzá, hogy ki kivel házasodik, ezért nyugodtan ítélkezhetek felette.

Ez egy cseszett nagy tévedés. Mint ahogy a melegek sem szólnak bele, hogy Te kivel házasodj, kivel feküdj le, kivel moss fogat reggelente, úgy Neked sincs hozzá semmi közöd. Senkinek, de legfőképpen az államnak nincs joga különbséget tenni szerelem és szerelem, párkapcsolat és párkapcsolat között sem jogi, sem erkölcsi szempontból. Ha Te mégis így gondolod, akkor köszönjük a részvételt, vár az IKSZ nyári tábor.

Végül megkérnélek rá, Kedves Olvasó, ha nem bírod a buzikat, rendben, gyűlöld őket, ha így érzel - de ha neadjisten mégis találkozol egy olyannal, aki támogatja a követeléseiket, akkor mielőtt beszélgetésbe bonyolódnál vele, lapozd föl ismét ezt a bejegyzést, és ne használd föl a benne szereplő érveket. Mindkettőtöknek jobb lesz így.

Külpolitikát lehet elemezni dokumentumok alapján, mint a frissen készült nemzetbiztonsági stratégia. Ám úgy gondolom, ennél a nyers szövegnél sokkal fontosabbak azok a tényleges történések, események, beszédek stb., amelyeket láthatunk a mindennapokban. 

Mi a második Orbán kormány külpolitikai célja? E tekintetben Martonyiék nem találtak föl semmi újat: a nyugati integráció és a külföldi magyar kisebbségek támogatása mindig is a magyar külpolitika céljai között szerepelt, nyilván más fontossággal bal-, illetve jobboldali kormányok idején. Természetes, hogy a magát nemzetinek nevező Orbán-kormány számára a kisebbségek védelme fontosabb, ami ízlés kérdése – számomra már ez sem támogatandó, mert az Európai Unió korában már egy másfajta nemzetpolitikára van szükség (európai szintű kisebbségvédelem megteremtése pl.). Ám Orbánék megcsavarták a képletet, és a nyugati orientációt megcsapták egy keleti nyitással, új gazdasági partnerek keresésével. 

Nem szeretném hosszasan értékelni az Orbán-kormány külpolitikai céljait, mert ennél sokkal érdekesebb   kérdés, hogy a kormányzat hogyan próbálja megvalósítani ezeket a célokat. Ehhez sorra kell vennünk a fenti három területen (nyugat, kelet, határon túliak) történt lépéseket, eredményeket.

Érdemes a magyarságpolitikával kezdeni, hiszen ez a legfontosabb terület a kormány számára. Ezen a területen két célja van Orbánéknak: egyrészről a határontúli magyar közösségek érdekeinek védelme, másrészt pedig a magyar-magyar kapcsolatok építése. Persze ez a terület egyszerre külpolitika és belpolitika, hiszen egy nemzet részei vagyunk a határon túliakkal. Orbánék erre még rá is tesznek egy lapáttal: gyakran úgy tűnik, mintha belügyként kezelnék az erdélyieket és a felvidékieket. Az állampolgárság előzetes egyeztetés nélküli megadása, a romániai választásokba való beavatkozás, a Nyírő-újratemetési ügy mind azt mutatja, hogy a kormány nem vesz figyelembe nemzetközi szempontokat, és nem érdekli, ha megromlanak a bilaterális kapcsolatok, ha megromlik az ország külföldi megítélése, vagy ha nemkívánatos személynek minősítik pár közjogi méltóságát egyes országokban.

A határon túli magyarok belpolitikai ügyként való kezelésének újabb bizonyítéka, hogy ez ügyekben általában nem a külügyminisztert látjuk mozogni: Kövér László és Orbán Viktor sokkal aktívabb a Kárpát-medence magyarjai ügyében. Persze ők is választópolgárok lesznek lassan. A baj ezzel a problémával az, hogy ha figyelmen kívül hagyjuk a szomszédos országok álláspontjait és nem foglalkozunk a kétoldalú kapcsolatok megromlásával, akkor az könnyen feszültséget szülhet a magyar közösségek és a felettük tényleges szuverenitást gyakorló országok között. Ezzel pedig könnyen a nemzettársaink rovásukra mehet. Ráadásul a helyi magyar ügyekbe való beavatkozással a magyar-magyar kapcsolatok is sérülnek. Így teljes a kör: a magyarságpolitika egyik célját sem sikerült teljesíteni.

A nyugati integrációban való részvétellel kapcsolatban Orbánék látszólag kettős nyomás alatt vannak: egyrészről belátják, hogy a nyugati orientáció létszükséglet az ország számára, de ugyanakkor szeretnének a lehető legnagyobb mértékben ezen változtatni. Gondolom ennek az oka a szavazótáboruk szolid nyugat-ellenessége, illetőleg a saját idegenkedésük a posztmodern Európától. E kettős hozzáállás következménye a következetlen Nyugat-politika: kifelé próbálunk elkötelezettnek tűnni, belföldön viszont egymást követik a Brüsszel-ellenes beszédek. Ezt persze egy 60 fölötti IQ-val megáldott nyugati politikus/elemző/karvalytőke-tulajdonos könnyedén észreveszi, ezzel teljesen hiteltelenítve a magyar politikát. Ezzel pedig ismét azt látjuk, hogy a külpolitika teljesen alá van rendelve a belpolitikának és a szavazatszerzésnek: Martonyiék feladata nyugaton a tűzoltás lett, enyhítve a különböző megnyilatkozások és törvények okozta nyugati pánikot. 

A keleti kapcsolatok építése úgy látszik, halad valamerre: volt már itt kínai megállapodás, ragyogó azeri út. Ezen  a téren kétség kívül történtek eredmények, én mégis két pontban kifogásolnám ezt a keleti nyitást. Egyrészről a kormány hajlamos kizárólagosan értelmezni a kelet-nyugat viszonyt: vagy ez, vagy az. Pedig Magyarország pont ott tudna hasznot húzni a dologból, ha a kettőt egyszerre, egymást kiegészítve használná. Ne legyen illúziónk: Kína számára a tízmilliós magyarság nem egy nagy felvevőpiac, viszont kaput jelenthetnénk a félmilliárdos EU-ba. E nélkül a keleti nyitás fabatkát sem ér. Másrészről a Pekinggel való barátkozás pusztán érdekalapon, és nem értékek mentén képzelhető el, viszont a Martonyi-féle Külügyminisztérium értékalapú külpolitikát hirdetett. Ez fölösleges retorikai ellentmondásokhoz és hiteltelenséghez vezet. Tessék megmondani, hogy érdekből tapogatózunk Ázsiában, és ne ragaszkodjunk nem tartható és nem létező erkölcsi magaslatokhoz.

Összességében tehát a magyar külpolitika végiggondolatlan, ellentmondásos, a belpolitikának teljesen alárendelve működik, éppen ezért hiányzik belőle a stratégiai átgondoltság, a külpolitikai vízió. Ráadásul sikertelen, mert nem éri el a saját maga által kitűzött céljait.