Az Országgyűlés tegnap megválasztotta Áder Jánost Magyarország új köztársasági elnökének. A szavazás könnyen ment: nem volt a kormánypárt részéről képviselő, aki ne tisztelte volna meg bizalmával Ádert. Az első köztársasági elnöki beszéd sok újdonságot hozott, és erről – böngészve a blog- és sajtóvilágot – konszenzus alakult ki az elemzők és véleménynyilvánítók körében.

Alapvetően mindenki üdvözölte az első államfői beszédet. Nem is csoda, hiszen valóban új stílust és formát választott a frissen megválasztott Áder. Nem kimondottan teendőinek elvégzésére és feladatainak ellátására (és kiváltképp nem azok mikéntjére) helyezte a hangsúlyt, hanem sokkal inkább saját államfői karakterének bemutatására, amely elődjéhez képest igen nagy eltéréseket mutat. Ennek a jellemváltásnak a legfontosabb eleme talán az lehet, hogy viszonylag absztrakt módon írta le elképzeléseit jövőbeli államfői magatartásáról. Legalábbis olyan értelemben absztraktnak vehetjük azt a fajta szemléletet, amellyel igyekszik kijavítani azokat a csorbákat, amelyeket elődje ráhagyott.

Nyilván mindenki emlékszik Schmitt legelső államfői beszédére, melyben az a – már klasszikusnak számító – mondat hangzott el, hogy „[…] nem gátja, hanem motorja leszek a törvényhozásnak […]” Utólag láthatjuk – és persze láthattuk Schmitt regnálásának idején is –, mennyire fontosak az első államfői beszédben elhangzottak, hiszen Schmitt végig, következetesen járta végig ezt, a kezdetek kezdetén lefektetett utat. Ezzel szemben Áder beszéde sokkal távolabbra mutat: konszolidációt hirdet. Az azonban, hogy ez a konszolidáció miben ölt majd testet (a jogalkotási dömping féken tartásával, vagy esetleg miniszterelnökünk olykor heves politikájának féken tartásával), az a jövő zenéje, de még inkább nagy kérdése. Én személy szerint mindkettőt el tudom képzelni, mégis reálisabbnak érzem a másodikat, azaz az Orbán pórázaként működő Ádert.

Hiszen számtalan helyen egészen új stílust enged meg magának, nem követi azt a Schmitt-féle retorikát, ami tulajdonképpen Orbán beszédeinek alapjai – csak éppen átragadva, átemelve (tudják: a törzsanyagból). Nem nemzetről beszélt Áder, hanem politikai nemzetről, kitágítva ezzel azt a politikai teret, amelyben munkálkodni, és amelyet formálni, egyesíteni kíván. Hangsúlyos szerepet kap (többek között) ezzel a nemzet egysége, a korábbi nemzeti összefogás meg- és elkoptatott szimbóluma helyett egy különös fogalmat kapunk.

 (forrás)

Muszáj azonban azokról a taktikai lehetőségekről is említést tenni, amelyek Áder megválasztásához köthetőek (lehetnek). Előre leszögezem, hogy bár könnyű az összeesküvés-elméletek veszélyes mezejére tévedni, nem áll szándékomban.

"Orbán, a nagy sakkjátékos" – írja Karácsony Gergely egy bejegyzésében – rendkívül jól taktikázó politikus, és kifejezetten otthonosan és áldozatkészen mozog a politika csataterén, amely tényleg egy sakkpárbajra emlékeztet. És itt jön a képbe (újra) Áder János személye. Ha megnézzük a két köztársasági elnök személyét – és személyiségét -, illetve megnézzük azt a kéttípusú politikát, amelyet Schmitt regnálásakor tapasztaltunk és tapasztalunk egyelőre kizárólag Áder első államfői beszédében, valóban kijöhet az, amit Karácsony Gergely írt: Orbán nagy sakkjátékos.

Ugyanis Schmitt Pál mint köztársasági elnök (és mint hű pártkatona) személye és kinevezése láthatóan egyetlen célt szolgált: az új rendszer alapjainak felépítését jogszabályokon és intézményes átalakításokon keresztül, anélkül, hogy ebben bármi is gátolná az Orbán-kormányt. Ehhez egy hű pártember kellett, aki szeretnivaló személyiségével el tudja halványítani az amúgy égbe kiáltóan durva orbáni politikát, anélkül, hogy tényleg egy percig is kétsége támadhatna a miniszterelnöknek, hogy államfője nem írja alá a keze alá tolt különböző irományokat. Így került a képbe Schmitt. Majd amikor a rendszer már stabilan áll, és tulajdonképpen minden fontos törvény átcsúszott Pali bácsi kezén, aminek át kellett csúsznia, láss csodát: Schmitt Pál lemond államfői tisztségéről.

Pár héttel később pedig Áder János Magyarország új köztársasági elnöke, aki – mint az tudvalevő – az elmúlt években nem ápolt túl jó kapcsolatot Orbánnal (talán ezért is kényszerült Brüsszelbe). És megint kénytelen vagyok az Áder-beszéddel példálózni. Ugyanis a beszédben – ahogy azt fentebb említettem – valóban egyfajta konszolidációs politikát meghirdető államfő beszél. Ez Orbánnak nem jöhetne jobbkor: a szavazótábor megfeleződni látszik (3.ábra), az agresszív politikának már nem látja feltétlenül hasznát (megvan már minden, ami kellett), hát kell egy olyan államfő, aki ebben megerősíti – mármint a közvélemény szemében. És ahogy azt a különböző sajtófelületeken láthatjuk, valóban azok a reakciók, hogy Áder személye körül egyfajta megkönnyebbülés kering.

Azonban más is rejtőzhet ebben a döntésben. Ugyanis – és erről vajmi keveset olvastam eddig – az Orbán-kormány effektíve hét évig állít(ott) államfőt. Tegyük fel, hogy a 2014-es választásokat nem nyeri meg a Fidesz-KDNP. Ebben az esetben még három évig Áder János – hiába a konszolidációs nemzeti egységeskedés, ő is csak pártkatona – ott állna az új Országgyűlés fölött – Fideszesként. Egy percig sem gondolom azonban, hogy a 2014-es választásokat Orbán el tudná bukni: gyenge, szétzilált az ellenzék, nincs kihívó; az új választási rendszer nekik kedvez; és a fellendülés még csak most kezdődik (sic!).

Orbán tényleg remek sakkjátékos, és mint olyan, tudja, hogy sosem lehet elég biztos a győzelemben. Én a fentebb leírtak alapján azt gondolom, hogy bár jelen pillanatban nem tart semmitől, tart attól, hogy később tarthat. Egy jó sakkjátékos így gondolkodik.

Bár az én vagyonomnál valószínűleg több tisztessége van Gyurcsány Ferencnek, kénytelen vagyok már a bevezetőben leszögezni: nem áll szándékomban az egykori miniszterelnökünket plagizálással vádolni. Ugyanis nem szabad puszta feltételezések és a politikai érdekeknek kiszolgáltatott médiaharcok alapján rögtön farkast kiáltani. Így gondoltam ezt a Schmitt-ügy kirobbanásakor is: legyenek meg előbb a tények, foglaljon állást az egyetem, szülessen jogerős döntés, és véleményezzen az Országgyűlés, majd ennek fényében – legjobb és legtisztességesebb belátása szerint – döntsön Schmitt Pál, lemond-e vagy sem.

Azonban ezen túlmenően is akadnak párhuzamok a két plágium-ügy között, és ezek közül a legfontosabb a moralitás dimenziójában keresendő. Természetesen érvek és ellenérvek is születtek már a két ügy hasonlóságában. Egyesek nyílván úgy gondolják, hogy amennyiben Schmitt Pál lemondott államfői tisztségéről saját plágium-ügye miatt, úgy most Gyurcsány Ferencnek is távoznia kellene a pártelnöki székből. Mások pedig érvelhetnek azzal, hogy Gyurcsány csupán egy 1-3%-kos támogatottsággal bíró párt elnöke, míg Schmitt Pál maga volt a nemzeti egység jelképe, így az ő döntése kötelező volt – illetve kötelezőbb. Nehéz eldönteni, hogy a mérleg nyelvén melyik érv a súlyosabb és hol az igazság, mindenesetre én azt gondolom, hogy a felsorolt érvek közül egyik sem igazán fontos, és nem feltétlenül mutatják meg, hogy mi a különbség, és mi a hasonló a két eset között.

Ugyanis a korábbi és a mostani plágium-ügy hasonlósága kimerül annyiban, hogy egy politikusunk diplomamunkája – valószínűsíthetően – nem mindenhol klappol. Szerintem azonban van egy ordítóan nagy különbség, amit sokkal fontosabbnak tartok. Mégpedig, hogy Gyurcsány Ferenc már egy megbukott miniszterelnök és politikus, akinek a magyar politikai életben nincsen keresnivalója. Azt hiszem, ebben a magyarországi gyurcsányistákon kívül mindenki egyetért. És mégis megint itt van a rivaldafényben: facebookján és a tegnapi majálison viktatúrázik, játssza a mártírt; és újra mondom az egészben a legfontosabb, hogy hagyjuk, hogy játszhasson, felépítjük neki – illetve felépíti a HírTV stábja – a színpadot. Ez az igazán nagy különbség. A Schmitt-ügyben egy, a politikai rendszert nem kellő alázattal szolgáló államfőről volt szó, most pedig egy bukott miniszterelnökről és politikusról– aki korábban szintén ebben a cipőben járt –, akit inkább tényleg hagyni kéne főni a saját levében, mintsem tüzet gyújtani alá.

(forrás)

De (!) mégsem ezek a legfontosabb problémák és kérdések, kedves olvasók! Nem az a kérdés, hogy ki plagizált, illetve ki plagizált többet vagy – pardon – hülyébben, és még csak nem is az, hogy a két ügyben van-e a moralitás tekintetében eltérés. Nézzük, mi is történt!

Egy, a baloldalhoz közelebb álló újság riportere elindította a Schmitt-lavinát. A baloldalon mindenki hőzöngött, háborgott, nagyon hatásos maszlagokkal az elnök lemondását követeli, a jobboldal pedig csitítani próbálta a kedélyeket, hűen védelmezte – szinte az utolsó pillanatig – saját emberét. Pár héttel később egy, a jobboldalhoz köthető televízió oknyomozó csoportja elindítja a Gyurcsány-plágium-lavinát. A jobboldalon mindenki hőzöng, háborog, nagyon hatásos maszlagokkal a pártelnök lemondását követeli, Gyurcsány pedig újra fürdik a népszerűség és a mártírság iszapfürdőjében.

Az igazán nagy probléma az, hogy a moralitás, amelynek dimenziója mentén sokan próbálják megválaszolni a két ügy közötti hasonlóságokat és különbségeket, nem létezik. Létezett, persze. Addig, amíg a baloldal – teljesen mindegy milyen módon – felállt és erkölcsi válaszért kiáltott: hogy ülhet egy, a kisdoktoriját plágiummal megszerző ember az államfői székben? És akkor is meglehetne még az a bizonyos moralitás és erkölcsösség, ami után annyira ácsingózunk, amikor a jobboldallal teszi ugyanezt: kiáll és Gyurcsány plágium-ügyében tisztázást követel. No, de akkor hol veszett el a moralitás?

Igen egyszerű a válasz: a politikai pártcsaták véres mezején. Ott, ahol a pártkatonák a párt és saját moralitásukért harcolnak, nem pedig az objektív erkölcsösségért, hanem kizárólag a pillanatnyi igazságok miatt szállnak harcba; szimpátiáért, szavazatért. Akkor lehetne joga bármelyik politikai oldalnak erkölcsről és moralitásról prédikálnia, ha mindkét ügyben egyforma álláspontot képviselnének, különben az egész semmit nem ér.

Ha jól emlékszem, Schiffer András azt mondta, mikor Schmitt Pál, lemondása után még az Országgyűlés egyes székeiből verbális pofont kapott, hogy „földön fekvő emberbe nem rúgunk”. Tegnap eszembe jutottak ezek a sorok, amikor a megvádolt Gyurcsányra gondoltam, és azt hittem (és hiszem most is), hogy földön fekszik, ne rugdaljuk. Aztán rájöttem, hogy egyrészt elég edzett ehhez, másrészt pedig lehet, hogy tényleg hamarabb kikerülhet így a képből – ezt majd a jövő eldönti. Ma már Schiffer fentebb idézett mondata mást mond nekem, és mást tartok a földön fekvőnek: magunkat, választópolgárokat.

Ugyanis itt ordít előttünk, ami igazán fontos a két ügyben: várjuk a morális válaszokat olyan emberektől, akik pillanatról pillanatra képesek megváltoztatni az erről alkotott saját képüket, és képesek egyik pillanatban saját tolvajukat védeni, és képesek máskor egy ugyanolyan tolvajlást bűnnek kikiáltani. Dönts, kedves választópolgár: lefekszel-e újra?

 Nagy felzúdulás övezte Orbán régebbi kijelentését, mi szerint nem sokon múlott, hogy nem elnöki rendszert vezettek be Magyarországon. Az ellenzék egységesen megkönnyebbülésének adott hangot, és Orbán diktatórikus és sátáni törekvéseinek újabb bizonyítékát látták a szándékban. Ennek ellenére szerintem az elmúlt két év tükrében az elnöki rendszer bevezetése Magyarország előnyére is  válhatott volna. 

Tegnap hazafelé jövet a mesterképzéses felvételik esélyét latolgattuk két hallgatótársammal, amikor is egyikük felvetette, úgyse lehet itt még sokat tudni, ha a Corvinust végül beolvasztják más egyetemekbe, itt még elég nagy felfordulás lesz. "Hülye vagy? Ez már rég lekerült az asztalról!" - vágtam rá túláradó optimizmusomban és kormányunkért érzett végeláthatatlan szeretetemben. Hiba volt.

Ahogy hazaértem, olvasom az emaileket, jönnek a telefonok: láss csodát egész nap tele volt vele a sajtó, csak én nem láttam belőle semmit. "Több elképzelés is van, de olyan, amelyben a Budapesti Corvinus egyetem megmaradna a jelenlegi formájában, nincsen" - nyilatkozta az [origo]-nak egy "rálátó" forrás, sőt, a felsőoktatás fejlesztéspolitikai irányairól áprilisban készült koncepcióból világosan kiderül, hogy az élelmiszer-tudományi, kertészettudományi és tájépítészeti kar a Szent István Egyetem, a gazdálkodástudományi és társadalomtudományi karok a BME, végül a közgazdaságtudományi kar az ELTE gyámsága alá kerülne. Jaj, bocsánat, ezek teljesen új "pólusok" (sic!) lesznek, szó sincs itt beolvasztásról! 

"Az egyes nemzetközi rangsorokban szereplő Budapesti Corvinus Egyetem mutatói alapján sem a kiemelt minősítéshez szükséges, sem a kutatóegyetemmé váláshoz szükséges képzési-kutatási volumennel nem rendelkezik, ugyanakkor hatékony menedzsment struktúrája és nemzetközi beágyazottsága révén egy kiemelt felsőoktatási intézmény alapját jelentő együttműködés, integráció vagy egy kutatóegyetemi integráció erős komponense lehet." - áll a tervezetben az első olvasásra semmitmondó, másodikra kissé homályos megalapozottságú, harmadikra egészen egyértelmű mondat. Magyarul alkatrésznek még elmegy.

Alatta táblázat bizonyítja ugyanezt: a Corvinusnak nincs helye a magyar felsőoktatásban.

Mielőtt azonban levennének lábunkról a derekas és nyilvánvalóan szakmai alapokon nyugvó centralizációs törekvések, mielőtt elkábítana minket az újdonság varázsa, csöndben megjegyezném, hogy 1934-ben Hóman Bálint javaslatára már egyszer összeolvasztották a Corvinus jogelődjének számító Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karát a Budapesti Műszaki Egyetemmel - a közgázosok nyilván már akkor is egy "integráció erős komponensének" érezték magukat.

Elképesztő, mennyire képtelenek békén hagyni egy - magyar viszonylatban mindenképpen - jól működő egyetemet. Arról nem is beszélve, hogy a folyamatból "nyertesen" kijövő intézmények autonómiája ugyanúgy csorbát szenved, amikor fölülről több ezer új hallgatót és hozzájuk szorosan kapcsolódó oktatókat, képzéseket, elvárásokat és persze problémákat oktrojálnak falaikon belülre. Mert attól nyilván majd jobb lesz nekik.

Zárásképpen csak annyit, ha már mindenképpen újracsomagolt és teljesen önkényes átalakítást akarnak végigerőszakolni az amúgy is eső áztatta magyar felsőoktatáson, ha nekik valóban ennyit jelent a modernitás, akkor minek kábítjuk egymást: "Közép-magyarországi műszaki-gazdasági kutatóegyetemi pólus" helyett legyen csak megint nyugodtan Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem. Legyen úgy mint régen volt ugyebár, de persze inkább ne legyen egyik sem.

Jelen bejegyzés mind tartalmát, mind pedig hangnemét tekintve különbözik az eddigi posztoktól. Ugyanis kivételesen nem egy - klasszikus értelemben vett - politikai kérdésre vagy történésre reflektál, hanem csupán egy szerencsétlen esetre, amelynek főszereplője Kumin Ferenc, aki egy bejegyzésében részletesen kifejti a történteket.