Nem olyan rég az MSZP-s Korózs Lajos került be ebbe a kategóriába, most azonban egy szép reményű természetvédőnek, Jávor Benedeknek sikerült egyetlen rövid mondattal csatlakoznia ehhez a csoporthoz.

Orbán az éves nagykövet-értekezleten tartott a minap beszédet. Egy ilyen, finoman fogalmazva is vitatható minőségű beszédet némi retorikai érzékkel és egy cseppnyi logikával nagyon könnyen szét lehet cincálni a nélkül, hogy megerőltetnénk magunkat.

Az előadás szerint Magyarország a válságkezelésben „remekül teljesített”, amelynek minden létező gazdasági statisztika ellent mond: Magyarország már hivatalosan is recesszióban van, az infláció magas, a munkanélküliség nem akar igazán csökkenni. Ezután a kormányfő arról is beszélt, hogy ugyan rengeteg vitánk volt Brüsszellel, ám ezek „a nagy ügyeknél tervezett, előre látott és végiggondolt konfliktusok” voltak, „ezért is nyertük meg őket”. Nem tudom, Orbán mit ért győzelem és vereség alatt, de ami itt az elmúlt két évben zajlott, az biztosan nem nevezhető diadalnak. Az elméleti kérdések kedvelői számára is tartogatott meglepetést a kormányfő: új szakkifejezéseket vezetett be az államadósság szintjével kapcsolatban. 90% fölött található a „reménytelen kategória”; 70 és 90% között a „veszélyzóna”, és 50% körül már biztonságban lehetünk. Egy ilyen felosztás erősen leegyszerűsítő, és a reménytelen kategóriába helyezi az Egyesült Államokat, Japánt, a két mondattal ezelőtt dicsért Németországot pedig a veszélyzónába helyezi.

De ez mind nem volt elég Jávor Benedeknek. Az LMP frakcióvezetőjét a gazdaság és a külpolitika hidegen hagyja: ő Orbán Viktor rosszul sikerült mondatát (jó eredményt „csak fegyelmezett katonákkal lehet elérni") boncolgatván kijelentette: a miniszterelnök a valóságtól elrugaszkodva félkatonai egypártrendszer kialakítására törekszik.

Bravo.

Ekkora baromságot még talán Debreceni József sem mondana. Nem tudom, hogy Jávornál mi történt: vagy nem hallott még a hasonlatokról, vagy nem tudja, mit jelent a félkatonai egypártrendszer. Előbbi esetben, mielőtt kilépett volna a mikrofonok elé, valakinek fülébe kellett volna súgnia: Te, Benedek, Orbán nem akar ténylegesen katonákat alkalmazni. Nyilván úgy értette, hogy a nagyköveteknek maradéktalanul teljesíteniük kell a külügyminisztérium elvárásait, és kizárólag a kormány álláspontját kell képviselniük. Ebben nincs semmi különleges, sőt: elcseszett egy nagyköveti gárda (Nem Benedek, nem katonai hadi alakulatra gondolok.) lenne ez, ha kibeszélnék a saját kormányukat. Lehet, hogy erre voltak példák, és ez ellen akart felszólalni Orbán, teljesen jogosan.

Ha ezt a kérdést tisztáztuk, akkor jöhet a félkatonai egypártrendszer kifejezés. Remélem érezzük, hogy ennek a kijelentésnek súlya van. Ez már nem egyszerű demagógozás, még csak nem is Horthyzás, ez annál sokkal több. Ezzel Jávor gyakorlatilag Mugabéval tette egyenlővé Orbánt. Legközelebb már népírtónak, háborús bűnösnek, vagy (Korózs nyomába lépve) simán nácinak is hívhatjuk a Fidesz vezetőjét.

Ez a baj ezzel az egész ellenzékkel: ritka pillanatoktól eltekintve nem tudnak semmi értelmeset, semmi újat mondani, a kormány helyett csak önmagukat járatják le. Ilyen mondatokat bármelyik politikai erő szóvivőjétől hallhattunk volna. Az LMP öndefiníció alapján különb, más, új a régi pártokhoz képest, de Jávor szavai ismét bebizonyították: nem terem új a nap alatt.

A Gazdasági Versenyhivatal is azt mondta, hogy én kartellezek. Igen? És akkor mit tudnak velem csinálni? Vagy a minisztériummal? Vagy a kormánnyal?

A dinnyeügy nem friss történés, mi is foglalkoztunk már vele, de Budai Gyula hétfőn nyilvánosságra került szavait nem lehet kommentár nélkül hagyni. A Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára ugyanis gyakorlatilag beismerte, hogy a kormány kartellezett, de szerinte ebben nincs semmiféle rossz dolog, sőt, semmiféle következménnyel nem fog járni.

Szeretnék röviden válaszolni Budai Gyula kérdésére: mivel a dinnye-kartell ellentmond a szabadpiac alapelveinek, a magyar és az európai jognak, ezért remélhetőleg súlyos következményei lesznek.

Az egész ügyben olyan sok fölháborító momentum van, hogy felsorolni is nehéz. Először is: hogy lehet ilyen  stílust megütnie egy államtitkárnak? Budai szavaiból süt a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) lenézése – egy olyan szerv lenézése, amelynek célja „a gazdasági hatékonyságot kikényszerítő piaci verseny szabadságának és tisztaságának védelme”. A GVH semmibe vétele a szabad piaci verseny elvének semmibe vételét jelenti, ami önmagában fölháborító.

Miért lenne felháborító a piaci verseny elveinek elvetése? Hiszen az csak a nagytőkéseket védi. Végre van egy kormány, ami ki mer állni a magyar emberekért! – gondolhatják magukban a Budai Gyula rajongói klub tagjai. Sajnos Magyarországon gyakran elfelejtik, hogy a szabadpiac (megfelelő fogyasztóvédelemmel és versenyszabályokkal kiegészülve) a hatékony termelést és a fogyasztókat támogatja: aki olcsóbban tud termelni, az olcsóbban tudja árulni a dinnyéjét, a vásárló pedig olcsóbban jut hozzá a gyümölcshöz.

A szabad piaci verseny megsértése mellett ráadásul az intézkedés vétett az európai egységes piac elvei, illetve az általános szabadkereskedelmi egyezmények ellen. Az európai versenyjog ugyanis tiltja a kartellezés bármely formáját, éppenséggel a fogyasztók érdekeinek védelmére hivatkozva:

Egy kartell resztvevői a megállapodás szerinti piaci részaranyukra támaszkodhatnak, és nem kell új termékeket vagy minőségi szolgáltatásokat nyújtaniuk versenyképes árakon. Ennek következtében a fogyasztok végül többet fizetnek,alacsonyabb minőségért. Az EU versenyjoga ezért tiltja a kartellek működését, és az Európai Bizottság súlyos pénzbírságokat szab ki azokra a vállalatokra, amelyek kartellben vesznek részt.

Ha ez még nem lenne elég, az intézkedés sérti az egységes piac egyik legfőbb alapelvét, az áruk szabad áramlását is. Nem kimondott célja ugyanis egy olcsó importdinnye szállítmány kiszorítása lett volna, így az „behozatalra, illetve kivitelre vonatkozó mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedésnek” minősül, amit az EU alapszerződése tilt. Ezen túl a nemzetközi kereskedelem korlátozásával igencsak tetten érhető a protekcionizmus, ami úgy alapvetően ellentmond a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) alapelveinek.

Tehát a kormánynak egy intézkedéssel sikerült megsértenie a világ legnagyobb kereskedelmi szervezetének szabályait, illetőleg az Európai Unió versenyjogát és alapelveit.

Persze felmerül a kérdés: mit tehet egy egyszerű GVH az ügyben? Rohangáljon az EU csak nyugodtan Strasbourgba, mondotta Budai Gyula – ott úgyis lassú az ügymenet, túlbürokratizált a rendszer, stb.

Az államtitkár ismét téved, nem is kicsit. Az Uniós csatlakozással ugyanis a GVH „tagja lett az Európai Bizottság Verseny Főigazgatóságából és a tagállami versenyhatóságokból álló Európai Versenyhálózatnak, s bekerült a közösségi versenyjog alkalmazói közé”. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az európai versenyjog érvényesítése a (nem starbourgi székhelyű) Európai Bizottság és a nemzeti versenyhatóságoknak (vagyis a GVH-nak) a hatáskörébe tartozik, akkor már válaszolhatunk Budai Gyula kérdésére: a GVH „azt teheti”, hogy kőkeményen megbírságolja a kormányt és a kartellező vállalatokat.

Vagyis az államtitkár nagyképű kijelentésének idegesítő hetykeségét még elfogadhatatlanabbá teszi, hogy végül a magyar államnak bírságot kell fizetnie a versenyjog megsértéséért. És ki fogja ezt fizetni? Mi, a magyar adófizetők, termelők és fogyasztók.

Akkor kit is támogatunk egész pontosan?

Bár az egész eset olyan, mintha egy rossz viccet mondanánk, túljutva az első nevetéshullámon láthatjuk, hogy nagyon érdekes, ami történt, és rengeteg mindent elmond – többek között a Jobbikról is. Szegedi Csanád származásával én nem akarok foglalkozni, mert őszintén szólva teljesen hidegen hagy a kérdés. Sokkal érdekesebb, hogy a nagy hazafi szerepében tetszelgő képviselő hogyan ajánlhatott fel komoly milliókat egy idegen hallgatásáért, már persze ha a gyanú beigazolódik. Azon is el lehet gondolkodni, hogy vajon a Jobbikból akkor is ki akarták volna dobni Szegedit, ha másról hazudik, és nem zsidó származásáról – de erről is csak elméleti síkon, hiszen erre sem tudunk választ adni. Ezek a kérdések azonban csak azzal foglalkoznak, hogy a jobbikos politikusok mennyire antiszemiták/korruptak – egyik sem lenne túl nagy meglepetés.

Ami viszont meglepetés, hogy Magyarországon van olyan közéleti személyiség, aki felülemelkedik a társadalmi ellentéteken, és a saját maga által vallott értékeket komolyan véve találkozik egy olyan emberrel, akivel valószínűleg alig értenek egyet valamiben.

Ez egy igen meglepő esemény egy olyan korban, amikor levegőnek nézzük azokat, akikkel nem értünk egyet, és még arra sem vesszük a fáradságot, hogy meghallgassuk a másik érveit. A politikai párbeszéd ma annyit jelent, hogy az egyik oldal lekommunistázza, a másik oldal meg lefasisztázza a másikat, miközben értelmes diskurzust vagy vitát nem igen hallani.

Különösen fontos Köves Slomó döntése annak fényében, hogy egy hónappal az eset előtt Vona Gábor egy nyilvános vitára invitálta a rabbit, aki akkor nemet mondott. A magam részéről örültem volna, ha akkor is belemegy a dologba. Persze teljesen más eset a kettő ( az egyik egy pártelnökkel való nyilvános vita, a másik egy privát beszélgetés), de hiszem, hogy szükség van efféle, lehetetlennek tűnő diskurzusokra - még akkor is, ha a baloldal nagy része elveti az ilyet. 

Ha szeretnénk tenni a szélsőséges eszmék terjedése ellen, akkor nem zárkózhatunk el a vitától, sőt: kezdeményezzük azt, és győzzük meg róla a másikat, hogy nem neki van igaza. Legyünk bizakodóak, és higgyük el: ha az igazság a mi oldalunkon áll, akkor egy értelmes gondolatmenettel meg tudjuk győzni a másikat (vagy a hallgatóságot). Persze mondhatjuk, hogy rengeteg emberen nem hat egy logikus érvrendszer sem, tehát a módszer nem százszázalékos, de könyörgöm: a vitától való elzárkózás hány embert győzött már meg a történelem során?

Persze én nem akarok senkit arra kényszeríteni, hogy ha Szegedi Csanád meghívja egy sörre, akkor feltétlenül igent mondjon. Nem állítom, hogy minden kérdésben vitát kell indítani az összes elképzelhető alternatíva megjelenítésével. Azt viszont állítom, hogy a fejlődéshez elengedhetetlen a szabad vitakultúra, és az, hogy mindenki a startvonalra tudjon állni, bármilyen képtelenséget vagy politikailag inkorrekt gondolatot hirdessen is. Ha nem így lenne, akkor valakinek ki kéne szelektálni ezeket a versenyzőket, ez viszont maga lenne az intézményesített korlátoltság. Ne féljünk: ha valaki nagy baromságot állít, akkor azt a választópolgár észre fogja venni, és nem fog ezernél több ember szavazni az adott pártra. Ha azonban mégis ez a párt nyerné a választásokat, az már nem a szélsőségesek hibája, hanem a miénk: ez azt jelenti, hogy nem voltunk képesek egy életképes alternatívát vagy egy meggyőző érvet felállítani az őrültség ellenében.

Köves Slomó felismerte, hogy nem ítélkeznie, hanem segítenie kell, és hogy a párbeszéd fontosabb, mint a gyűlölködés. Ha ő erre képes volt, akkor mi miért nem? Ha egy rabbi fogadhatott egy zsidó antiszemitát, akkor mi miért nem ihatunk meg egy sört Szegedivel, Vonával, esetleg Thürmerrel, Orbánnal vagy Gyurcsánnyal?

Ugyanis, amennyiben nem így teszünk, az problémákhoz és vadhajtásokhoz vezethet. Én ilyennek látom például azt, hogy annak ellenére, hogy az olyannyira szeretett Kemény-legények (sic!) hazai bajnoki mérkőzéseit csak pár száz ember nézi meg Magyarországon, mégis több százmillió, közvetve pedig több milliárd forintot juttat az állam a vízilabda sportág számára. Mindezt csak azért, mert ott vannak az olimpián, és jól esik szurkolni nekik, büszkének lenni rájuk, miközben nem hogy a világon, hanem még a sportág fellegvárában sem érdekel jóformán senkit az, amit csinálnak. Hogy ez működhet másképp, arra jó példa az Egyesült Államok, ahol annak ellenére, hogy a női vízilabda válogatott tagjai nem kapnak egy fillért sem és teljesen amatőr módon űzik a sportágat, folyamatos sikereket érnek el, és a mostani olimpia esélyeseinek is számítanak. Mi nem ezt az utat választjuk, inkább közpénzekkel töltjük fel a büszkeségünket, úgy látszik megér több milliárd forintot az a pár olimpiai medál.

Az emberek nemzeti büszkeség iránti vágyát persze politikusaink és a holdudvaruk is felismerte, nem véletlen az egy-egy érmet követően a Facebook-ot elöntő poszt-áradat, ahol a különböző pártok, blogok és politikusok egymást túllicitálva próbálnak minél hamarabb és harsányabban gratulálni az aktuális hősnek. Ami pedig még rosszabb, hogy úgy tűnik, a jelenlegi kormányunk is az élsport támogatásában látja az ország problémáinak megoldását, a nemzeti öntudat kiépítését és ápolását, hiszen különben miért költenének tízmilliárdokat futball-stadionokra, miért támogatnák a közönség számára érdektelen sportokat és sportolókat vagy miért egy sportújságnak adná a miniszterelnök az utóbbi idők leghosszabb interjúját? Egyáltalán, miért szól bele az versenysport működésébe az állam és miért költ rá ennyi pénzt, amikor mindez működhetne piaci alapokon is, és ezekkel az összegekkel lehetne a tömegsportokat támogatni? Ha mindez nem valami ördögi gazdaságösztönző tündérmese terv része, akkor csak arról lehet szó, hogy ezzel próbálják megnyerni a szimpátiánkat, és a szavazatainkat, hiszen egy-kettővel több aranyérem, vagy egy BL csoportkör mellett nem számít semmi, leépülhet közben a jogállam és a gazdaság, a büszkeségünk megmarad. És csak ez számít, nem?