Ezekben a hetekben mindenki az olimpia lázában ég, én viszont úgy érzem, néha túlságosan is. Sokan hajlamosak ugyanis arra, hogy bármely magyar olimpiai eredményt - legyen az pozitív vagy negatív – túlreagáljanak. Szilágyi Áron aranyérmében a magyar nemzet felemelkedését, dicsőségét és mindent elsöprő sikerét látják, majd óriásit csalódnak Cseh László vagy a vízilabda válogatott eddigi leszerepelésében, hiszen többet vártak tőlük. Amit érdemes megfigyelni, hogy egy esetleges siker esetén a közvélemény mindig többes számban fogalmaz, és az ország eredményének aposztrofálja a jó helyezést, amikor azonban valaki nem felel meg az elvárásoknak, az az ő egyéni kudarca és rossz teljesítménye. Meg kéne értenünk végre, hogy ahogy Cseh Laci rosszabb eredményeiről sem mi tehetünk – már amennyiben az esetleg nem a túlzott elvárások okozta nyomás miatt következett be - úgy Szilágyi aranyérméhez sem járultunk hozzá kollektíven semmivel. Ez a siker ugyanis nem az én sikerem, nem a te sikered és nem is a fenséges magyar nemzet sikere, hanem Szilágyié, az edzőjéé, esetleg a szüleié vagy az edzőtársaié. Ettől persze még szurkolhatunk és örülhetünk, sőt, büszkék is lehetünk, ezt nem vitatom el senkitől, a közös nyelv és a közös gyökerek erre sarkalhatnak sokunkat. Ne lássunk bele azonban többet, mint ami, vagyis egy tehetséges sportoló kiemelkedő egyéni teljesítménye.
Ugyanis, amennyiben nem így teszünk, az problémákhoz és vadhajtásokhoz vezethet. Én ilyennek látom például azt, hogy annak ellenére, hogy az olyannyira szeretett Kemény-legények (sic!) hazai bajnoki mérkőzéseit csak pár száz ember nézi meg Magyarországon, mégis több százmillió, közvetve pedig több milliárd forintot juttat az állam a vízilabda sportág számára. Mindezt csak azért, mert ott vannak az olimpián, és jól esik szurkolni nekik, büszkének lenni rájuk, miközben nem hogy a világon, hanem még a sportág fellegvárában sem érdekel jóformán senkit az, amit csinálnak. Hogy ez működhet másképp, arra jó példa az Egyesült Államok, ahol annak ellenére, hogy a női vízilabda válogatott tagjai nem kapnak egy fillért sem és teljesen amatőr módon űzik a sportágat, folyamatos sikereket érnek el, és a mostani olimpia esélyeseinek is számítanak. Mi nem ezt az utat választjuk, inkább közpénzekkel töltjük fel a büszkeségünket, úgy látszik megér több milliárd forintot az a pár olimpiai medál.
Az emberek nemzeti büszkeség iránti vágyát persze politikusaink és a holdudvaruk is felismerte, nem véletlen az egy-egy érmet követően a Facebook-ot elöntő poszt-áradat, ahol a különböző pártok, blogok és politikusok egymást túllicitálva próbálnak minél hamarabb és harsányabban gratulálni az aktuális hősnek. Ami pedig még rosszabb, hogy úgy tűnik, a jelenlegi kormányunk is az élsport támogatásában látja az ország problémáinak megoldását, a nemzeti öntudat kiépítését és ápolását, hiszen különben miért költenének tízmilliárdokat futball-stadionokra, miért támogatnák a közönség számára érdektelen sportokat és sportolókat vagy miért egy sportújságnak adná a miniszterelnök az utóbbi idők leghosszabb interjúját? Egyáltalán, miért szól bele az versenysport működésébe az állam és miért költ rá ennyi pénzt, amikor mindez működhetne piaci alapokon is, és ezekkel az összegekkel lehetne a tömegsportokat támogatni? Ha mindez nem valami ördögi gazdaságösztönző tündérmese terv része, akkor csak arról lehet szó, hogy ezzel próbálják megnyerni a szimpátiánkat, és a szavazatainkat, hiszen egy-kettővel több aranyérem, vagy egy BL csoportkör mellett nem számít semmi, leépülhet közben a jogállam és a gazdaság, a büszkeségünk megmarad. És csak ez számít, nem?
