Múlthét pénteken olvastam G. Fodor Gábor „A liberális kérdés” című bejegyzésének első részét. Ma volt szerencsém a folytatáshoz. Nehéz helyzetben van ilyenkor a publicista, hiszen választania kell: a két bejegyzésre (mint a gondolati egység összességére), vagy külön-külön reflektáljon? Én előbbit választom, ám a logikai menet megköveteli, hogy külön-külön is választ adjak, vagy éppen kérdést vessek fel az eredeti bejegyzés írójának.

G. Fodor írásainak középpontjában a liberális közmegegyezés fogalma áll. A szerző is felhívja a figyelmet, hogy e két fogalom önmagában is nehezen definiálható, és egyenként is számtalan pro et contra érv kell a fogalmak tisztázáshoz, a sorok között mégis világosan kiolvasható az a kvázi összemosás, amely a bejegyzést ugyan ésszerűvé, és alátámasztottá teszi, azonban csorbítja az írás valódi lényegét: a liberális kérdés megválaszolását – már, ha van ilyen.

Nagy valószínűséggel most ugyanabba a hibába fogok esni, mint a Századvég igazgatója: olyan fogalmak megválaszolására teszek kísérletet, amik kitudja mióta foglalkoztatják a politikai gondolkodókat, filozófusokat, stb. Mégis ahhoz, hogy a reflexió ne önmaga farkába harapó kutyára emlékeztessen, óhatatlanul bele kell esni ebbe a hibába. Tehát „liberális”, „közmegegyezés”, és „liberális közmegegyezés” – ezek tisztázására teszek kísérletet.

Előbbi fogalommal kapcsolatban számos probléma létezik. Mivel a liberális jelzőt általában véve a szabadelvűvel társítják, így – teljesen jogosan – érezheti mindenki, aki csak kicsit is foglalkozik politikával, hogy a liberalizmus mint eszme, a saját csapdájába esik, hiszen determinálja magát: szabadon gondolkodva hogyan is lehet valamit keretek (jelen esetben eszmei keretek) közé szorítani? Ebből fakadóan a liberálisok (és nem csak a maiak) mondhatók talán a legszétszórtabb „politikai közösségnek”. G. Fodor Gábor mégis „kevésbé problematikusnak” gondolja e tekintetben azokat az intézményeket, amelyek a liberálisokat koherens egésszé kovácsolják: fékek és ellensúlyok, halálbüntetés, és – noha a szerző nem említi, de egészen biztosan beékelhető ezek közé – a szólásszabadság is (egyebek mellett). Nos, azt kell, mondjam – kizárólag személyes tapasztalataim alapján -, hogy még az ezen intézmények körül fellelhető problémák és kérdések (nemhogy a válaszok) sem tartják egységben a liberálisokat! Azt gondolom,a liberális jelző definiálása önmagában is problematikus, és csak fokozza ennek nehézségét, ha a mai politikai- és közéleti kérdések mentén kívánjuk azt definiálni. Ugorjunk is a következő fogalomra: közmegegyezés.

Alapvetően ez a fogalom legalább annyira zűrös, mint az előbbi. Mit értünk közmegegyezés alatt? Feltételezem, azt, amit mindenki elfogad, illetve amelyben a közösség mint egység megegyezik. Még csak azt sem hiszem, hogy a „Boldogan akarok élni!” mondattal kapcsolatban is megegyezés születhetne a társadalom széles rétegeiben és azok között, nemhogy a társadalmat oly rendkívül megosztó „kérdésekben”, mint: van-e cigánybűnözés, a Jobbik masírozhat-e az utcán, a SZDSZ tette-e tönkre az országot, s „a sor tetszés szerint tovább folytatható”.

Tehát azt kell mondjam, nehezen tudom elképzelni, hogy két nehezen definiálható és számos vitát generáló fogalomból (liberális és közmegegyezés) összeállna egy új, kézzelfoghatóbb fogalom: liberális közmegegyezés. Ez éppen annyira nem létezik, mint ahogy nem létezik konzervatív megegyezés, nem létezik Fidesz-közmegegyezés (lásd abortusz-kérdés), panellakó-megegyezés, pék-megegyezés, s ismét: „a sor tetszés szerint tovább folytatható”. G. Fodor második bejegyzésében a közmegegyezés fogalma azonban kievez nemzetközi vizekre, amelyben érzek egy hatalmas logikai bukfencet. Azt írja: 

[…] Van mozgástér, lehet politikai lépéseket tenni annak érdekében, hogy magunk döntsünk a sorsunkról. Érdemes kiállni az igazságainkért, mert más nem fog kiállni értünk. Nemcsak Brüsszel, de Fegyvernek is számít. Nem hagyjuk magunkat eltéríteni a céljainktól, rajtunk nem fog a lebeszélés kultúrája. […] s hirtelen jónéhányan, a románok, csehek, szlovákok, de ki tudhatja, a spanyolok, portugálok és még kik kezdhetnek el saját nyelvükön misézni. […]. 

Tegyük fel, hogy létezik ez a szóban forgó, globálisan is érezhetően formálódó közmegegyezés. Elősegíti-e ennek a létrejöttét, ha a nemzeti érdekek felülemelkednek rajta, és „mindenki a saját nyelvén kezd el misézni”? A kérdés nyilvánvalóan költői: éppen annyira nem segít rajta, mint amennyire az sem, ha a liberálisok ennek létrejöttében saját értékeik mellett való kiállásukkal kardoskodnak, és mint ahogy az sem, ha ezt a konzervatívok teszik hasonlóképpen. Ehhez tehát az kéne, hogy 1.) a liberálisok körében megszülessen egy liberális közmegegyezés, 2.) ha ez megszületett, kompromisszumképes legyen egy, a globális közmegegyezés létrehozásához.

Mégis ebben a világszintű közmegegyezésben nem az lenne a fontos, hogy nincsen a létrejöttét gátló ellentétpárok folytonos mormolása, mint liberális-konzervatív, cigány-magyar, keresztény-ateista, stb.? Nem azt kéne belátnunk ehhez a kizárólag utópisztikusan létező közmegegyezés kialakításához, hogy nemzetszinten elfogadjuk: Magyarország fejlődése a cél? Hogy európai szinten belátjuk: a nemzetállamok személyes céljai előtt előtérbe kell helyezni az összeurópai célokat? S hogy a globális szinten felfogjuk végre: az emberiség célja a legfontosabb?  

Azt gondolom, amíg a közmegegyezést egyes politikai mikroközösségek céljai alá vetjük, s továbbra is fenntartjuk ezt az állapotot, melynek középpontjában a mi-ti felfogás áll, addig egészen okafogyottá válik minden, a közmegegyezést firtató párt, politikai gondolkodó, bejegyzés, és önmagában minden. Remélhetőleg ezért nem lesz a liberális jelzőt felvállaló politikai erő Magyarországon, mert ennél réges-régen több kell. 

Hogy mi a baj az MSZP kiszivárgott stratégiai koncepciójával (Baloldaliság. Remény. Erő.), arról elég sokat lehet írni pro és kontra antifasiszta elvárásoktól kezdve a lekartellezett választási rendszeren át egészen a "másik Magyarország" igencsak megosztó koncepciójáig (Mekkora pozitív vízió már, hogy a "Fidesz-Magyarországgal" szemben legyen árnyékkormány, árnyék Alkotmánybíróság és árnyékszék az árnyék miniszterelnöknek?) - viszont én csak egy apró momentumot emelnék ki.

Már megszokhattuk, hogy az Európai Unióban szuperfontos csúcsokat tartanak, amelyek után a vezető politikusok kiállhatnak mosolyogni a kamerák elé. Ekkor remek beszédeket hallhatunk arról, hogy a válságot felszámolták, és Európa visszatért a helyes ösvényre – aztán miután alszunk egyet, kettőt, harmincat, akkor jövünk rá, hogy igazából nem történt semmi, és ismét össze kell hívni egy szuperfontos, sorsdöntő csúcsot. 

(Az idézetek a szerző saját fordításai)

Mindig furcsának találom, mikor egy csoport, aki nyíltan zsidózik, cigányozik, a szociális és gazdasági problémákat etnikai átrendeződésre vezeti vissza, beszédjeikben azt hangoztatja, hogy a magyar embernek eleve magasabb életszínvonala van, csak mert magyarnak született, kikéri magának, ha nácikhoz, vagy fasisztákhoz hasonlítják őket.

Hasonlóan különös, mikor a Jobbik képviselője arra hivatkozik, hogy nem látott olyan felmérést, amiben az emberek kijelentik, hogy nem kívánják a rasszizmust és az antiszemitizmust, de azzal dobálózik, hogy pártja az igaz magyar tömegeket képviseli.

Aztán kiderül, hogy a tömeg valójában nagyjából száz fős, míg a párt és a pártot követő mozgalmak és szervezetek retorikája ellen szervezett ellentüntetésen négyszáz ember jelenik meg a helyiek közül.

A hétvégén Veszprémben megrendezésre került Magyar Élet Menete és a Világos Veszprémért Mozgalom szervezésében megtartott ellentüntetés nagy port kavart. A tüntetők és ellentüntetők tábora már az esemény előtt –sok esetben– minősíthetetlen módon bocsátkozott szócsatákba a Világos Veszprémért Mozgalom által meghirdetett esemény facebook oldalán.

Azonban az esemény visszhangja még ennél is szomorúbb képet mutat. A Jobbik szimpatizánsai felháborodva adták elő, hogy az ellentüntetők a „magyar élet” ellen tüntettek. Több jobboldali portálon (többek közt a kurucinfon is) megjelent jobbikos közleményben az ellentüntető demokratákat országvesztő, magyarellenes csőcseléknek állítják be, akik nem csak, hogy korlátozzák a szólásszabadságot, de még csak nem is számítanak magyarnak, hiszen a közleményekből és beszédekből kiderül, hogy csak az a magyar ember, akinél Árpádsávos zászló van.

Azonban az ellentüntetés nem a Jobbik ellen szerveződött, csupán az ellen a retorika ellen, ami sajnos összekapcsolódott a jobboldali párttal. A Jobbik a menet közben előadott beszédeiből sugárzik, hogy nem kívánják az összefogást, politikai ellenfeleiket magyarellenesnek, a nem keresztény felekezetek tagjait (itt leplezve főként a zsidókat) idegennek, a magyar etnikai kisebbségeket pedig legalábbis problémaként állítják be. A demagóg beszédekről süt, hogy fő céljuk egy ellenségkép kialakítása legyen szó a „szemkilövető balliberális összeesküvésről”, mint belső-; vagy a „gyarmatosító EU-IMF hadjáratról”, mint külső ellenség.

A Világos Veszprémért Mozgalom által szervezett ellentüntetés nem kívánta „minden eszközzel megakadályozni” a Jobbik rendezvényét, csupán demonstrálni, hogy vannak emberek, tömegek, akik nem kérnek ebből a –széthúzást magában rejtő– retorikából. A demonstráció végső soron arról szólt, hogy mikor a Jobbik képviselői nagy elánnal beszélnek a magyar emberek érdekeiről és kívánalmairól, valójában a társadalom töredékének véleményét képviselik.

A hétvégén Veszprémben közel négyszer annyi ember vonult ki kora reggel a város határába, hogy nemtetszését fejezze ki a demokrácia- és alkotmányosságellenes beszédekkel szemben. A külsőségeiben igenis félelmet keltő kvázi félkatonai mozgalmak ellen, melyek megjelennek a Jobbik szatellit-szervezetei között.

A szélső-jobboldal, bár azt hangoztatja, hogy a magyar demokratikus rendszer megbukott, –és ha kell, vérrel kell új alkotmányt írni– mégis ha ellentmondásba ütközik, habzó szájjal védené a szólásszabadságot.

Én viszont úgy gondolom, hogy a veszprémi ellentüntetés pont, hogy a szólásszabadság legszebb példája, ahol a tüntetés és ellentüntetés békésen egymás mellett, különösebb atrocitások nélkül zajlik. Nem értek egyet azzal, hogy az ellentüntetés felesleges feszültségkeltés lett volna. Inkább azt látom, hogy a demokraták a konfliktuskerülés helyett megvetették a lábukat az igenis káros, széthúzáshoz vezető szélsőjobboldali retorikával szemben. Azonban ezt a lehető legdemokratikusabb módon tették, hiszen nem próbálták be tiltatni vagy erővel megakadályozni a jobboldali menetet. Ehelyett, egy rövid és eredménytelen párbeszéd után, csendes tömegdemonstrációval fejezték ki nemtetszésüket.

A demokrata tüntetők egy percig sem tagadták Magyarország társadalmi vagy gazdasági problémáit, csupán a Jobbik által kínált megoldásokból nem kérnek. Összefogást szeretnének etnikumok vagy vallási felekezetek kizárása nélkül. A „magyar” jelentsen minden magyar embert.

A kérdés azonban nyitva marad, hiszen a Veszprémben történt események csak azt mutatták meg, hogy a szélsőséges-nemzeti ideológiáknak nagyobb versenytársai akadnak, mint azt a jobboldal képzeli, de az összefogás és a párbeszéd még mindig sehol.

És amíg akár csak az egyik oldal is csípőből elutasítja, nem csak a másik oldal véleményét, de képviselőit is, mint embereket, addig nagyon messze vagyunk a hőn áhított összefogástól.

Emlékszem, volt olyan tanárom középiskolában, aki Hoffmann Rózsához hasonlóan szintén visszahozta volna a kötelező iskolaköpeny-viselést, és még az is felsejlik előttem, milyen vehemensen bizonygatta - egyébként az egyik tanóra kellős közepén - hogy márpedig a szociális különbségek elfedése nélkül minden szegényebb gyerek lelke szanaszét sérül. Persze sose tudom meg, azért kardoskodott-e az iskolaköpeny mellett, mert híresen nagy baloldali szavazó volt (értsd: ő mondta, hogy az), vagy csak képtelen volt elviselni a "mai fiatalok" "felháborító" öltözködését, így inkább letakart volna mindenkit, ha már egyszer foglalkoznia kell velük. Rejtély.