Alig telt el pár pillanat az Együtt2014 meghirdetése után, a régi baloldali és liberális vezetők egy része rögtön kijelentette, hogy csatlakozni akar az együttműködéshez. Gyurcsány Ferenc és Kuncze Gábor mellett Ungár Klára is jelezte részvételi szándékát, Mesterházy Attila pedig csak az elutasítástól félve játssza a higgadt távolságtartót.

E bejelentések után már csak Bajnain, Juhászon, és Kónyán múlik, hogy a régi motorosokat beveszik-e a buliba. Ez a döntési helyzet azonban olyan feloldhatatlan csapdahelyzetet jelent a társaságnak, amibe nagyon könnyen belebukhatnak még azelőtt, hogy a party tényleg elkezdődhetett volna.

Bárhogyan döntenek ugyanis Bajnaiék, az Együtt2014 egyik alapértéke megsemmisül. Az együttműködést két eszme hozta létre, két fundamentuma van: az egyik az Orbán elleni összefogás, mely átível személyi ellentéteken, ideológiai különbségeken és pártérdekeken, a másik pedig az újszerűség, a jobbítás és a jövőbetekintés értéke.

Ha úgy dönt a társaság, hogy engedik belépni az „anciene régime” embereit, akkor a 2000-es évek szocdem és szabadelvű értelmisége (Gyurcsányostul, Molnár Csabástul, Kunczéstul, Lendvai Ildikóstul, stb.) ott fog állni Bajnai mellett – velük viszont nagyon nehéz elhitetni a szemekkel és egy minimális politikai értelemmel rendelkező választóval, hogy itt valami teljesen új dolog fog történni.

Ha azonban Bajnaiék nemet mondanak a régi motorosok csatlakozására, úgy nem kerülhetik ki a kérdést: miért tették ezt? Ha ez az együttműködés elvi alapokon, és nem személyi- és pártérdekek mentén működik, akkor miért zárnak ki bárkit is, aki együtt akar működni és elfogadja a közös elveket? Ezt a kérdést nem lehet kikerülni. Bajnai szájából hiteltelen lenne, ha az említett politikusok 2010. előtti szerepvállalására hivatkoznának: régi kollégákat nem szép dolog kirúgni, ráadásul Bajnainak enyhén szólva is sokkal több köze van az "elkúrt évtizedhez", mint például Ungár Klárának. Vagy csak azért nem akarják őket beengedni, mert azzal csorbulnak a győzelmi esélyek? Ez esetben ugyanazt az érdek- és nem értékelvű politikát csinálja a társaság, mint bárki más a politikai palettán. Bárhogy is indokolnak az Együtt2014 vezetői, úgy az egész együttműködés vitális alapelve sérül.

Mit fog tehát Szigetvári Bajnai tenni? Hogy lehet feloldani ezt a paradoxont?

A jelek arra utalnak, hogy a kizárás útját választják, egy kis trükkel: a Milla, illetve a Haza és Haladás eljátszanak egy jó zsaru – rossz zsaru szereposztást. Ebben a felállásban Juhász lesz a rossz zsaru, aki be mer szólni Gyurcsánynak, és aki végül egyszerűen megvétózza a vállalhatatlan elemek felvételét - Bajnai pedig a jó zsaru, aki bárkivel szívesen együttműködne, nem akarja Gyurcsányt szidni, ki akar maradni a vitákból (ezzel is felülre pozicionálva önmagát), de meghajolva az Együtt2014 konszenzusos döntéshozatala előtt elfogadja a Milla vétóját. Ezzel úgy hagyják ki a nem kívánt elemeket, hogy Bajnai nem kompromittálódik ,és továbbra is a feltétlen együttműködés megtestesítője marad.

Persze a politika rideg valósága nem is enged más viselkedést, csak a szigorú önérdek-követést. Ezzel nincs is semmi baj, mert – legyünk őszinték – mindannyian ezt csináljuk a saját életünkben, és ez így van jól. A probléma ott kezdődik, ha ezt nem valljuk be magunkat, és olyan erkölcsi elvárásokat állítunk a politikusainknak, aminek nem lehet, és őszintén szólva nem is kell megfelelni, mert ezzel csak megágyazzuk a helyet a populista és demagóg politikusoknak. Velük meg már lassan Dunát lehetne rekeszteni. 

Végre megtörtént amire oly sokan már annyira vártak, elmondta Bajnai Gordon a beszédét. Sok meglepetés nem érhetett bennünket, összefogást hirdetett, kijelölve saját magát annak vezetőjeként, hiszen az Orbán kormánynak mennie kell, és erre ez az egyetlen lehetőség. Ahhoz képest, hogy valószínűleg életében először beszélt ekkora tömeg előtt, kisebb-nagyobb megremegésekkel elég jól megoldotta a feladatát, bepozicionálva magát a nemzet megmentőjeként és az eljövendő új rezsim megalapozójaként. A legjobb védekezés a támadás alapon pár vele szemben megfogalmazott eddigi kritikára is kitért, így szerinte az elmúltnyolcévnek is van felelőssége, és bár nem akart ő politikus lenni, a haza most mégis ezt követeli tőle. Ha ezek rendben voltak, mi is akkor a probléma?

Véleményem szerint az, hogy semmi mást nem csinált, mint felvette Orbán Viktor szerepét, csak az ellenkező oldalról. Sorolta a jelenlegi kormány hibáit – amelyek kétségkívül szép számmal vannak – de azon kívül, hogy szinte minden társadalmi csoportnak megígérte, hogy jobb lesz, nem árulta el, hogy miként is valósítaná meg mindezt. Nem tért ki arra sem, hogy mitől is lenne más a jelenlegi kormányzása, mint a 2009-es volt. Nem beszélt elég részletesen arról sem, hogy miként is lesz itt rezsimváltás, miközben aktívan számít a mostani és korábbi parlamenti pártok részvételére is. Annyit tett, hogy felvázolt egy békés országot, ahol mindenki szereti egymást, szolidáris egymás iránt, a politikusok jófejek és nem lopnak, és mindenki az ország gyarapodásáért dolgozik, ami így meg is fog történni. Sokszor hallottuk már ezt sokaktól, valahogy mégsem ebbe az irányba haladtak a dolgok az utóbbi 22 évben, legfőképp pedig Bajnai előző kormányzati szerepvállalásának idején sem.

A fő problémát mégsem ezek a tényezők jelentik, hiszen van még másfél éve arra az Együtt 2014 mozgalomnak, hogy választ adjon ezekre a kérdésekre, felvázoljon egy társadalmi víziót, és bemutassa részletes programját.

A baj véleményem szerint maga az összefogás és a mozgalom. Céljai és a közös értékei ugyanis Bajnai, Juhász és Kónya szerint is deklaráltan csak annyiból állnak, hogy leváltsa az Orbán kormányt és valamilyen fajta köztársasági revíziót hozzon el számunkra. Egyrészt ez nekem kevés, másrészt elegem van abból is, hogy már megint valami ellen kell szavaznom. Minden választás előtt ugyanaz az a szitu újra és újra. Zárjunk össze, fogjunk össze, mert különben visszatér/hatalmon marad az Orbán, a kommunisták vagy a népnyúzó hazaáruló imperialisták. Elegem van abból, hogy mindig valaki ellen kell szavaznom, és nem valamiért. Nem egy vízióra, nem egy jól összerakott koherens pártprogramra, hanem az összefogásra, hiszen ha nem ezt teszem, akkor elárulom az ügyet, és igazából az ellenséggel vagyok.

Szerintem tehát – bár a választási törvény kétségtelenül ezt sugallja – nem összefogásra van szükség, hanem önálló és kidolgozott programokra, amelyek nem annyiból állnak, hogy Orbántakarodj és demokrácia, hanem a társadalom pluralitását leképezve megjelentetik a különböző társadalom- és gazdaságpolitikai gondolatokat és megoldásokat. Széthúzásra van tehát szükség, többszereplős politikai versenyre, megalapozott és átgondolt programokra, amelyre jó szívvel szavazhat az is, aki nem fekete-fehéren gondolkodik és nem a mindennapi politikai játszmák határozzák meg a véleményét. Ez jelent megoldást Magyarország problémáira, és nem az össznépi kommuna. Azt már megpróbáltuk párszor.

Az LMP és a 4K! pénteken mutatta be közös program-összefoglalóját, amit Köztársasági Minimumnak (pdf) neveztek el. Schiffer szerint „ez nemcsak a két párt közös munkájának, hanem minden 2014 utáni fordulópontnak is a kiindulópontja”. Ha ez tényleg így van, akkor elég nagy szarban vagyunk, ugyanis az (egyébként számos pozitív vonással rendelkező) írás elég sok furcsa dolgot tartalmaz.

Először is, a címválasztás maga nagyon megtévesztő. Köztársasági Minimum – láthatjuk minden oldal tetején, ami azt sejteti, hogy egy olyan programról van szó, ami a köztársasági államforma érvényesülésének minimumait, Jávor megfogalmazásában „az új köztársaság alapfeltételeit” tartalmazza. Ez így viszont biztos, hogy nem igaz, mert a program teli van olyan tipikusan szocdem elemmel, amik érvényesülésének semmi köze a köztársasághoz. Ilyen például a szociális jogállam helyreállítása (bármit is jelentsen ez), vagy a lakhatáshoz való jog alkotmányba foglalása. Ezeket még csak nagy jóindulattal sem lehet a Köztársaság alapjainak tekinteni – a programra így találóbb elnevezés lenne a „Baloldali Minimum”.

Hozzátenném, hogy a köztársaság kifejezés ilyen baloldali kisajátítása semmivel nem jobb, mint anno a Fidesz féle nemzet fogalom lenyúlása, sőt gyakorlatilag ugyanaz történik. Ráadásul én nem bíznék egy olyan politikus demokrácia- (vagy bármilyen) értelmezésében, aki szerint „Chávez autoriter, ám demokratikusan választott baloldali vezér, aki erős államával elsősorban a kisemberek érdekeit védi”, és aki azért preferálja a venezuelai elnököt Orbánnal szemben, mert az legalább csökkentette az egyenlőtlenségeket. Egy ilyen kijelentéssel pont azokat a demokratikus és köztársasági értékeket tagadja meg, amelyekért elvileg ez a dokumentumban kiáll.

A program más kifejezéseket is teljesen rosszul és önkényesen használ. Ilyen a nagyon hangzatos „népszuverenitás helyreállítása” szókapcsolat: gondolom én ez azt jelenti, hogy ma nem teljesül a népszuverenitás elve. Ezt két okra vezeti vissza az anyag: egyrészről az elmúlt évek törvénykezése „gúzsba köti” a következő kormányok kezét azzal, hogy túl sok döntést 2/3-os többséghez köt, másrészt pedig a 2011-es alkotmányos rendben a közvetlen demokrácia szerepe lefokozódott.

Ez ismét fölösleges és pánikkeltő riogatás: ezen okok miatt a népszuverenitás még nem veszett el. Az igaz, hogy a jelenlegi kormány sok tekintetben csökkentette  utódai mozgásterét, de mindig lesznek olyan törvények, amelyeket csak minősített többséggel lehet módosítani. Az, hogy hol húzod meg ezt a vonalat, az teljesen önkényes, elméletileg csak technikai döntés. A népszuverenitásnak ehhez semmi köze: az csak azt jelenti, hogy a politikai vezetést a nép választja, és ebből ered minden hatalma.

A második ok sem állja meg a helyét. A közvetett és közvetlen demokráciagyakorlás között nincs minőségi eltérés, a népszuverenitás szemszögéből egyik sem jobb vagy rosszabb feltétlenül. Ki állítja azt, hogy a közvetetten választott amerikai elnök hatalma nem a nép hatalmából ered? Azzal az elgondolással is szakítani kéne végre, hogy a közvetlen demokrácia jobban szolgálja a közérdeket: egy ilyen berendezkedés tipikusan a populistáknak, a jó retorikai képességekkel rendelkező „nép fiainak” kedvez.

Röviden megfogalmazva tehát ez a program végtelenül sunyi. Egy csomagba beletették a mindenki által támogatott intézkedéseket (köztársaság, jogbiztonság, jogállamiság védelme) és beleillesztettek olyan apróságokat, amelyek minimum megosztó (szocdem) gondolatok, aztán egyben szavaztatnak róla. Éppen ezért lerí róla, hogy nem a közös minimum megtalálása volt a cél, hanem a köztársasági elvek felhasználása arra, hogy a saját baloldali elveiket becsempésszék, és a Fidesz utáni világ részévé tegyék. Aztán ha elutasítod a programot, akkor rádsüthessék, hogy nem vagy köztársaságpárti – holott lehet, hogy csak szimplán nem hiszel a baloldali populizmusban és az olyan tartalom nélküli kifejezésekben, mint a szociális jogállam, vagy a „kaszárnyakapitalizmus”.

Nagy kár érte, mert egyébként sok pozitív elemmel is rendelkezik: a pártkasszák átláthatóvá tételét, a független intézmények tiszteletét vagy a Költségvetési Tanács megerősítését én szívből támogatom, azonban a köztársaság fogalom kisajátítását, a közvetlen demokrácia erőltetését és az újbaloldali propagandát nem. Remélem, nem erre indulunk el 2014 után. 

(forrás: hírextra)

A HVG értesülései szerint Bajnai Gordon az október 23-i Milla tüntetésen jelentheti be visszatérését. Ez nyilván cseppet sem meglepő fordulat annak tükrében, hogy tavaly ilyenkor a 4k! bújt ki a sajtószabadságosok szoknyája mögül, és különben is mióta kérlelik már szegényt, legyen újra miniszterelnöke az Orbán-kormánytól tépázott kicsiny nemzetünknek. Habár azt tudni lehet rólam, hogy nem voltam megelégedve Bajnai legutóbbi teljesítményével (az egyforintos díjazását pedig egyenesen személyes sértésnek veszem), és azt se feltétlenül tudom felfogni, mi, választópolgárok hogyan "Fejezzük be a múltat" úgy, hogy kizárólag volt miniszterelnökök közül vagyunk hajlandóak vezetőket választani, mégis úgy döntöttem, ezeket kicsit félrerakom. Látjátok, máris szól a Wind of change?

Ha Bajnai Gordon valóban komolyan gondolja, hogy élére állna az egymással marakodó ellenzéki erőknek, ha valóban megpróbál túllépni saját személyes korlátain, akkor tegye úgy, hogy még a legnagyobb fikagépek is örömmel szavazhassanak rá. Például én.

Magyarországnak és választópolgárként személyesen nekem is, elképesztően nagy szükségünk van arra, hogy valaki higgadt fejjel, ugyanakkor határozottan szembenézzen mindazokkal a problémákkal, amik valóban szétfeszítik a társadalmunkat, és gátat vetnek mindenfajta fejlődésnek. Többek között szükségünk van egy jó beszédre, és ha Bajnai lesz az, aki elmondja, hát Istenem. Soha nagyobb bajom ne legyen. 

1.) A póz

Alapvetően három szerepet lehet itt felvenni: lehet dühös ellenzéki néptribunként fegyverbe hívni a választókat, lehet prófétaként kizárólag a jövőről beszélni, és lehet a kormánypárti szavazókkal is kompromisszumkész technokrataként valódi megoldásokról beszélni. Torgyán féregirtó beszéde, J.F. Kennedy víziója a holdraszállásról, vagy a harmadik valamiféle keveréke Bobby Kennedy Ball State Universityn elmondottjainak, az őszödi beszédnek és Warren G. Harding A Return to Normalcyjának: a "dühös beszédet" élből el is felejthetjük, és mivel Bajnai Gordon szerintem nem igazán vízióképes (Talán nem is baj...), maradjunk a profilba vágó "őszinte szembenézésnél".

2.) A kulcsmondatok

Az Orbán-kormány nem elég jó, az országnak ennél többre van szüksége. Habár vitathatatlanul gáz intézkedéseket fogadtak el az elmúlt két évben, és alapvetően rosszabb helyzetbe hozták a demokráciát, ettől még a diktátorozás nem indokolt - de legalábbis iszonyatosan unalmas. Unalmas a választópolgároknak, sőt, unalmas még azoknak is, akik tényleg szívügyüknek tekintenek minden sérelmet, ami az Alkotmánybíróságot, a választási rendszert, a bírói függetlenséget vagy az alkotmány világnézeti semlegességét érte. Ráadásul akadnak pozitív példák is - elég ha Áder János némely állásfoglalására gondolunk. Ugyanakkor Magyarországnak a lehető legjobb kormányra van szüksége, és ami biztos, a mostaninál jobbra. Egyszerűen jobbra van szükségünk.

Akármi lesz a választás eredménye, a saját sorsunkért elsősorban mi vagyunk a felelősek. Nem várhatjuk az államtól, hogy minden kockázatot átvállaljon, nem várhatjuk el, hogy mindig minden szolgáltatást mindenkinek ingyen biztosítson: a felsőoktatásban szükség van általános tandíjra, a mezőgazdaságban le kell bontani a pazarló támogatási rendszert, és további lehetőségeket kell biztosítani magántőke bevonására az egészségügybe, a közösségi közlekedésbe és a nyugdíjrendszerbe.

Az államnak viszont kötelessége kiszámítható jogviszonyokat és stabil adórendszert biztosítania. Az valóban nem működik, hogy a hazai kis- és középvállalkozások nemhogy innovációra és új megoldások keresésére nem tudnak forrásokat biztosítani, még havonta változtatjuk, milyen szabályoknak kellene megfelelniük, milyen adókat kell fizetniük, és egyáltalán létezhetnek-e ebben az országban. Aztán meg csodálkozunk, hogy az egyik legnagyobb világgazdasági válság közepette romlik a versenyképesség, nő a munkanélküliség, és úgy általában is leszakadóban vagyunk.

Véget kell vetnünk a szétszakítottságot bebetonozó össztársadalmi konszenzusnak. Nem igaz, hogy kizárólag az egymást követő kormányok szerencsétlenkedése tehet arról, hogy Magyarországon még mindig elsősorban nem a képességek és a kemény munka, hanem a születési adottságok határozzák meg, milyen jövő vár gyerekeinkre. Aki cigánynak, szegénynek, vidékinek születik, gyakorlatilag biztosan nem részesül tisztességes oktatásban, nem jogosult normális egészségügyi ellátásra, és ami a legfontosabb: élete végéig rossz szemmel fogják nézni azok, akik szerencsésebbek voltak. Egy új kormány legfontosabb feladata a közoktatás rendbetétele kell legyen, amit viszont képtelenség a szülők, tanárok, gyerekek és az egész társadalom aktív részvétele nélkül végrehajtani. Tessék felébredni.

A bűnözésre és erőszakra ettől függetlenül nincs kifogás. A jogállam rendbetétele evidens módon magával kell hozza a magántulajdon védelmét, az erőszak kérdés nélküli szankcionálását, és általánosságban felelősségvállalást a tetteinkért. Mindenkinek.

Európának szüksége van Magyarországra, ahogy Magyarországnak is szüksége van Európára. Nem kedvezményes kölcsön értelemben, és nem is azért, hogy valaki végre demokratizáljon minket. Egyszerűen Európában van a helyünk, és a hazai vállalkozóknak ugyanúgy szüksége van az európai piacra, mint a külföldieknek ránk. Ezt hívják piacgazdaságnak. Arról nem is beszélve, semmi nem szolgálja jobban az egész emberiség fejlődését mint a lehető legszorosabb együttműködés az európai (és persze az egész világ) kutatói, tudósai és vállalkozói között. Úgyis a tudás népe akarunk lenni, nosza hát!

Magyarország tele van lehetőségekkel. A súlyos problémák ellenére tele vagyunk kihasználatlan lehetőségekkel, jobbnál jobb ötletekkel, és őrületesen nagy koponyákkal. A folyamatos gáncsoskodáson mind állami, mind pedig egyéni szinten változtatnunk kell. Mert megéri.

*

A lista természetesen nem teljes, és nem is tökéletesen kidolgozott. A lényeg, hogy valami normális szemléletet szeretnék látni, nem pedig ugyanazt azt az újracsomagolt politikai hulladékot, amit már tízmilliószor meghallgattunk, és nem szól másról mint a forró kása helikopterrel kerülgetéséről. Ha Bajnai fölül a fehér lóra, legyen tökös, legyen korrekt, húzzon fel egy bőrdzsekit és legyen őszinte. Különben képtelen leszek félredobni a személyes kis finnyásságom, bevágom a hisztit, és teljesen jogosan nem fogok rá szavazni. Egyszóval csak a világ legjobb beszédét kéne elmondani, és máris van egy szavazata. Esetleg kettő. 

Érdekes magyar szemmel figyelni az amerikai elnökválasztást. Láthatjuk, hogy Obama még a mai napig népszerű hazánkban és a világban is. Sokan kérdezgették négy éve, hogy miért nincsenek nekünk olyan politikusunk, mint ő, aki a remény jelszavával, szinte a megváltás ígéretével milliókat lelkesít fel szavazni? Ki lesz, ki lehet a magyar Obama?

A szerdai elnökjelölti vitát nézve azonban az az érzés támadt bennem, hogy Magyarországnak nem egy Obamára, hanem sokkal inkább egy Romneyra van szüksége.

Természetesen liberálisként nagyon szimpatikus számomra a jelenlegi elnök politikája sok szempontból. Ha Magyarország (miniszter)elnöke lenne, támogatnám a melegekkel, az abortusszal kapcsolatos véleményét, a külpolitikai látásmódját. Megnyerő az oktatás fontosságának hangsúlyozása, az erőpolitika hanyagolása, és persze (főleg korábbi) retorikai fogásai.

Ezek mind fontos dolgok, de mi a helyzet a gazdaságpolitikával? Ebben a tekintetben már fordul a kocka. Obama túlköltekező, állami költségvetést növelő politikája helyett számomra sokkal megnyerőbbek Romney szavai, amelyek a piacról, a szabad versenyről szólnak. Ma kifejezetten nagy szükségünk lenne ezen elvek - „erkölcstelen többet költeni, mint amennyi bevételünk van, hogy aztán a következő generációk fizessék vissza a hiteleket”; nem az állam, hanem a versenyszféra teremt állásokat vagy termeli meg a gazdasági növekedést - gyakorlati érvényesülésére. 

Ilyen gondolatok miért nem hangoznak el egyetlen magyar politikus szájából sem? Minek várni egy Obamára, ha van itt száz meg száz Obamánk? Olyanok, akik reményt ígérnek és megváltást, csak szavazzunk rájuk, és majd ők, majd az állam megoldja a problémáinkat. Nálunk ha valaki 13. havi nyugdíjat ígér, akkor miért nem jön egy Romney, aki azt mondja, hogy na-na, várjunk csak, van erre fedezetünk?

Persze most sarkítok, mert (ellentétben szinte az összes magyar politikussal) Obama nem tiszta populizmus, és Romney sem maga a színtiszta pénzügyi fegyelem. 2008-ban az akkor még demokrata elnökjelölt is a fiskális konszolidáció mellett érvelt, a republikánus elnökjelölt pedig folyamatosan változtatja a véleményét, lenézi az amerikaiak egy jelentős részét, külpolitikai nézetei belső ellentéteket hordoznak, és nem kerüli ki a szokásos republikánus buktatókat (hadsereg-fejlesztési tervek, Izrael feltétlen támogatása).

Ennek ellenére ha Magyarországon indulna a két elnökjelölt, könnyen lehet, hogy én mégis Romney-ra szavaznék. Ennek az országnak nagyon nagy szüksége lenne egy olyan kormányzatra, ami le mer számolni az állami demagógiával, ami nem ígér megváltást. Ami megérti, hogy nem az a fő cél, hogy csökkentsük a deficitet, hanem az, hogy egyszerűen ne legyen deficit. Ami bízik az egyéni teljesítményekben, a versenyben, a piacban, tehát végső soron bennünk, az emberekben.

Szóval ki lesz a magyar Romney?