Múlthét pénteken olvastam G. Fodor Gábor „A liberális kérdés” című bejegyzésének első részét. Ma volt szerencsém a folytatáshoz. Nehéz helyzetben van ilyenkor a publicista, hiszen választania kell: a két bejegyzésre (mint a gondolati egység összességére), vagy külön-külön reflektáljon? Én előbbit választom, ám a logikai menet megköveteli, hogy külön-külön is választ adjak, vagy éppen kérdést vessek fel az eredeti bejegyzés írójának.
G. Fodor írásainak középpontjában a liberális közmegegyezés fogalma áll. A szerző is felhívja a figyelmet, hogy e két fogalom önmagában is nehezen definiálható, és egyenként is számtalan pro et contra érv kell a fogalmak tisztázáshoz, a sorok között mégis világosan kiolvasható az a kvázi összemosás, amely a bejegyzést ugyan ésszerűvé, és alátámasztottá teszi, azonban csorbítja az írás valódi lényegét: a liberális kérdés megválaszolását – már, ha van ilyen.
Nagy valószínűséggel most ugyanabba a hibába fogok esni, mint a Századvég igazgatója: olyan fogalmak megválaszolására teszek kísérletet, amik kitudja mióta foglalkoztatják a politikai gondolkodókat, filozófusokat, stb. Mégis ahhoz, hogy a reflexió ne önmaga farkába harapó kutyára emlékeztessen, óhatatlanul bele kell esni ebbe a hibába. Tehát „liberális”, „közmegegyezés”, és „liberális közmegegyezés” – ezek tisztázására teszek kísérletet.
Előbbi fogalommal kapcsolatban számos probléma létezik. Mivel a liberális jelzőt általában véve a szabadelvűvel társítják, így – teljesen jogosan – érezheti mindenki, aki csak kicsit is foglalkozik politikával, hogy a liberalizmus mint eszme, a saját csapdájába esik, hiszen determinálja magát: szabadon gondolkodva hogyan is lehet valamit keretek (jelen esetben eszmei keretek) közé szorítani? Ebből fakadóan a liberálisok (és nem csak a maiak) mondhatók talán a legszétszórtabb „politikai közösségnek”. G. Fodor Gábor mégis „kevésbé problematikusnak” gondolja e tekintetben azokat az intézményeket, amelyek a liberálisokat koherens egésszé kovácsolják: fékek és ellensúlyok, halálbüntetés, és – noha a szerző nem említi, de egészen biztosan beékelhető ezek közé – a szólásszabadság is (egyebek mellett). Nos, azt kell, mondjam – kizárólag személyes tapasztalataim alapján -, hogy még az ezen intézmények körül fellelhető problémák és kérdések (nemhogy a válaszok) sem tartják egységben a liberálisokat! Azt gondolom,a liberális jelző definiálása önmagában is problematikus, és csak fokozza ennek nehézségét, ha a mai politikai- és közéleti kérdések mentén kívánjuk azt definiálni. Ugorjunk is a következő fogalomra: közmegegyezés.
Alapvetően ez a fogalom legalább annyira zűrös, mint az előbbi. Mit értünk közmegegyezés alatt? Feltételezem, azt, amit mindenki elfogad, illetve amelyben a közösség mint egység megegyezik. Még csak azt sem hiszem, hogy a „Boldogan akarok élni!” mondattal kapcsolatban is megegyezés születhetne a társadalom széles rétegeiben és azok között, nemhogy a társadalmat oly rendkívül megosztó „kérdésekben”, mint: van-e cigánybűnözés, a Jobbik masírozhat-e az utcán, a SZDSZ tette-e tönkre az országot, s „a sor tetszés szerint tovább folytatható”.
Tehát azt kell mondjam, nehezen tudom elképzelni, hogy két nehezen definiálható és számos vitát generáló fogalomból (liberális és közmegegyezés) összeállna egy új, kézzelfoghatóbb fogalom: liberális közmegegyezés. Ez éppen annyira nem létezik, mint ahogy nem létezik konzervatív megegyezés, nem létezik Fidesz-közmegegyezés (lásd abortusz-kérdés), panellakó-megegyezés, pék-megegyezés, s ismét: „a sor tetszés szerint tovább folytatható”. G. Fodor második bejegyzésében a közmegegyezés fogalma azonban kievez nemzetközi vizekre, amelyben érzek egy hatalmas logikai bukfencet. Azt írja:
[…] Van mozgástér, lehet politikai lépéseket tenni annak érdekében, hogy magunk döntsünk a sorsunkról. Érdemes kiállni az igazságainkért, mert más nem fog kiállni értünk. Nemcsak Brüsszel, de Fegyvernek is számít. Nem hagyjuk magunkat eltéríteni a céljainktól, rajtunk nem fog a lebeszélés kultúrája. […] s hirtelen jónéhányan, a románok, csehek, szlovákok, de ki tudhatja, a spanyolok, portugálok és még kik kezdhetnek el saját nyelvükön misézni. […].
Tegyük fel, hogy létezik ez a szóban forgó, globálisan is érezhetően formálódó közmegegyezés. Elősegíti-e ennek a létrejöttét, ha a nemzeti érdekek felülemelkednek rajta, és „mindenki a saját nyelvén kezd el misézni”? A kérdés nyilvánvalóan költői: éppen annyira nem segít rajta, mint amennyire az sem, ha a liberálisok ennek létrejöttében saját értékeik mellett való kiállásukkal kardoskodnak, és mint ahogy az sem, ha ezt a konzervatívok teszik hasonlóképpen. Ehhez tehát az kéne, hogy 1.) a liberálisok körében megszülessen egy liberális közmegegyezés, 2.) ha ez megszületett, kompromisszumképes legyen egy, a globális közmegegyezés létrehozásához.
Mégis ebben a világszintű közmegegyezésben nem az lenne a fontos, hogy nincsen a létrejöttét gátló ellentétpárok folytonos mormolása, mint liberális-konzervatív, cigány-magyar, keresztény-ateista, stb.? Nem azt kéne belátnunk ehhez a kizárólag utópisztikusan létező közmegegyezés kialakításához, hogy nemzetszinten elfogadjuk: Magyarország fejlődése a cél? Hogy európai szinten belátjuk: a nemzetállamok személyes céljai előtt előtérbe kell helyezni az összeurópai célokat? S hogy a globális szinten felfogjuk végre: az emberiség célja a legfontosabb?
Azt gondolom, amíg a közmegegyezést egyes politikai mikroközösségek céljai alá vetjük, s továbbra is fenntartjuk ezt az állapotot, melynek középpontjában a mi-ti felfogás áll, addig egészen okafogyottá válik minden, a közmegegyezést firtató párt, politikai gondolkodó, bejegyzés, és önmagában minden. Remélhetőleg ezért nem lesz a liberális jelzőt felvállaló politikai erő Magyarországon, mert ennél réges-régen több kell.
