Érdekes magyar szemmel figyelni az amerikai elnökválasztást. Láthatjuk, hogy Obama még a mai napig népszerű hazánkban és a világban is. Sokan kérdezgették négy éve, hogy miért nincsenek nekünk olyan politikusunk, mint ő, aki a remény jelszavával, szinte a megváltás ígéretével milliókat lelkesít fel szavazni? Ki lesz, ki lehet a magyar Obama?

A szerdai elnökjelölti vitát nézve azonban az az érzés támadt bennem, hogy Magyarországnak nem egy Obamára, hanem sokkal inkább egy Romneyra van szüksége.

Természetesen liberálisként nagyon szimpatikus számomra a jelenlegi elnök politikája sok szempontból. Ha Magyarország (miniszter)elnöke lenne, támogatnám a melegekkel, az abortusszal kapcsolatos véleményét, a külpolitikai látásmódját. Megnyerő az oktatás fontosságának hangsúlyozása, az erőpolitika hanyagolása, és persze (főleg korábbi) retorikai fogásai.

Ezek mind fontos dolgok, de mi a helyzet a gazdaságpolitikával? Ebben a tekintetben már fordul a kocka. Obama túlköltekező, állami költségvetést növelő politikája helyett számomra sokkal megnyerőbbek Romney szavai, amelyek a piacról, a szabad versenyről szólnak. Ma kifejezetten nagy szükségünk lenne ezen elvek - „erkölcstelen többet költeni, mint amennyi bevételünk van, hogy aztán a következő generációk fizessék vissza a hiteleket”; nem az állam, hanem a versenyszféra teremt állásokat vagy termeli meg a gazdasági növekedést - gyakorlati érvényesülésére. 

Ilyen gondolatok miért nem hangoznak el egyetlen magyar politikus szájából sem? Minek várni egy Obamára, ha van itt száz meg száz Obamánk? Olyanok, akik reményt ígérnek és megváltást, csak szavazzunk rájuk, és majd ők, majd az állam megoldja a problémáinkat. Nálunk ha valaki 13. havi nyugdíjat ígér, akkor miért nem jön egy Romney, aki azt mondja, hogy na-na, várjunk csak, van erre fedezetünk?

Persze most sarkítok, mert (ellentétben szinte az összes magyar politikussal) Obama nem tiszta populizmus, és Romney sem maga a színtiszta pénzügyi fegyelem. 2008-ban az akkor még demokrata elnökjelölt is a fiskális konszolidáció mellett érvelt, a republikánus elnökjelölt pedig folyamatosan változtatja a véleményét, lenézi az amerikaiak egy jelentős részét, külpolitikai nézetei belső ellentéteket hordoznak, és nem kerüli ki a szokásos republikánus buktatókat (hadsereg-fejlesztési tervek, Izrael feltétlen támogatása).

Ennek ellenére ha Magyarországon indulna a két elnökjelölt, könnyen lehet, hogy én mégis Romney-ra szavaznék. Ennek az országnak nagyon nagy szüksége lenne egy olyan kormányzatra, ami le mer számolni az állami demagógiával, ami nem ígér megváltást. Ami megérti, hogy nem az a fő cél, hogy csökkentsük a deficitet, hanem az, hogy egyszerűen ne legyen deficit. Ami bízik az egyéni teljesítményekben, a versenyben, a piacban, tehát végső soron bennünk, az emberekben.

Szóval ki lesz a magyar Romney?