A héten az ENSZ Közgyűlése „nem tag megfigyelő állam” státuszt (non-member observer state) adott Palesztinának, ami lehetővé teszi számára, hogy megfigyelőként részt vegyen a Közgyűlés munkájában, de nem ad neki szavazati jogot. Sokan féltek ettől a lépéstől és sokan elítélték azt, mondván, hogy a szavazás csak lassítja a békefolyamatot – ráadásul Palesztina így képes lesz beperelni Izraelt a Nemzetközi Büntetőbíróságon. Megállja-e a helyét ez az érvelés?

Miután tavaly nem sikerült Mahmud Abbasz kísérlete, hogy a Biztonsági Tanács elfogadja Palesztinát, mint az ENSZ teljes jogú tagját, a Fatah politikusa a Közgyűléshez fordult, hogy elnyerje a nem tag megfigyelő állami státuszt. Lehetett sejteni, hogy abban a szervben, ahol minden országnak egyenlő szavazata van, ott a vitatott státuszú entitás többséget érhet el Izrael ellenében. Csütörtökön ez meg is történt: 138 ország nyomott igent 9 ellenében, 41 tartózkodással.

Melyek voltak a legfőbb érvek, amelyek Palesztina státuszának javítása ellen szóltak? Az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete kontraproduktívnak nevezte a szavazás végeredményét, mely nem vezet békéhez. „Egy Palesztin Állam megalapítása és a státusz-kérdések tartós megoldása csak (…) a felek közti közvetlen tárgyalással képzelhető el” – mondta Susan Rice. Izrael is hasonló véleményen van, de Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár is a közvetlen tárgyalások újraindítására szólított föl. A másik fontos, inkább szakértői érv szerint Palesztina egy ilyen státusz birtokában már képes lenne a Nemzetközi Büntetőbíróság előtt beperelni Izraelt, ami tévútra vinné a konfliktust, elterelné a figyelmet a valóban fontos kérdésektől.

Én egyik érvvel sem értek egyet – pontosabban hiteltelennek érzem őket.

Ha az első érvet nézzük, a kérdés az: mennyiben akadályozza meg a közvetlen tárgyalások lefolytatását Izrael és a Palesztin Hatóságok között az a tény, hogy Palesztinának milyen státusza van az ENSZ-ben? Véleményem szerint egyáltalán nem, pontosabban most már egyáltalán nem. Az igaz, hogy azt az időt, amit Abbasz lobbizással és a szavazásra való felkészüléssel töltött, azt tölthette volna a Tel-Avivval való tárgyalásokkal is, de ez már múlt idő. Ma is csak a két fél akaratán múlik, hogy lesznek-e tárgyalások, és az is, hogy azok milyen eredménnyel zárulnak – ezen az elfogadott határozat semmit nem változtatott, sőt: az ötödik pontban a tárgyalások folytatására szólítanak föl. Amin változtathatott az új státusz, az esetleg annyi, hogy a palesztin kormánynak így nagyobb súlya lehet a tárgyalások során – ne feledjük azonban, hogy még mindig egy erős hadsereggel rendelkező állam áll szemben egy, az államiság tulajdonságaival nem igazán rendelkező hatósággal.

Szerintem az ICC-vel kapcsolatos aggályok is hiteltelenek. Békésebb lenne a világ, ha az országok egymás gyilkolása helyett a tárgyalóteremben vívnák meg harcaikat – ebben a szellemben hozták létre a nemzetközi bíróságokat. Ráadásul amennyiben ezen törvényszékek működése a nemzetközi jog érvényesülését hozza magával, az szintén egy stabilabb világot eredményezne. Miért lenne baj, ha ez a két hatás érvényesülne az izraeli-palesztin konfliktus esetében is? Ha Izrael telepítései vagy a 2008-9-es offenzívája sértette a nemzetközi jogot, akkor igenis ítélje el egy kompetens bíróság Tel-Avivot – ha pedig nem sértette, akkor mitől félünk?

Összességében tehát nagyon rossz érveket lehetett hallani a státusz megszavazása ellen. Sajnos az ellenzők politikai oldalról közelítették meg a kérdést, ami épp ezért erősen megkérdőjelezhető és nézőpont-függő értelmezés lett. Ehelyett sokkal hatásosabb lett volna szerintem, ha jogi oldalról közelítik meg a kérdést: a „nem tag megfigyelő állam” státusz megadása ugyanis magába foglalja Palesztina államként való elismerését.

A fenti két kérdés helyett inkább ezeket kellett volna feltenni: rendelkezik-e a Palesztin Hatóság az államiság kritériumaival? A gyakorlatilag fenntarthatatlan gazdasági helyzetű, politikailag kettészakadt, önvédelemre képtelen, a saját jogrendszerét sem tiszteletben tartó entitás képes-e egyáltalán arra, hogy az ENSZ Közgyűlés munkájában részt vegyen?

Erre a kérdésre már nagyon nehéz lett volna igennel válaszolni.

A kormány első számú célként határozta meg az adósság elleni küzdelmet, amiben ha nem is jelentősen, de sikereket tudott elérni. Ugyanakkor a társadalomra rakódó jövőbeni terhek közül néhány nem mutatható ki az államadósságban. Ezek tipikusan a közszolgáltatást nyújtó cégek esetében aktuálisak, legyenek állami tulajdonban, mint a MÁV, BKV, vagy magánban, mint a gáz- és áramkereskedők. Az ő történetük régebbre nyúlik vissza, nem a mostani kormány alatt kezdődött a kiéheztetésük, csupán a szorítás lett rajtuk nagyobb.

Olyan szolgáltatást nyújtanak ugyanis ezek a társaságok, melyek alapvetőek, mindenki használja őket. Közlekedés, gáz és áram nélkül egy ember sem tud normális életet élni, ezért ezek a szektorok gyakran kénytelenek elszenvedni azt, hogy szociálpolitikai eszköznek tekintik őket, és központilag határozzák meg az árakat, illetve az évenkénti emelés maximális mértékét. A választási kampányok egyik fő témáját is a rezsiköltségek és a buszjegy ára adják, és legalább annyira szent teheneknek számítanak, mint a nyugdíjak. Ez ahhoz vezet, hogy nem a költségtényezőket veszik figyelembe az árak meghatározásánál, hanem a rövid távú politikai érdekeket. Emiatt több kormányzati cikluson átívelő jelenség, hogy a fogyasztói árak emelése elmarad a beszerzési és működési költségek növekedésétől, főként választások előtt. Közel sem arról van szó, hogy a vállalatok extraprofitját (sic!) venné el az állam, hanem hogy veszteséges működésre kényszeríti őket.

forrás

Emlékszünk még? Ingyenes BKV!
forrás

Az ilyen magatartás következményei láthatóak a BKV vagy a MÁV esetében. Nem azt állítom, hogy a katasztrofális állapotokhoz nem járultak hozzá az elsikkasztott pénzek vagy a nem megfelelő menedzsment, csak azt, hogy a mindenkori fővárosi vezetők politikai érdekeinek megfelelően a jegyárak a költségek csak nagyon kis részét fedezik. Ha feltesszük a kérdést, hogy a havi bérlet ára  és a BKV által nyújtott, nemzetközileg egyébként igen magas szintű szolgáltatások (sűrű hálózat, gyakran közlekedő járatok) kiegyenlítik-e egymást, látnunk kell, hogy nem. Főleg, ha belevesszük a rengeteg  kedvezményt, amit az utasok többsége igénybe vesz. Nem csodálkozhatunk tehát, ha az állami és budapesti alulfinanszírozottsággal társítva nem elegendő a működés fedezéséhez, nem hogy új járművek vásárlásához.

Az elmúlt napokban a gáz- és az árampiaci szereplők is megkongatták a vészharangot. Mindkét iparág az alacsony, központilag meghatározott árakra panaszkodik. A Pénzcentrum cikkében ezt így foglalták össze: "A földgáz beszerzési árát Moszkvában, míg a hazai értékesítési árat egy budapesti minisztériumban határozzák meg". Nem nehéz kitalálni, hogy a "budapesti minisztériumban" meghatározott érték a beszerzési és szolgáltatási ár alatt van.

Adódik a kérdés, hogy mi lesz ennek a következménye. Az Index írásának címe szerint "két-három év, és jöhetnek az áramkimaradások". Furcsán hangzik, hisz ez nem jellemző Magyarországon. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ezek a cégek veszteségeiket minimalizálandó, nem hogy nem fejlesztik az infrastruktúrájukat (ami az előrejelzések szerinti középtávú keresletnövekedés miatt szükséges lenne), hanem a már meglévőt sem tudják karbantartani. Márpedig az infrastruktúra amortizálódik, és bár annak felújítása/pótlása eltolható, valamikor meg kell lépni, különben nagyobb problémák léphetnek fel a szolgáltatásban. Ekkor viszont ezek költsége egyszerre, nagy összegben jelentkezik, amit végül úgyis közvetlenül a díjban, vagy közvetve adók formájában a fogyasztók fizetnek meg. Vagy a felújítás elmarad, és olyan állapotok lesznek, mint amit naponta tapasztalunk a matuzsálemi korban lévő buszok lerobbanása, az 5 km/h-val közlekedő metrók és a rendszeres pályahibák miatt késő vonatok esetében.

Habár az Orbán-kormány harcot hirdetett az államadósság mutatója ellen, valójában nem változtatott az előtte lévő kormányok populista, a valóságtól elrugaszkodó politikáján. Sőt, új szintre lépve ezen a létrán, már a gazdaság alapját adó bankokat és cégeket sarcolja. Ezek mellett nem olyan feltűnő, de közben cselesen - az államadósságba nem beleszámítandó, a közszolgáltatások infrastruktúrájának felújításának elmaradásából keletkező amortizációval és a szükséges befektetések megfojtásával - egy új eszközt talált a jövő feléléséhez.

Szerencsére eljutottunk oda a válság évei alatt, hogy megtanultuk, eladósodni nem jó. Még jobb lenne, ha ennek mértékét nem csak egy számmal vizsgálnánk, hanem jobban a mélyére tekintenénk a problémának. Továbbá fontos lenne szembenézni azzal is, hogy hiába értékeljük szubjektíven már így is túl drágának az áram vagy a közösségi közlekedésért fizetendő díjat, a valóságban az elmarad attól, amennyibe kerül.

Miközben Bajnai stábja mindent megtesz, hogy az Együtt 2014-et az egyetlen lehetséges alternatívaként mutassa be, és hogy az összefogásra tett kísérletet ért - sokszor valóban túlzásba hajló - kritikákat elhárítsa, bizonyos igencsak fontos kérdésekre rendre megkerüli a válaszadást. Mi lesz 2014 után? Mikor lép be az MSZP, és pontosan mit is hoz magával? A kormányváltás a fő cél, vagy az "alkotmányos rend visszaállítása"?

Mindig érdekes élmény, ha az ember saját bőrén tapasztalhatja meg a politika történéseit. Van, hogy ez vicces formában történik, van, hogy érdekes módon - és van, hogy propaganda képében szivárog be a mindennapjaidba, és az arcodba tolnak valamit, ami már messziről bűzlik.

A héten az a szerencsés élmény ért, hogy saját szememmel láthattam az azeri és a magyar nép testvéries együttműködésének épülését. Mindezt persze akaratomon kívül élhettem át a Budapesti Corvinus Egyetemen.

Pár nappal ezelőtt bementem az egyik (nyalizás nélkül az egyik kedvenc) órámra, ahol a tanár azzal fogadott minket, hogy a 80 perces óra fél órával hamarabb véget fog érni, mivel egy azeri diplomata fog előadást tartani az egyetemen. Az intézetünk pedig e jeles alkalomból kiadta az utasítást, hogy azok, akik az intézetből órát tartanak ebben az időpontban, azok fejezzék be hamarabb, és jöjjenek át az azeri előadásra, illetve vigyék át a hallgatóikat is. Minket nem kérdezett meg senki, hogy akarunk-e menni – persze ha szükséges lett volna, akkor bármelyikünk el tudott volna jönni, és volt, aki el is ment. Én kíváncsi voltam, hogy mi sül ki a dologból, hátha lehet izgis kérdéseket feltenni majd olajról, politikáról, Szafarovról.

Szóval átmentünk a terembe, ahová három oktató hozta át a hallgatóit – körülbelül random harminc diákot. Vártuk, hogy mi fog történni. Végül három azeri illető jött be a terembe. Egy nő kezdett el beszélni nagyon kedvesen – először megkérdezte, hogy hallottunk-e már Azerbajdzsánról, amire a közelmúlt botrányait figyelembe véve kisebbfajta vigadalom tört ki. A hölgy erről tudomást sem véve nagyon röviden összefoglalta, hogy Azerbajdzsán mennyire király hely (itt rendezték az Eurovíziót, meg egyébként is, "a gate between the east and the west"), aztán elmondta, hogy ő az egyik azeri egyetem (Azerbaijan Diplomatic Academy - ADA) képviseletében jött, és ösztöndíj-programokat szeretne bemutatni nekünk. Persze elkattant néhány fénykép, ami bizonyítja, hogy a magyarok mennyire érdeklődnek a szép Azerbajdzsán iránt.

A hölgy előadásából kiderült, hogy az ADA hallgatóinak száma nem éri el a 300-at (!). Ezt én el sem mertem hinni (mi körülbelül 240-en kezdtük el 2008-ban a nemzetközi tanulmányok BA-t), de utánanéztem, és kiderült, hogy a szám nagyjából pontos lehet: 2011-ben az egyetem rektora arról nyilatkozott, hogy 2015 végére 1500 főre növelné az egyetem hallgatóinak számát. A cikk szerint ez a létszám megtízszerezését jelentené…

Az említett cikkből az is kiderül, hogy az ADA rektora nem más, mint az azeri külügyminiszter-helyettes. Arra már az előadó hölgy is utalt, hogy van egy összefonódás az azeri államigazgatás és az egyetem hallgatói között: az itt végzett hallgatók csaknem fele az azeri kormánynak fog dolgozni. Persze melyik huszonéves fiatalnak ne lenne karriercélja egy kaukázusi féldiktátor hatalmához asszisztálni?

Az eseménnyel kapcsolatban számos kérdés merült fel bennem. Először is a Corvinuson, ha naponta nem is, de heti több fontos és érdekes rendezvény kerül megrendezésre, mégis négy és fél év alatt egyszer sem kellett egyik miatt sem hasonló módon órát megszakítani. Számtalanszor megtörtént, hogy a tanáraink ajánlottak beszélgetéseket, előadásokat, esetleg pluszpontokat is kínáltak fel a részvételért, vagy teremfoglalási bakik miatt meg kellett szakítani egy előadást - de egyszer sem történt meg, hogy ilyen közvetlenül átirányítottak volna minket egy eseményre. Másrészről: miért volt olyan fontos egy törpe azeri egyetem ösztöndíj-programjának bemutatója, hogy az intézetünk összes óráját megszakítsák? Én megérteném, ha egy Fehér Házban töltendő szakmai gyakorlatról lenne szó, de miért ennyire fontos, hogy magyar diákok tanuljanak egy azeri egyetemen, és onnan valószínűleg menjenek tovább egy autokratikus kormányzatnak dolgozni? Harmadszor: hála Istennek a Corvinus számtalan külföldi utazást, csereprogramot kínál az érdeklődők számára, de ezeknek meg van a kerete: félévente legalább van például egy Erasmus-est. Aki informálódni akar, az fog is, aki pedig nem, az valószínűleg nem akar elutazni külföldre. Miért kellett nekem végighallgatnom egy azeri egyetem programját ahelyett, hogy egy olyan órán ülnék, amit felvettem, ami érdekel? Miért kell az utolsó évben, körülbelül fél évvel a tanulmányaim befejezése előtt azzal fárasztani, hogy akaratomon kívül egy 300 fős azeri egyetemre próbáljanak elcsábítani?

De ami a legfontosabb kérdés: vajon akkor is félbe kellett volna szakítani az órákat, ha nem egy, az azeri kormánynak utánpótlást gyártó egyetem ösztöndíjprogramjáról lett volna szó?

Félre ne értsetek: én nagyon szeretem az egyetememet és az intézetemet is. Tisztelem a tanáraimat, különösen azt, aki az adott órát tartotta. Gyanítom, hogy itt magasabb szinten született döntés arról, hogy ennek a rendezvénynek sikeresnek kell lennie. Vajon csak azért kellettünk oda, hogy jó propagandát lehessen csinálni szép fényképekkel? Vagy tényleg abban reménykedett valaki, hogy majd a magyar diákok felkapják a laptopjaikat, és rohannak Azerbajdzsánnak dolgozni? Igazából tökmindegy a válasz: az egész így is úgy is bűzlik a propagandától és a két ország közötti erőltetett, szívélyes együttműködéstől.

Egy dolog gazdasági megállapodásokat kötni, vagy kétes érdekekből gyilkosokat átadni – és egy teljesen másik fiatal egyetemisták képébe nyomni, hogy menjetek Azerbajdzsánba tanulni és dolgozni. Az egésztől hányingerem van.

(forrás: kdnp.hu)

Remélem, mindenki hallotta, hogy Hoffmann Rózsa most éppen azt találta ki, angol helyett az iskolákban tanítsanak németet, mert az úgyis nehezebb, és különben is bizonyos német kutatások szerint, akik először angolul tanulnak meg anyanyelvükön kívül, elveszítik az érdeklődésüket második, harmadik, akárhanyadik idegen nyelv tanulására.

Meglepő? Már nem az, hogy Hoffmann időgépével megint visszautazott a boldog '30-as évekbe, és megint hazahozott valami egészségre káros vacakot, amit ránk akar tukmálni, mert ez már teljesen megszokott.

(Korábbi írásaim nyelvvizsga és iskolaköpeny témákban itt találhatóak meg.)

Hanem most őszintén ki van meglepődve azon, hogy a németek azon siránkoznak, a többség miután megtanult angolul, már kicsit feleslegesnek érzi elveszejteni magát a der-die-das univerzumban? Vagy rajtam kívül mindenki úgy gondolja, a német, a francia, a spanyol és az orosz valóban "világnyelvek", és mindenkinek "kínaiul" kéne tanulnia?

Távol álljon tőlem becsmérelni más országok nyelveit, és valóban szép, sőt kívánatos, hogy az ember minél több nyelven beszéljen, de azért a világnyelv státuszt igencsak elvitatnám mindegyiküktől. Az angol kivételével.

Komolyan kérdem, melyik az a nyelv, amivel a Föld túlnyomó részén meg tudod értetni magad? Melyik az a nyelv, ami szinte kizárólag az összes modern tudomány nyelve? Milyen nyelven publikálnak - nemzetiségtől függetlenül - az emberiség vezető társadalomtudósai, bölcsészei, nagyenergiájú részecskefizikusai? Milyen nyelven tárgyalnak kínai nagyvállalatok külföldi partnereikkel? Angol, angol, angol.

Sőt, szüleim és nagyszüleim generációja is általában két dolgot szokott felemlegetni, amit sajnál, hogy sosem tanult meg rendesen használni: az egyik a számítógép, a másik az angol nyelv. Eurobarométer kutatások szerint pedig a magyarok kétharmada az angolt tartja leghasznosabb idegen nyelvnek. 

Egyébként készséggel elhiszem, hogy a német nyelv logikája hasznos lehet további nyelvtanuláshoz, vagy hogy a latin minden nyelvtanhoz kiváló, az ógörög a tudományos kifejezéseink mélyebb megértéséhez adhat stabil alapokat, az egyiptomi hieroglifák meg olyan szinten megágyaznak a szimbolikus gondolkodásnak, hogy egy tisztességes programozónak vagy matematikusnak előbb kéne megtanulnia mint a járást, tényleg.

Mindent elhiszek, csak éppen praktikus okokból nem érdekel: ha egyszer a világ éppen olyan, hogy a legtöbb ember valamiért angolul tanul, munkavállaláshoz a Föld legtöbb országában ennek vehetik hasznát, a tudományokban nélkülözhetetlen, akkor második, harmadik nyelvnek felőlem mindenki azt tanul, amit csak akar, azt a nyelvet tartja legszebbnek, amelyikbe csak éppen beleszeretett, de a közoktatásban igenis az angol nyelv átadása legyen az elsődleges célunk.

Ez ilyen egyszerű. Nemzetgazdaságilag, kulturálisan, tudományosan, mindenhogyan. Szóval mi lenne, kedves Hoffmann Rózsa, ha egyszer a gyerekek érdekeit venné kedves figyelmébe, és nem azon rugózna, az Ön ízlésének melyik nyelv, milyen oktatási rendszer vagy a tanárok kezében milyen színű gumibot tetszene jobban? Tudja, mégiscsak előbbire adjuk a deutschmarkot.