*** 

A konferencia délelőtti szekcióiban az általános iskola és a középiskola két-két kiemelt területéről szóló előadást halhattunk. A konferencia nyitóelőadását Dr. Herczog Mária tartotta a koragyermekkori fejlődésről. Az előadásból kiderült, hogy az iskolakezdést megelőző kor kiemelten fontos a gyermekek későbbi fejlődésének szempontjából, ennek ellenére ez a terület Magyarországon szinte teljesen kimarad a szakmai és politikai közbeszédből. A helyes kora-gyermekkori nevelésnek már a terhesség alatt el kellene kezdődnie, és a családnak és az intézménynek (bölcsőde majd óvoda) közösen kéne fejleszteniük a gyermeket. A magyarországi óvodáztatási rendszer működése nem megfelelő: nincs elég férőhely és gyakran épp azok a hátrányos helyezető, - sokszor roma – kisgyermekeknek nem jut hely, akiknek a legnagyobb szüksége lenne. 

A második előadó Imre Anna a kisiskolákról tartott előadásának fő üzenete, hogy ezekről az intézményekről a tények és nem érzések alapján kellene beszélni. A kisiskolák ugyanis a pazarló és rosszul működő önkormányzati iskolák példájaként szerepelnek a magyar közbeszédben. Ezzel szemben az előadásból azt tudtuk meg, hogy ezen iskolák eredményességi mutatói nem lényegesen rosszabbak nagyobb társaiknál, bár tény, hogy tanári állományuk képzetlenebb az átlagnál és működésük – elsősorban finanszírozási okokból – sokszor válik bizonytalanná.

A következő előadó, Lannert Judit a magyarországi szakképzésről tartott előadást, mely aktualitása miatt különösen fontos és érdekes volt. A szakértő élesen bírálta a kormány jelenlegi elképzeléseit, melyek a szakképzés olyan átalakítását célozzák, melynek következménye az iskolarendszerből fiatalon – 15-16 évesen – kikerülő, alacsony végzettségű, feltehetően olcsó munkaerő lenne. Lannert Judit rámutatott arra, hogy a jelenlegi szakképzési rendszer igen alacsony színvonalon működik, az itt végzettek rossz munkaerő piaci esélyekkel indulnak az életben. Nem beszélnek nyelveket, nagyon nagy részük funkcionális analfabéta. Számos nemzetközi „jó-példa” áll rendelkezésre, melyeket könnyen lehetne adaptálni a magyar helyzetre, ehhez bizonyos esetben – így a német duális modell esetén – a vállalkozói szféra aktív anyagi támogatására lenne szükség, más esetben – mint a skandináv példák – elsősorban csak kormányzati szándékra. 

A délelőtti szekció utolsó előadásában Fehérvári Anikó egy Magyarországon tíz éve működő programról, az Arany János Tehetséggondozó Programról beszélt. Az AJTP célja, hogy a hátrányos helyzetű gyermekeket kiemelje környezetükből és megyéjük legjobb gimnáziumában (az országban 23 iskola vesz részt a programban), speciális képzésben, egy felzárkóztató évvel kiegészítve, gimnáziumi programban vegyenek részt. A programban elsősorban az elmaradott térségekből érkezők vannak többségben, de sok gyerekre igaz az is, hogy szülei alacsony végzettségűek és/vagy tartósan munkanélküliek. Az AJTP alapvetően sikeres, az eredeti célkitűzések 80-90%-ban megvalósulnak: a gyerekek jogosítványt és ECDL-t szereznek, felsőfokú tanulmányokat folytatnak, és középfokú nyelvvizsgához jutnak. Igaz, ez utóbbi egyre kevésbé valósul meg. 

A délutáni szekció az oktatás minőségéről és szervezéséről szólt, kiegészülve egy oktatáspolitikusi kerekasztal-beszélgetéssel.

Az oktatás méréséről és a magyar oktatási rendszer intézményes szelekciójáról Horn Dániel tartott előadást. A kutató először ismertette az Európában is egyedülállóan széleskörű kompetenciamérés legfrissebb adatain alapuló elemzését, mely során a gyermekek fejlődését és ennek hatásait úgy tudta vizsgálni, ahogy erre korábban nem volt lehetőség. A keresztmetszeti helyett paneladatokon alapuló elemzésben a kisgimnáziumok szerepét mutatta be. Ezek a 6 illetve 8 osztályos gimnáziumok az oktatási rendszer egyik legfontosabb szelekciós intézményei, hiszen a jó képességű gyermekeket 10 illetve 12 éves korukban „kiemeli” az általános iskolából. Horn Dániel azt vizsgálta, hogy van-e hozzáadott értékük ezeknek a kisgimnáziumoknak, azaz tovább növelik-e az itt tanulók és a hagyományos középiskolában tanulók közti különbséget. A kutató kimutatta, hogy mindkét iskolatípus jelentős hozzáadott értékkel bír, tehát az ott tanuló gyermekek még jobbak lesznek az ott töltött 6 illetve 8 év alatt. 

Az oktatáspolitikai kerekasztal résztvevői Sió László, korábbi oktatási államtitkár volt a Fidesz részéről, Osztolykán Ágnes, a parlament oktatási bizottságának alelnöke képviselte az LMP-t és Arató Gergely volt államtitkár pedig az MSZP-t. Mindhárom szereplő egyetértett abban, hogy a közoktatás tervezett átalakítása rossz irányba tart, rosszak a célok. Arató Gergely szerint mind a Hoffmann Rózsa mind a Matolcsy György féle irányvonal felrúgja azt a korábban egységesen vallott elvet, miszerint cél az, hogy minél többen jussanak el egyetemre, főiskolára és hogy az esélyegyenlősség az oktatás egyik legfontosabb feladata. Osztolykán Ágnes hasonlóképpen síkra szállt az esélyegyenlőség növeléséért, és az etnikai diszkrimináció felszámolásáért, Sió László pedig hangot adott félelmének, hogy a jelenlegi oktatáspolitika nélkülözi a világos célkitűzéseket, ezért hajlamos szakmailag megalapozatlan és önellentmondó feladatok finanszírozására. 

A konferencia utolsó előadója Kertesi Gábor, Magyarország egyik legelismertebb oktatáskutatója volt, aki a közoktatás minden bizonnyal legégetőbb problémájáról, a szegregációról tartott előadást. Az adatok rámutattak arra, hogy Magyarországon működik - az OECD-országok közül - a leginkább szegregált iskolarendszer. A szegregációnak ráadásul csak etnikai jellege van: a hátrányos helyzetű gyermekek szegregációját nem alacsony státusuk magyarázza, hanem roma származásuk. A kutató számos amerikai példát hozott arra, hogyan lehet egy határozott és következetes deszegregációs törvénycsomaggal egy évtized alatt megváltoztatni a rendszert. Kertesi Gábor előadásából világossá vált, hogy Magyarországon akár jövő szeptembertől bevezethető lenne egy átfogó integrációs program. Ha azonban ez nem valósul meg, úgy annak beláthatatlan következményei lesznek. 

Reiner Roland