Pénteken az Egyesült Államok elveszítette a létező legjobb adósbesorolást a Standard & Poor’s hitelminősítő intézettől, ami – Stephen Gandel, a Time magazin bloggere szerint – habár számtalan módon eredményezheti a kamatfelárak emelkedését és így a gazdasági helyzet további romlását, alapvetően a leértékelés maga nem tekinthető formabontó eseménynek. Nem most kapott léket a hajó.
Igazából nem kell messzire mennünk az általános bizalmatlanság okait keresve, 2008 óta mindenhonnan üvölt válság mentőcsomagokkal, rendkívüli akciótervekkel, hatalmas állami programokkal, valutabizonytalanságokkal. Így nem csoda, hogy hiába járt az amerikai adósságplafon a GDP százalékában már a mostaninál magasabb szinteken is a ’40-es években (ahogy az a Fehér Ház adatait összegző lenti grafikonon látszik), akkor éppen világháború zajlott:
(Amerikai adósságplafon alakulása a GDP %-ban; forrás: New York Times)
Szóval állapítsuk meg, hogy a leminősítés sokkal inkább a gazdasági trendek következménye, mintsem meteorhullás az égből. Igen ám, de kik is ezek a hitelminősítők, és valóban mindig ilyen jól sikerül-e felmérniük az aktuális helyzetet (közhangulatot?), mint egyiküknek most pénteken?
Kicsit leegyszerűsítve a képet olyan magánvállalkozásokról beszélünk, akik például gazdasági társaságok és kormányzatok hitelképességét mérik fel - azaz felderítik, mennyire lesznek képesek tartozásaikat visszafizetni, ezáltal befolyásolva az esetleges újabb hitel kamatát. Gyakorlatilag egy nagyon egyszerűen összegezhető szolgáltatást nyújtanak: a fellelhető információkból felvázolni a legvalószínűbb forgatókönyveket. Sima ügy.
Most eltekintve attól az alapvető és kissé filozofikus felvetéstől, hogy aktuális ismeretinkből vajon mennyire jósolható meg a jövő (
Akiket ez érdekel, azoknak meleg szívvel ajánlom az örökké házsártos Nicholas Nassim Taleb Black Swan c. könyvét…), számtalan kritika éri ezeket az intézeteket, amiért könnyűszerrel használhatják ki bennfentes ismereteiket – sőt, akár a zsarolás eszközével is élhetnek. Ha nem tejelsz, le leszel minősítve. (
Gondoljunk csak a Moody’s és a Hannover esetére!)
Mégis hogy van ekkora hatalmuk? Nem lennék igazi deregulációpárti kapitalista, ha nem fognám az egészet a rettenetes állami szabályozásra: Egyáltalán nem arról van szó, hogy a jól bevált intézetekhez többen fordulnak, hogy a szabad piac eldönti, melyikük kínál versenyképes és megbízható szolgáltatást. Az Egyesült Államokban egész pontosan tíz hitelminősítő intézetet ismernek el
hivatalosan, amely intézetek szavára kell hagyatkozniuk bizonyos gazdasági szereplőknek – például a bankok vagy nyugdíjpénztárak (!) csak biztonságosnak ítélt részvényekben tarthatják tőkéjük meghatározott hányadát. Ugyebár nehogy eltőzsdézzék a zemberek pénzét…
Az alapvető probléma tehát az, hogy oligopol helyzetbe hoznak néhány kiválasztott intézetet, akire egész egyszerűen hallgatni kell. Oda kell befektetni, ahová mondják, és menekülni onnan, ahová ők már „nem tanácsolnak” menni. Azt elég könnyű belátni, hogy forprofit vállalkozások szűk körének törvényes előjogokat biztosítani a verseny elhalásához, és végső soron a hatékonyság romlásához vezet.
Kivételeznek, kihasználnak, zsarolnak, tévednek és félrenéznek - pedig az általuk nyújtott szolgáltatásra vitathatatlanul szükség van. Ugyanakkor, ameddig szinte korlátlan hatalmat adunk némelyikük kezébe, ne számítsunk arra, hogy a hibák nem ismétlődnek meg újra és újra. Az Egyesült Államok és a világ többi része pedig magát minősíti, ha bizalmat ír elő hitelminősítői felé ahelyett, hogy a piaci szereplők egyéni belátására bízná, kinek hisznek és kinek nem.
