A kettes országos egyéni választókerületben vasárnap megtartott időközi választások első fordulójának eredményei nyilvánosságra kerültek. Sok meglepetéssel nem szolgáltak a már megismert adatok, ugyanis nagyjából tudni lehetett, hogy a hazai pálya előnyét élvezve, a Fidesz elsöprő győzelmet fog aratni. Azonban az időközi választásoknak általában megvan az a romantikája, ami a kettős megítélésükből ered. Mégpedig abból, hogy mind a győztes, mind pedig a vesztes fél egyaránt a saját szájíze szerint tudja átadni az adott eredményt: a győztes fél mondhatja (és mondja is), hogy a győzelme az országos támogatottsággal egyenértékű, míg a vesztes – ahogy a politikában már megszokhattuk – állíthatja, hogy az eredmény nem reprezentatív leképeződése az országos választói hangulatnak.

Hogy a két állítás közül melyik a valósághoz közelebb álló, arról csak találgatni lehet. Mindenesetre az első megállapításnak jelen esetben az lehet a buktatója, hogy a Fidesz 1998 óta zsinórban nyerte az említett választókerületben kihirdetett választásokat, így meglepő lenne, ha az országos támogatottsággal bíró párt éppen hazai pályán vesztene. Azonban, ha követjük Láng Zsolt nyilatkozatának logikáját, akkor könnyen mondhatjuk, hogy effektíve a többi induló eredményei is tükrözik saját országos támogatottságukat. Eszerint a Jobbik gyengül, az MSZP mégis visszaveheti a váltópárt szerepét a Jobbiktól (2.ábra), illetve az LMP és az MSZP mégiscsak tud együttműködni, ha a második Orbán-kormány leváltása a tét – persze még mindig csak Láng Zsolt nyilatkozatából kiindulva, mely szerint győzelme jól jelzi a kormánypárt országos támogatottságát.

A Jobbik hétvégén elért eredményein annyira nem kell csodálkoznunk, hiszen sem ő, sem a vele egy lapon említhető egykori MIÉP nem tudott olyan potenciális szavazótábort kiépíteni magának a második választókerületben, hogy képviselőt tudjon bejuttatni a Parlament soraiba. Ennek nyilván száz meg száz oka lehet, de valószínű, hogy nem arról van szó, hogy a Jobbik szavazói csupán erőiket mindenkitől elrejtve nem mentek el az urnákhoz - tartogatva a nagy mennyiségű szavazataikat a második fordulóra -, hanem inkább arról az egyszerű tényről, hogy a Jobbik támogatottsága általában olyan régiókban ölt nagyobb méreteket, ahol az életszínvonal elégedetlenséget szül, ami Budapest II. kerületéről nem mondható el. Az új politikai tömörülés, a JESZ - mely az MDF utódpártjaként aposztrofálható – eredményének alacsonyságából adódóan nem sokat mondhatunk, csupán annyit vehetünk észre, hogy 3,5% -kal elmarad az akkor még létező és a választókerületben induló MDF 2010-es eredményével (link). Ebből következtethetünk arra, hogy a korábbi MDF szavazókat valamiért nem sikerült maradéktalanul megszólítaniuk, hiába a kampányvideó, a fiatalos lendület. 

Az MSZP-s Lévai Katalin, illetve az LMP színeiben induló Karácsony Gergely megállapodása, mely szerint lemondanak saját szavazatukról egymás javára, csak hogy a jelenlegi kormánypártot gyengítsék, sokkal érdekesebb tényező. Hiszen az LMP az MSZP politikájától távol tartja magát és ennek minduntalan hangot is ad. Mégis megkötődött egy ezt cáfoló megállapodás, bár az első forduló eredményei után, mintha Karácsony Gergely visszavonta volna korábban tett ígéretét, ugyanis kettőjük szavazatait összeadva sem tudnák maguk mögé utasítani Láng Zsoltot. Maga a megállapodás könnyen azt az érzetet keltheti a választópolgárokban, hogy az ellenzéki erők képesek félredobni politikai ellentéteiket, hogy a kormánypártot gyengítsék, még akkor is, ha csupán egy OEVK országgyűlési képviseletéről van szó. Ez azonban két irányba visz. Egyrészt, mivel valóban csak egy választókerület képviseletéről szól az szóban forgó időközi választás - azaz egyetlen kormánypárti képviselő mandátumáról -, jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy egyetlen mandátum megszerzésével gyengíthetik-e annyira a kormánypártot, hogy ennek eléréséhez viszonylagos összefogást eszközöljenek. Másrészt bizonytalanná teszi a megállapodás komolyságát, hogy Karácsony Gergely visszavonta ígéretét: nem lép vissza Lévai Katalin javára. Ezzel   Karácsony bizonyítékát adta annak, hogy nem lehet más a politika: egy politikus kijelentését nem lehet komolyan venni – mondhatják az apolitikus felfogás képviselői. 

A szóban forgó választás megkérdőjelezhetetlenül legfontosabb eleme maga a választókerület képviselői mandátumának megszerzése. Igen ám, de jelen esetben nem csak egy mandátumról van szó. Ugyanis az LMP színeiben induló Karácsony már országgyűlési képviselő, azaz rendelkezik mandátummal, tehát ha esetleg megnyeri a választást – bár az első fordulóban elért eredménye nem ad okot ilyen következtetésre –, az ő mandátumát mással kéne helyettesíteni, hiszen két mandátummal nem rendelkezhet. Ehhez tartva magát, meg is nevezte utódját: Hanzély Ákos, világbajnok öttusázó venné át Karácsony listás helyét az Országgyűlésben. 

Azonban a mandátum körül forgó ötletelésnek magával Láng Zsolt mandátumával kapcsolatban is lehetnek érdekes végeredményei. Ugyanis Láng a második kerületben polgármesteri pozícióval rendelkezik, és hallható olyan, a kormánypárt részéről felvetett ötlet, mely szerint polgármesteri és országgyűlési képviselői tisztséggel egy ember nem rendelkezhet egyszerre. Nyilvánvaló, hogy ennek hatályba léptetése nem a ciklus közben történne, hiszen ennek bevezetése számtalan időközi választás kihirdetését vonná maga után, amit nem biztos, hogy fideszes jelöltek nyernének. A tervezet azonban a hónapok során sokat változott: egyre bonyolultabbá és trükkösebbé vált.

(forrás) 

A találgatások tényleg nagyon sokoldalúak és nagyon messze is tudnak vinni, így nehéz kijelenti, hogy egyik feltevés helyesebb és igazabb, mint a másik. Az adatok rendelkezésre állnak, a képlet egyszerű: a Fidesz megnyerte az első fordulót. Azonban pont a sokrétű találgatások miatt nem szabad egyértelműen egyik oldalon sem kijelenteni – különösen a két forduló között -, hogy a győzelem teljes, hiszen a második fordulóval még fordulhat a kocka.

Néhány hónapja eljutottam oda, hogy az ország hosszútávú jövője szempontjából legveszélyesebbnek nem Orbánt, hanem a jelenlegi ellenzéket látom, illetve mögötte a társadalmat. Nyilván ehhez hozzájárult a kormány is, aki intézkedéseiben és kommunikációjában ugyan minden nap képes újabb megmosolyognivalóval előállni, de már egyszerűen nem tudja a saját maga által igen magasra tett lécet megugrani. Ilyenkor persze az ember a jövőbe tekint, hogy mi lesz 2014 után, kik kerülhetnek hatalomra, és mivel tudnak majd szolgálni. Hát nem sok jóval.

A mostani ellenzéki pártok és utcai csoportosulások egy tekintetben valószínűleg minőségi változást tudnának hozni, mégpedig a politizálás stílusában, hangnemében. Ez nem elhanyagolható tényező, sokat tud dobni az emberek komfortérzetén, de a valódi  változáshoz ennél több kell.

A legfőbb kérdés egyértelműen a gazdaság. Ha a gazdasági beállítódottságukat nézzük, megnyilvánulásaik alapján az Orbán-Matolcsy-féle gazdaságpolitika két fő axiómáját továbbvinnék: az államadósságot ki lehet nőni, továbbá ebből adódóan nincs szükség megszorításokra. Az előbbihez növekedés kellene, aminek feltételei jelenleg se Magyarországon, se a világban nem állnak fent. Utóbbival kapcsolatban pedig lehet mondani, hogy már most is megszorítások vannak, ami igaz is, de csak a felszínen maradást érjük el vele, adósságunk nem csökken. Ahhoz komolyabb lépések kellenének.

Ha végignézünk a parlamenti pártokon, nem látunk olyan szerveződést, mely szembemenne ezzel a két alapvetéssel. Természetesen sok gazdasági kérdésben a patkóban ülő ellenzék másként gondolkodik. Ennek megfelelően például az LMP átstruktúrálná az adórendszert, a Jobbik erőteljesebben támogatná a hazai vállalatokat a külföldi multikkal szemben, míg az MSZP bármit csinálna, ami a kormány álláspontjának inverze. Ezek mind fontos különbségek, hiszen általuk más és más társadalmi csoportok kerülhetnek kedvezőbb helyzetbe. De egyik sem mondja azt, hogy csökkenteni kellene a szociális kiadásokat, állami alkalmazottakat elbocsájtani, vagy úgy általában erőteljesebben takarékoskodni az államon, ami a matolcsyzmus két alappilérének feladását jelentené, és nyilván az életszínvonal esését is. Sőt, élve az ellenzéki logikával, balról előzve próbálják támadni a kormányt, és támadni annak igen elenyésző számú, az országot egyensúlyban tartó intézkedését.

Ezzel párhuzamosan sajnos az utcai ellenzék sem mozdul más irányba. A Nézőpont Intézet felmérésének eredménye segíthet következtetni arra, hogy vajon a Millás tüntetéseken milyen okból vesznek részt az emberek: elsősorban a pénzügyileg őket rosszul érintő intézkedések, és csak utána az olyan ügyek miatt, mint a médiatörvény. A Szolidaritás esetében ugyanezt felesleges is ecsetelnem, hiszen ők alapvetően ezért jöttek létre. Harmadikként még megemlíthető a szocdem irányultságú 4K!, akik skandináv jóléti modellben gondolkodnak. Itt sem kell mondanom, hogy ideáljukat nehezen fogják tudni elérni, ha szembemennek Matolcsy két alapvetésével.

Természetesen nem állhatunk meg ezen szerveződéseknél, ők ugyanis nagyrészt igényeket jelenítenek meg, tehát a társadalmat képezik le. Engem, téged, őt. Ha valódi változást akarunk, akkor nekünk, mindannyiunknak kell félretennünk rövid távú érdekeinket.

Végignézve tehát 2014 potenciális győztesein, a helyzet eléggé elszomorító. Esetleg magyarázhatjuk hozzáállásukat azzal, hogy ellenzékben a számunkra kedvesebb és rövidtávon könnyebb utat kell propagálniuk, különben a következő választások után csak úgy lesz esélyük bejutni a Parlamentbe, ha jelentkeznek a Köztársasági Őrezred állományába. Azonban ha mégsem ez a helyzet, akkor sajnos további gazdasági vergődésre, és újabb Matolcsykra kell számítanunk.

Kivételesen gyors leszek. Egy szerdai OVB-határozatban a következő beadványt minősítettek népi kezdeményezésre alkalmasnak: 

„Kezdeményezzük: az Országgyűlés tárgyalja meg, hogy a 70. életévét betöltött választópolgár választójogának gyakorlását közjegyzői okiratban nagykorú cselekvőképes gyermekére átruházhassa.”

Tehát. Ha a benyújtó „dr. F. J. és dr. G. K. magánszemélyek” össze tudnak gyűjteni ötvenezer aláírást, az Országgyűlésnek tárgyalnia kell a kérdést – ezen túl persze nem kötelezi őket semmire. Mégis gondoljunk bele egy pillanatra, vajon milyen országban élünk: Milyen ország az, ahol az Országgyűlés egyáltalán tárgyalhatja, hogy az idősek (vagy bárki) átruházhassa szavazati jogát gyerekére (vagy bárkire…); Milyen alkotmánya van egy olyan országnak, ahol ilyen nyíltan felmerülhet az általános és titkos választás intézményének arcul csapása?

A történeti hűség kedvéért csak annyit, hogy májusban az OVB ezt a kérdést már egyszer visszadobta, de az Alkotmánybíróság nem találta megalapozottnak aggályaikat, így október 28-án megsemmisítette az OVB határozatát: ímhol újratárgyalás, ímhol hitelesítés. Azt mondanom sem kell, hogy szeptembertől már bőven összeállt a dreamteam, és olyan klasszisok őrködnek politikai rendszerünk tisztasága fölött mint Pokol "halálbüntetés" Béla, Stumpf "független politológus" István és Balsai István, aki élharcosa volt annak, hogy az AB hatásköre ne terjedjen ki adótörvényekre, és - természetesen mit sem sejtve arról, hogy ő maga is alkotmánybíró lesz később - ő volt az egyik benyújtója az AB tagok hivatali idejét 12 évre hosszabbító törvénynek.

De kérdem én, milyen Országos Választási Bizottság az olyan, ami nem küldi vissza a tisztelt alkotmánybíráknak az ehhez hasonló határozatokat egy doboz kutyagumi kíséretében? Milyen Alkotmánybíróság az, melynek tagjai számára fontosabb az állásuk, mintsem hogy azt mondanák, eddig és tovább nem tűrjük a jogállam széjjelfarigcsálását? Milyen Országgyűlés az, ami mindezek mögött áll?

Nem véletlenül van mozgóurnás szavazás, nem véletlenül tartotta eddig is az ország népe fontosnak, hogy az időskor és a fizikai akadályozottság ellenére is minden arra jogosult magyar állampolgár ugyanúgy leadhassa szavazatát mint a többiek. Mindenki a maga nevében, mindenki egyenlően, titkosan. Nehogy bárki is jobban tudhassa a „csacsi öregeknél".

Mégis mi van itt?!

Plasson, a Tengeróceán című regény megszállott festője arra teszi fel életét, hogy megfesse a tenger portréját. A tengert akarja teljes valójában visszaadni – ezért fel is hagy a klasszikus értelemben vett portréfestészettel. Az óceánban állva sós vizet maszatol a vásznon, minden képe ugyanolyannak tűnik. (Mi, halandó emberek, azt gondolhatnánk, üres.) Nem is elégszik meg soha ez a mi Plassonunk, és persze, ne is tegye, ha teheti.

„Tudni akarják, mi rejlik a portréfestés legnagyobb mesterének elhatározása mögött? Rövid válasza utóbb sokféle magyarázatot kapott.
-    Elegem van a pornográfiából.“

Egyrészt nem szeretném konkretizálni, hogy minek a metaforája a tenger a kötetben, de annyiban biztos vagyok: mi is rendesen benne állunk. Másrészt viszont talán elég direkt az allúzió ahhoz, hogy éreztesse jogos elégedetlenségemet az alkotmány illusztrációjának körülményeit illetően. Csupán a koncepcionális, procedurális, tartalmi, hatásköri és anyagi szempontból tűnik ugyanis kérdésesnek, az alkotók oldaláról éppúgy, mint a megrendelőiről. A 2012 januárjától érvénybe lépő Alaptörvény –  amelynek szövegezési körülményeire még emlékszünk – díszkiadásához készült festmények nyilvánosságra kerültek: ez a látszólagos apropója írásomnak. A kormányzat ízlése és művészetfelfogása, sőt történelemkezelése most sem okozott csalódást. Rövidre zárva a kézenfekvő esztétikai vizsgálatot: némely eltévelyedett teoretikust leszámítva a politikai ideológiák népszerűsítését célzó alkotásokat propagandának szokás tekinteni, semmint művészetnek. Ennél fogva megpróbálok inkább csak az esemény politikai, kultúrpolitikai beágyazottságára koncentrálni, noha nem tagadom, szívesen kitérnék Szinte Gábor „tintorettoi ecsetkezelésére “...

Vegyük tehát az első problémát: eltekintve az alkotmányozás hogyanjától, elképzelve egy ideális alkotmány illusztrálásának esetét, rögtön szembetűnő, hogy reprezentatív feladatról van szó. Így a megbízandó képzőművészek kiválasztásának aktusa maga is állásfoglalás, és érdemes észrevenni, hogy mindkét irányban az. Optimális esetben az alkotók mind napjaink kiemelkedő, ismert és elismert művészei közül kerülnének ki. A Kerényi Imrén keresztül történt felkérés azonban nagyon emlékeztet a nyári kínai kiruccanásra, amivel kapcsolatban szintén nehezen lehetett azt állítani, hogy többnyire szakmai érvek alapján érdembeli döntés született, s ami bármit elmondana a kortársmagyarról, azon kívül, amit a kultúrpolitika gondolni vél róla. (Hogy mit? „Huszár csodaszarvassal" jeligén várjuk a tippeket!) Annak ellenére, hogy van a felkértek között népszerű művész, a többségről azért nemigen hallani. Az eredmény így igencsak heterogén, a művek által kiváltott hatás azonban egyöntetű:

 Somogyi Győző: Az első világháború

A feladat kiutalása szorosan összefügg az anyagi vonzattal, értelemszerűen, hogy a festmények egyenként 1,6 millió forintos áron válnak történelmünk hiteles és megkapó dokumentációivá. Ilyen szempontból persze nem csoda, de mindenképp szégyen, ha van olyan, aki ehhez alkotóként asszisztál. 20 milliós tétel néhány demagóg festményre: nagyjából annyira tartom botrányosnak, mint a már említett pekingi kiállítást. Akkor minimum 36, most csak 20 milliós összeggel játszanak, a kultúra önállóságát és belső kánonját alávetve politikai céloknak.  Főleg akkor tűnik mindez szakmailag indokolhatatlannak, ha közben a kultúrszféra folyamatos financiális szorongatása nyilvánvaló, olyan szürreális felállást eredményezve, mint például a Magyar Nemzeti Galéria beolvadása a Szépművészeti Múzeumba. Az általános felhördülés nem azt jelenti, hogy a kultúrszféra ki akarná húzni magát a megszorítások alól, hanem azt, hogy a racionalizálás nem lehet egyenlő a kitüntetett jelentőségű intézmények felszámolásával, főleg olyan tények fényében, hogy az MNG hazánk egyik leglátogatottabb kiállítótere. A döntés megalapozatlanságára reagál többek között Csák Ferenc főigazgató lemondása is. A sors fintora, hogy a tárgyalt festmények az MNG-ben lesznek kiállítva január 2-ától, nyilván must attend kulturális program a jövő év nyitányára.

Mi következik mindebből: a szakmai kiválasztás mellőzésének, a kultúra alárendelt szerepének, és az aránytalanul nagy díjazásnak a konstellációjából? Bezárul a kör: a propagandisztikusnak szánt alkotásoknak tényleg csak arra van esélyük, hogy végül propagandaként lássanak napvilágot. Jelenesetben azonban nem egy pártpolitikai kérdésről van szó, hanem egy nemzeti ügyről: ugyanúgy, ahogy az alkotmány az (lett volna), ez is közérdekű, és nem csak azért, mert mindez közpénzből történik. Márpedig a festmények által tükrözött történelem, talán nem túlzok nagyon, ha úgy kommentálom, halovány köszönőviszonyban van csak a valósággal. A képek individuális témaválasztása, és az együttesen sugallt interpretáció – nem vagyok képhermeneuta, mégis evidens: a történeti objektivitás igényének aligha tesz eleget. Persze a történelemtudományt célzó politikai gyarmatosítási kísérletek nem hatnak újdonságként, de mindent egybe véve az itt említett mozzanatok közül talán ez hordozza magában a legnagyobb veszélyt a társadalom mindenkori önismeretére nézve.

Plasson, a tengerfestésre áttért piktor így panaszkodik (és nem művészallűr!): „A tenger bajos.“ Hát, valóban. De a közpénzből finanszírozott pornográfia még annál is sokkal bajosabb.

Ezen a héten arról beszélgettünk, vajon milyen problémákkal is néz szembe a felsőoktatási rendszerünk, és mi az a pár alapvető dolog, amit mindenképpen meg kéne változtatni. Legyen általános a tandíj, legyen jó ösztöndíjrendszer, és legyenek jól felszerelt éjjel-nappali könyvtárak. Na meg persze még egy csomó minden, hallga csak: 

(Lemaradt a kezdés, úgyhogy in medias res "Szerintetek szükség lenne tandíjra?" kérdésre érkező válaszokat hallhatjátok az elején.) 

Hétköznapi ifjú titánok, november 1.: Egyetemes kérdések by hétköznapiifjútitánok7

Most éppen Szalai Ervin, Kálóczi Krisztián, Farkas Gábor és Pintér Péter mondta meg a tutit.