Még decemberben fogadta el a parlament az új felsőoktatási törvényt, melynek értelmében a jövőben magyar állami ösztöndíjjal, illetve részösztöndíjjal támogatott, és önköltséges képzésben részesülhetnek a hallgatók a felsőoktatási intézményekben. Bármilyen ügyesen is kerülik el a kifejezést, lényegében ez a korábban a Fidesz részéről oly hevesen elutasított tandíj kiterjesztését jelenti. Az intézkedést a törvényalkotási folyamat során, és elfogadása után is számos kritika érte, többek között kormánypárti politikusok és hallgatói szervezetek részéről is. Ezek lényege, hogy a tandíj igazságtalan, kizárja a szegényebb hallgatókat a felsőoktatásból, fő indítéka pedig nem a színvonal emelése, hanem költségvetési megfontolások állnak mögötte.

A kritikák megfogalmazása mellett azonban keveset hallani alternatív javaslatokról, pedig aki nem csukott szemmel jár az egyetemeinken, nem tudja nem észrevenni, hogy valami nincsen rendben, és valóban változtatni kéne. A jelenlegi felsőoktatási rendszer legsúlyosabb problémája egyértelműen az alacsony színvonal. Ennek egyértelmű bizonyítéka, hogy a magyar egyetemek közül az ELTE 199. helyével a legelőkelőbbnek számít az európai mezőnyben. Ez számos okra vezethető vissza, kezdve az óvodai oktatástól az érettségiig, mégis úgy érzem, hogy leginkább a már bekerült hallgatók és az egyetemi oktatók érdektelensége és motiválatlansága a fő negatív tényező. Mégis, mintha az új törvény ezzel nem igazán foglalkozna, sőt néha úgy érezni, mintha csak tovább csökkentenék az elvárásokat.

Pedig amellett, hogy kifejezné és megvalósítaná a társadalmi szolidaritást azáltal, hogy a felsőoktatás révén jobb helyzetbe kerülő állampolgárok maguk is hozzájárulnak képzésükhöz, és nem mások által finanszíroztatják későbbi magasabb fizetésük zálogát, a tandíjnak pont az lenne az egyik legfontosabb célja, hogy emeljen a színvonalon.  De most nem ezt látjuk. Ugyanis önmagában az állami forráskivonás és a hallgatói hozzájárulások volumenének és összegének növelése nem segít a motiváción. Azt csak egy vele párhuzamosan működő, kiterjedt tanulmányi és szociális ösztöndíj rendszer tenné meg. Felmerülhet, hogy miből lenne finanszírozható egy ilyen rendszer, főként a várható megszorítások fényében, de a válasz viszonylag evidens: a befizetett hozzájárulások visszaosztásával állami többletkiadások nélkül működhetne a rendszer, melyben elsősorban nem is a közvetlen pénzügyi motiváltsága vezetne magasabb színvonalhoz, hanem az, hogy a hallgatók átéreznék azt, hogy a felsőoktatás befektetés a jövőbe, a saját jövőjükbe, melynek komoly ára van.

Úgy érzem, ez eddig sok államilag támogatott képzésben részesülő hallgatóban nem tudatosult megfelelően, sokan csak félvállról vették az egészet, azzal a hozzáállással, hogy „maximum pár évvel tovább maradok”. Amennyiben viszont részben vagy egészben fizetniük kéne az oktatásért, nem csak hogy több erőfeszítést tennének tanulmányaik sikeres elvégzésének érdekében, hanem valószínűsíthetően a piaci törvényeknek megfelelően színvonalas oktatást követelnének meg az intézmények részéről. Így azok egymással versenyezve próbálnának minél több hallgatót szerezni maguknak, de már nem a kormányzati asztaloknál lobbizva, hanem elismert oktatókat, tartalmas kurzusokat, külföldi tanulmányi lehetőségeket felkínálva.

Egy ideális rendszerben a legjobban teljesítő diákok nemhogy „ingyen” tanulnának, hanem az eddigieknél jóval magasabb ösztöndíjat kaphatnának, mely a tandíjon felül valóban fedezné a megélhetési költségeiket is.  A viszonylag jól tanulók annyi ösztöndíjhoz juthatnának, ami fedezi a tanulmányi költségeiket, ezután következne a részleges költségtérítés, majd pedig a tanulmányok teljesen önálló finanszírozása. Ez a gyakorlatban három lehetőséget adna a diákok kezébe. Jó eredmények esetén saját források nélkül is finanszírozni tudják a tanulmányokkal és megélhetéssel kapcsolatos költségeket, közepes eredmények vagy rossz eredmények esetén pedig szülői támogatásból, saját forrásokból, diákhitelből vagy szociális ösztöndíjakból, illetve ezek tetszőleges kombinációjából tehetik meg a befektetést a jövőjükbe, ha valóban úgy gondolják, hogy ez megéri számukra. 

Megfelelő rendszerben tehát, ahol a színvonalat és nem a költségvetési igényeket tekintenék elsődlegesnek a döntéshozók, és fokozatosan vezetnék be a változásokat, vagy legalább időt adnának a felkészülésre a diákoknak, a tandíj egyértelműen jobb körülményekhez, eredményesebb és nívósabb tudományos élethez, hatékonyabb közpénzfelhasználáshoz és - hosszú távon - nemzetközileg is elismert magyar felsőoktatáshoz vezetne. Nem állítanám, hogy ezek ördögtől való célok lennének. 

Számomra igen meglepő volt olvasni az index tudósítását, mely több tízezres vagy akár százezres tömegről számolt be a békemenet keretében. Őszintén szólva azt hittem, hogy kudarc lesz az egész, elmegy néhány száz ember, és ennyi. Ezzel a feltételezésemmel egyébként valószínűleg nem voltam egyedül, nem véletlenül nem vállalta be a Fidesz sem a megjelenést.

Ehhez képest teljesen máshogy alakultak a dolgok, és ebből nekünk - a kormány politikájával egyet nem értőknek - is le kell vonnunk a tanulságokat. Orbán támogatottsága még mindig jelentős, és ez a támogatottság mozgósítható is, még akkor is, ha nem a vezér hívja őket személyesen. Persze ebben nincs semmi új, hiszen a közvélemény-kutatások is a FIDESZ magabiztos előnyét mutatják a a biztos választók között, még ha csökken is ez az előny. Azonban hiába a statisztika, ha az ember olyan közegben mozog (legyen az a baráti társasága, a mindennap olvasott online híroldal vagy egy január 2-ai tüntetés), ahol a többség hasonló véleményen van, mint ő. Ilyenkor hajlamos a saját mikroszférájában tapasztaltakat felnagyítani, és az alapján ítélni meg a világot. Tehát ha véletlenül abba a hibába estünk volna, hogy elhittük, hogy Orbán támogatottsága és hitele egy nagy nulla, akkor ezt felejtsük el!

Ha a számok magukért beszélnek, akkor persze még támadhatjuk a minőséget. Átvert, agyhalott emberek, nyakukban "Tagok legyünk vagy szabadok? - EU nem!" táblával, meg a kedvenc, lentebb látható, szinte HÍrcsárdába illő transzparenssel... és még sorolhatnák.

via Vastagbőr

De ha őszinték akarunk lenni, mennyivel színvonalasabb ez, mint a "Viktátor" és társai? Hát szerintem semennyivel. Ebből a szempontból egyik kutya, másik eb. Ráadásul mindkét falka elég nagy.

Éppen ezért ne akarjunk forradalmat, és azt se, hogy az EU kényszerítse ki Orbán távozását. Ezek semmi jóhoz nem vezetnének, csupán ahhoz, egy újabb törésvonal jelenne meg a társadalomban, hogy a jelenleg Orbán mögött álló emberek számára az EU a megtestesült ördög, a miniszterelnök mártír, a kormányzása pedig népmese lenne (a legkisebb parasztfiú, aki szembe ment az elnyomókkal népe érdekében). Sajnos meg kell várnunk, hogy ő maga erodálja nulla közelébe a támogatottságát, amivel egyébként egész jól halad. Addig pedig imádkozzunk, hogy ez előbb következzen be, mint az államcsőd.
 

"...van egy rész, az én esetemben 30-35 oldal volt, ahol következtetéseket vontam le, amiben megpróbáltam valami olyan összefoglalását adni ennek a törzsanyagnak, hogy hogyan tovább, ami előre visz. Tehát, ha majd megnézik, és ilyen szemmel nézik, mi volt a kötelezően szerepeltető törzsanyag, és mi volt az én hozzáadásom, akkor nagyon remélem, hogy pozitívan bírálják el." — Schmitt Pál, Kossuth Rádió, január 18.

Szerdán hajnalban, a vizsgaidőszak kellős közepén szakdolgozatom hivatkozásjegyzékének rendezgetésében kifáradva olyat tettem, amire már elég régóta nem voltam hajlandó időt pazarolni, és meghallgattam a Köztársasági Elnökünkkel készített rádióinterjút. Amiből persze kiderült minden: van a "törzsanyag", amit a bolgár formától vett át, de fel is tüntette hivatkozásként – Mit számít, hogy a doktori négyötödét ez teszi ki? Mit számít, hogy pontosan nem volt kijelölve, mit és kitől vett át, így bárki azt hihette, magától ilyen okos? Ez volt a szabály, Pali bácsi aranyos, nemtelen támadások, MSZP székházból irányított ájemefbrüsszeli HVG, úgyhogy csitt.

Üdvözöljük az Unortodox Köztársaságban Unortodoxiában – az iránytalanság és megbízhatatlanság földjén

A Fidesz-KDNP szövetség választási győzelme a program nélküliség jegyében történt. A pártszövetség csak kevés részletet árult el arról, hogy mik a szándékai a biztosra várt választási győzelem után. Egyszeri és nagyarányú adócsökkentést ígértek a polgároknak, Orbán Viktor Európa legvonzóbb adórendszerét ígérte a vállalkozásoknak. Ígérték továbbá, hogy nem lesznek megszorítások – természetesen. Mindezt úgy, hogy a Bajnai-kormány nem csinált titkot abból, hogy további kiadáscsökkentések lesznek szükségesek a folyó évi hiány csökkentésére. Arra a kérdésre, hogy az adócsökkentést miből fogják finanszírozni, azt felelték, hogy a korrupció csökkentése, a hatékonyság növelése, és a láncaitól (adóterheitől) megszabadított gazdaság növekedése fedezetet teremt majd mindehhez.

Lényegében tehát nem válaszolták meg a kérdést. A bizalmat ennek ellenére megkapták.
Az összeadás-kivonás műveleteket ismerők éppen ezért nem lepődhettek meg, hogy valami más következett, mint az ígéretek. Elindult az ötletbörze. A Fidesz első váratlan ötlete a 2010. évi hiány növelése volt – már a választási győzelmet követően. Az EU-IMF páros ezt határozottan elutasította. Következett a magán-nyugdíjpénztári befizetések elszámolásának módosítása, mint felvetés, ezt az európai partnerek ugyancsak elutasították. Erre született válaszként a következő ötlet, a magán-nyugdíjpénztári rendszer államosítása, az első jelentősebb unortodox lépés.

Ez a döntés, nagyon világosan egy korszak határát jelentette – nem mellékesen a magánpénztárakban maradók nyílt zsarolásával, és az egész változás lebonyolításának és kommunikálásának körülményeitől. Elég talán, ha csak annyit említünk: nyugdíjvédelmi megbízott.

A kiszámíthatatlanság kora jött tehát el Magyarországon. Az a tény, hogy a megtakarításokat pár jogszabály módosításával gyakorlatilag államosítani lehet, jelenti ezekben a hetekben annak indokát, hogy miért viszik emberek ezrei külföldre a megtakarításaikat. Ha államosítani lehet az egyiket, mi a garancia arra, hogy a másikat nem lehet. Sajnos nincs ilyen garancia. A bizalom és a jogállam lenne a garancia. Jogállam már nincs, felejthetetlen az Alkotmánybíróság két napon belüli kiherélése egy nem kedvező ítélet után, bizalom meg pont ezért sincs. Ha nincs bizalom, kevesebb a beruházás, nem bővül a fogyasztás, korlátozott növekedés, vagyonmenekítés és túlélés van.

A bizalmatlanság tetten érhető a kötvényhozamok folyamatos emelkedésében és a forint árfolyamának trendszerű csökkenésében.


 

 (Forrás)

Újabb meglepő ötlet volt a devizaadósok megsegítése a végtörlesztés lehetőségével. A bankoknak százmilliárdos veszteséget jelentő intézkedés az ország megítélésének további romlását vonta maga után. A kiszámíthatatlan lépéseiről ismertté vált ország adósságának besorolását végül mindhárom hitelminősítő a befektetésre nem ajánlott, bóvli kategóriába minősítette.  

A következő váratlan ötlet, a jegybank függetlenségének csorbítása, a jegybanki devizatartalékok elköltésének felvetése volt. Előbbi miatt Európai szövetségesei a korábbi, diplomáciai nyomásgyakorláson túl nyílt elhatárolódásba kezdtek a magyar rezsimmel szemben. A forint történelmi mélypontjára zuhant az euróval szemben, a kötvényhozamok már 10% felett jártak.

Az elmúlt napokban olyan megközelítések láttak napvilágot, hogy a kormány által szinte naponta cáfolt államcsőd egy tudatos gondolkodás következménye. Egy újabb unortodox ötlet. Ne fizessük ki az adósságot. Ezen felvetések szerint a kormány számol az adósság elengedését követő gyors gazdasági növekedés lehetőségével, a csődért pedig elődeit és a külföldi intézményeket teszi felelőssé.

Eddigi intézkedéseit, mint láttuk, az ötletszerűség, az erőfitogtatás (lásd pénzintézetek), a rövidtávú szemlélet jellemezte. A választások előtt és azt követően sem láttunk semmilyen stratégiát a gazdaságpolitikában. Csodálkoznék azon, hogy amennyiben a csőd lehetősége valóban felmerült, valóban egy terv része volna. Sokkal inkább gondolom azt, hogy ez csak egy újabb ötlet, a gyurcsányi kormányzásra jellemző sodródás újabb mellékterméke. Ha nem megy így, majd megy úgy. A következmények egy csőd esetén beláthatatlanok. Nem tudjuk ugyanis, hogy a gazdaság szereplői, a vállalkozások, a munkavállalók hogyan reagálnak. Távoznak, sztrájkolnak, megbénítják-e az országot. (Törzsanyag vége)

(Következtetések:)
Csődöt jelenthetünk a könnyebbik útnak gondolva azt. Egy újabb rossz ötlet. Ma jó, mert nem kell fizetni, de hogy holnap mi lesz, már nem számít. A csőd gazdasági adatokkal nem indokolható. A mai nehéz helyzet a fenti ötletszerű pénzügyi kormányzás következménye, sem a költségvetési hiány, sem az államadósság mértéke, sem a növekedési kilátások nem indokolnák a fizetésképtelenség bejelentését.

Meglehet, azt gondoljuk, a magyar kreativitást a gazdaságpolitika terén is bizonyítanunk kell. Legyen, de ne így! A sok kiskapu, jöjjünk rá végre, egy zsákutcába vezet. Egy megbízhatatlan, kötelezettségeit nem teljesítő, másokat megkárosító ország hiteltelenné válik, a szó minden értelmében, és megnézheti magát a jövőben. Jöhet akármilyen világrend, a kiszámíthatatlanság senkinek sem szimpatikus és nem is volt soha. Bár a hatásokat csak becsülni tudjuk, meggyőződésem, hogy nyomor és tartós lecsúszás, szegénység lenne a csőd hozománya. Tömegével megszűnő munkahelyek, elvándorlás, fosztogató bandák jelentenék a mindennapi megjelenését. Utólag már hiába mondanák, hogy „akkor jó ötletnek tűnt”. Szólunk: nem az!

 

Az Alaptörvény életbe lépése óta megsokszorozódtak az Orbán-kormányt (vagy rendszert) szidalmazó politikai nyilatkozatok. Az újságolvasó állampolgár csak kapkodja a fejét, hogy épp melyik világhatalom kritizálja a szegény magyar kormányt. Többször felmerült az a kérdés is, hogy mit tehetne most az Európai Unió – hiszen mégiscsak tagjai vagyunk, és mégiscsak azzal vádolják Orbánt, hogy politikája megsérti az európai értékeket.