(forrás)

Simor András bejelenti, hogy hátrányos helyzetű közgazdászhallgatók javára lemond fizetéséről, amennyiben a kormány visszavonja a jegybanki függetlenséget sértő rendelkezéseit. Mindenki örül: végre egy konstruktív ellenzéki tisztségviselő, aki pompás stratégiai húzással még a felsőoktatás problémáit is a Fidesz képébe tolja. Ugye? Hát egy nagy francokat: nem tapsolni, hanem hajat tépni kéne.

Egyrészt egyszerűen arról van szó, hogy soha semmilyen körülmények között nem adunk engedményeket agresszoroknak. Ha a Fidesz csökkenteni akarja a jegybanki fizetéseket, mikor ehhez nincs joga, és el akarja érni, hogy mindenki azt gondolja, "ezek a milliárdosok nem is érdemelnek fizetést", hiszen anélkül is elvannak, akkor egyszerűen nem mondunk le a saját fizetésünkről, hanem kitartunk, amíg csak kell. Ennyi. Minden egyezkedés, engedményadás egyszerűen csak azt a látszatot kelti, hogy a másik félnek is igaza van valamiben: hogy igaza van akkor, amikor talán az utolsó független intézményt tapossa sáros tangapapucsával. Ezt én nem vagyok hajlandó elismerni, és pontosan ezért volt számomra nagyon szimpatikus Simor András mostani nyilatkozatát megelőző kemény kiállása. Ez az egyik része. 

A másik része meg az, hogy amúgy is elegem van azokból a politikusokból, akik ingyen/egyforintért dolgoznak, és ebből próbálnak népszerűséget szerezni: teljesen irrelevánsnak kéne lennie, mennyi pénze van az adott politikusnak, mert nem azért választjuk meg, hogy akkor majd rá kevesebbet kell költeni, hanem a tehetsége, szakértelme, frizurája vagy bármije miatt, ami őt személyesen vezetésre alkalmasabbá teszi. Periklész óta ennek evidenciának kéne lennie, és mégis mit látok? Azt, hogy itt mindenki elájul a gyönyörűségtől, hogy a Simor/Bajnai/Gyurcsány eljótékonykodják a bérüket, és ők mekkora államférfik, miközben Gyurcsány gyakorlatilag tönkretette az országot, Bajnai sikeresen elérte, hogy kevesebbet költsünk ugyanazokra a társadalmi hazugságokra, de meg nem akart változtatni semmit, Simorhoz meg nem értek. A lényeg, hogy ezt a rohadt demagógiát a bérekkel szintén gyűlölöm. A megalkuvást is, meg ezt is.

Pontosan az ehhez hasonló lépések miatt lesz ez egy olyan ország, ahol pár évtized múlva a Simor-ösztöndíjas közgazdászhallgatók ugyanúgy nem tudhatják biztonságban jövedelmüket és megtakarításaikat, ugyanúgy külföldön kényszerülnek majd taníttatni gyermekeiket, és ugyanezeket a harcokat kényszerülnek majd megvívni újra meg újra, mert mi inkább nem gondolunk bele, és inkább a könnyebb utat választjuk. Hogy fognak-e akkor is ódákat zengeni Simor András nyilatkozatáról? Kizártnak tartom.  

Vészterhes időket élünk – mindenki felvonul és tiltakozik New Yorktól Budapestig. Magyarországon se szeri se száma az elmúlt két hónapban történt tüntetéseknek. Ez a kormány- és gazdasági válság-ellenes hangulat egyrészről pozitívan hat a civil szférára, a polgári szabadság és felelősség eszméjére, másrészről viszont lehetőséget ad a rend- és rendszerellenes közösségek számára, hogy (újra) propagálhassák  a társadalomra veszélyt jelentő nézeteiket.

Ezek a csoportok könnyedén alkalmazhatják azonban a következő taktikát: adva van egy békés, a kormány egyes intézkedéseit bíráló demonstráció. Egy ilyen tüntetés nem akarja megváltani a világot, vagy lerombolni az államot, csupán egy adott törvényjavaslat(-csomag) változtatását próbálja elérni törvényes eszközökkel. Erre a tüntetésre rácsatlakozik egy ilyen, fent leírt "veszélyes csoport", gyakran csak támogatását kifejezve, vagy szórólapokat osztogatva, stb. A külső szemlélő számára könnyen összekeverhető lesz a két csoport, a két esemény, és miután kiderül a második csoport jellege, azzal az egész békés tüntetés és a "nemes" cél kompromittálódik. Nagyon figyelni kell tehát, hogy kik és milyen céllal csatlakoznak egy tüntetéshez.

A napokban röppent fel a hír, hogy a tegnapi Hallgatói Hálózat-tüntetéssel egy időben egy Anonymous nevű nemzetközi hackercsoport-hálózat feltörte Hoffman Rózsa oktatási államtitkár honlapját a tüntetéssel való szolidaritás jegyében. A Guy Fawkes-mániás csoport már létre is hozta a magyarországi leányvállalatát Anonymous Hungary néven.

Pont az ilyen szervezetek miatt kell figyelnünk rá, hogy egyes csoportok ne használják ki a kormány-ellenes hangulatot saját elvontabb céljaik elérése végett. Ha valaki két mondatnál többet tud a szervezetről, annak valószínűleg a hideg futkos majd a hátán. Miért mondom ezt?

Csütörtöki számában a Népszabadság interjút közölt velük, ebből szeretnék én hosszabban idézni:

„Mi nem egy adott párt vagy egy adott személy ellen lépünk fel. Mi a rendszert támadjuk. (…) Célunk egy teljesen más, emberközpontú paradigma hirdetése és megvalósításának elősegítése: olyan pártok nélküli közösségi döntéshozatali fórumok kialakítása, ahol folyamatosan jelen van a polgárok érdeke, akarata. (…) Mi a 99 és nem az 1 százalék uralmát támogatjuk, így nagyban kapcsolódunk az Occupy mozgalom eszmeiségéhez. (…) Nálunk nem számít, hogy ki kicsoda, csak az, hogy mennyit tesz a közösségért, a közös célokért. ”

E mondatok után egyesek számára még szimpatikus is lehet a szervezet: demokrácia, polgárok, pártok nélkül, remek. Jó, persze, egy kicsit emlékeztet egyes szélsőséges ideológiákra (gondolok itt az utolsó mondatra), de ezért még nem jár börtön.

„ Az Anonymous képlékeny csoport. Folyamatos új arcokkal és új ötletekkel, új, elkeseredett, a politikusokból és a cégek uralta világból kiábrándult emberekkel.(…) Mert mi értelme a sétálóutcáknak és a kávéházi teraszoknak, ha csak 1 százalék használhatja, a 99 százalék meg éhezik és fedél nélkül marad?”

Hát jó, kicsit túloznak, de jobb napjain még az LMP is mond ilyen mondatokat. Ez még mindig nem durva. De aztán…

„Tudunk a hazánkat érintő eseményekről és tervekről. De hazánk politikai egyoldalúsága néha furcsa meghátrálásra késztet bennünket. Nem láttuk volna hasznát egy olyan szimbolikus csapásnak, mely az akkor még többségi támogatottságot élvező kormánypártot célozta volna meg. Értelme sem lett volna – mi nem puccsisták vagyunk. Nem akarunk hatalomra kerülni, hatalomellenesek vagyunk. Mi a polgárok véleményét és érdekét akarjuk érvényre juttatni, de sokszor várnunk kell, míg az emberekben megérnek az események, elfogy a hitük a hazugságok miatt, s felébred a vágyunk a változás iránt.”

És íme: szemünk előtt születik meg a modern, populista anarchizmus. Az illegális eszközöket (hackertámadás) használó, ideológiailag zagyva, hatalom-ellenes célokat megfogalmazó szélsőbal.

Mennyiben más ez az ideológia, mint az, amely manapság belengi a pesti utcákat? Teljesen: ahogy a 4K!, a Szolidaritás, a Hallgatói Hálózat stb. a hatalomban lévők politikáját bírálja, úgy az Anonymous az államhatalom természetét magát. Államhatalom nélkül viszont nincs kormányzás; kormányzás nélkül nincs társadalmi rend; társadalmi rend nélkül nincsenek szabályok, csak anarchia és káosz.

Ezek a csoportok tehát egy illegális cél érdekében illegális eszközöket használnak. Nincs mit rajta szépíteni: terroristák. 

Akit ez nem győzött meg, íme egy videó

(forrás: Vámpírpillangó)

Ez most kicsit hosszú lesz, meg tényleg csak az, amit én láttam. Plusz okosság a végére. 

Manapság elég sok helyen találkozni a demokratikus deficittel, különböző forrásokból. Annak ellenére, hogy nagyon sokan hivatkoznak a problémára, az már nem igazán szerepel sehol, hogy valójában mit is takar ez a fogalom.

Nem akarok messzemenő magyarázatokba bocsátkozni, mivel a témával könyveket lehet megtölteni. Álljon hát itt annyi, hogy a demokratikus deficit, – vagy magyar nyelven hiány – az a jelenség, amikor az egyébként demokratikusan működő rendszer valamilyen, általában intézményi problémák miatt nem tud eléggé demokratikusan működni. Ez nem jelenti azt, hogy ne volna demokratikus, vagy, hogy nincs demokratikus legitimitása. Csupán azt, hogy úgymond minden jó szándék ellenére vannak hibák a gépezetben. Ilyen például, hogy az Európai Parlament – parlament létére – nem bír elég hatalommal, vagy hatáskörrel ahhoz, hogy teljesen felügyelni tudja az Unió más szerveit, így például a Bizottságot és a Tanácsot. Vagy, hogy a Bizottság végrehajtói jogköre korlátozott, az Unió egésze pedig túl alacsony átláthatósággal bír, ami szintén nem jó pont a demokratikus hiány tekintetében.

A jelenség jól ismert és az EU folyamatosan küzd is azért, hogy csökkentse ezt a deficitet. Mi a problémám hát azzal, hogy egy ilyen, az egész uniós struktúrára kiterjedő problémát előszeretettel hoznak fel megjelenő cikkekben?

Alapvetően az, hogy a demokratikus deficit normatív fogalom. A demokratikus hiány elsősorban a politikaelmélet körébe tartozik, nem értéksemleges és nehezen megfogható. Ahány elemzés, annyi értelmezése akad, és bár vannak kézzelfogható hibák, melyek többek között ebből erednek, úgy gondolom, hogy nem túl stabil érvelés egy konkrét, teszem azt, gazdasági válság okait a demokratikus deficitből eredeztetni. Pedig ma azt látom, hogy a görög válságot, a magyar Unió-ellenesség erősödését és még ezer dolgot erre próbálják visszavezetni.

A gond ezzel az, hogy míg ezeknek a problémáknak vannak más, sokkal kézzelfoghatóbb eredői is, addig a demokratikus deficit egy nehezen körülírható és eleve vitatott fogalom. A mai elméletek egy része egészen odáig is elmegy, hogy az Unió működésével kapcsolatban demokratikus hiány irreleváns, mivel az Unió első sorban egy gazdasági, nemzetközi szervezet, melyekre alapvetően még kevesebb demokratikus jelleg jellemző, mint az EU-ra. Akár elfogadjuk ezt a fajta érvelést, akár nem, annyi bizonyos, hogy a demokratikus deficit megítélése vitatott és így nem érzem biztos pontnak például egy gazdasági válság magyarázatakor. Persze lehet tárgyalni, hogy milyen hatása van ezekre a történésekre, de én érvelésemhez keresnék valami kézzelfoghatóbb indokot.

Miért van hát, hogy mégis számtalan helyen hivatkoznak erre, és hogy sok helyen, már minden hibát automatikusan demokratikus deficittel bélyegeznek meg? Szerintem egyszerűen azért, mert jól hangzó, mindent érintő, de elég ködös fogalom ahhoz, hogy a publicisztika szárnyaira vegye. A média mögött meghúzódó politikai erők pedig nyerni akarnak és nem tájékoztatni. A nyílt, civilszférán belüli politikai diskurzus pedig sokszor esik áldozatul az ehhez hasonló félmagyarázatoknak. Persze távol álljon tőlem, hogy a szabad sajtót kárhoztassam, hiszen mindenki azt ír le, amit akar, de a normatív alapokon nyugvó érvelések könnyen tévútra vihetik a témában nem igazán jártas olvasót, sőt néha még azokat is, akik értenek az adott kérdéshez. Az internet korában pedig a média, beleértve minden fajtáját, sikamlós talaj. A demokratikus deficithez hasonló könnyen kijátszható joker-kártyák sokszor zavaros fejtegetésekhez vezetnek, melyeket inkább egy politikai szemlélet igazolása, és nem a kialakult helyzetek valós bemutatása vezérel.

A szerdán megjelent Helyi Témában találkoztam ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász és egytemi oktató címlapon szereplő cikkével. Mindenképpen foglalkozni kell egy ilyen cikkel, hiszen elég sokan olvassák az ingyenes újságot. Már az írás címe is igen érdekes, mely szerint "Állam az államban - Az MSZMP-től kapott előjogokat az IMF". De ne gondoljuk, hogy itt a vége, a tartalom még több szép pillanatot okozhat.

forrás

A cikk alapvetően arra keresi a magyarázatot, hogy "mi jogosítja fel a Valutaalapot" arra, hogy "több, az ország szuverenitását alapvetően érintő követelést támasszon a hazánk számra szükséges pénzügyi támogatás ellentételezéseképpen". A választ az író egy 1982-es törvényben találja meg, mely kihirdeti az IMF alapokmányát. Lomnici szerint ugyanis a törvényben meghatározott "megdöbbentő kitételek"-ben szereplő mentességek adnak ilyen erőt az IMF-nek. Ezek között említi, hogy az IMF tisztségviselői mentességet élveznek a hazai bírósági eljárás alól, míg ők perelhetnek; nem kell adót fizetniük (kivéve ÁFA); a szervezet vagyona mentes a kutatás, lefoglalás, igénybevétel alól, továbbá az irattárába sem nézhetnek be a magyar hatóságok.

Már a felvetett probléma és a rá adott válasz közötti ok-okozati összefüggés is nevetséges. Ennek ellenére valószínűleg ezek a mentességek sok embert elgondolkoztathatnak és tovább erősítik a nemzetközi szervezetek elleni indulatokat, hiszen ezek alapján látszólag igen aszimmetrikus Magyarország és az IMF viszonya. A valóság azonban az, hogy a mentességek két szempontból is teljesen természetesek. Egyrészt nem a magyar törvény tartalmaz kitételeket és plusz mentességeket, azok a kihirdetett alapokmányban szerepelnek. Ebből kifolyólag minden tagországra érvényesek. Másrészt a leírt mentességek nem tartalmaznak többet, mint ami a diplomáciában az államok vagy a jelentősebb nemzetközi szervezetek képviselőinek kijár. Tehát ugyanezen mentességeket élvezi bármelyik külföldi nagykövet és nagykövetség vagy az ENSZ hazai képviselője Magyarországon, továbbá például a chilei vagy bármelyik más országba akkreditált magyar nagykövet. Ezek a mentességek ugyanis manapság már univerzálisnak tekintendőek.

Lomnici természetesen ennyi érvvel nem éri be, hiszen a cikk végén még kitér arra, hogy a magyar IMF-ről szóló törvény 31 oldalas, míg a német (amelyről egy fotó is mellékelve van) egy, és "kis túlzással néhány bővített mondatot tartalmaz". A magyar törvény tényleg ilyen hosszú, hiszen az egész IMF alapokmányt tartalmazza, anélkül viszont csak három paragrafus, ami nyolc sor. Ezzel szemben a német törvény magában egy oldal, és nem tartalmazza az alapokmányt.

Következtésképpen jó lenne, ha egyetemi oktatók nem vezetnék félre szándékosan a közvéleményt, főleg nem ilyen kiélezett helyzetben. Magyarországnak és a saját szakmájuk renoméjának is jobbat tennének. Továbbá az is üdvös lenne, ha nem külső ellenségképekre kennénk saját magunk hibáit, rövidlátását.

(Azt már csak remélni tudom, hogy nem arról van szó, hogy egy ELTE-n oktató alkotmányjogász nem ismeri  a nemzetközi jog alapvetéseit.)