„Miért nem tesz semmit a nemzetközi közösség? Mire várnak? Obama hazug! Bezzeg Grúzia szabadságát támogatta, mert az Amerika érdekét szolgálta. De minket Izrael biztonságától féltve nem támogat! Nincs már semmi bizodalmam a nemzetközi közösségben” – tüntető a Tahrir téren

„Obama nagyon jó ember, de nem érti az egyiptomi kultúrát és azt, hogy mi történne, ha most azonnal lemondanék” – Hoszni Mubarak egyiptomi elnök. 

Ahogy telnek-múlnak a napok Egyiptomban, úgy egyre érdekesebb kérdés, hogy Obama elnök és a Nyugat hogyan reagálnak a tahrir téri eseményekre: támogassuk-e a tüntetőket, a megmozdulásokat, vagy sem?  Sokan azon a véleményen vannak, hogy nagyon szép és jó, hogy a Nyugatnak ki kell állnia saját, demokratikus értékei mellett, de ennél a helyzet némileg komplikáltabb: ki tudja ugyanis megmondani ma, hogy nem fullad-e káoszba az ország, ha Mubarak távozik, esetleg nem kerül-e a hatalom az iszlamisták kezébe, akik elképesztő horderejű atomdzsihádot zúdítanak Európára és a civilizált nemzetekre?

Brzezinski mester szerint:

Megszületett az első vendégszerzői bejegyzés blogunkon: az alábbi írásban Rudas Attila számol be arról, miért indította el formabontó rádiós műsorát, melyben fiatalokat kérdez az élet nagy dolgairól, továbbá megismerhetitek benyomásait az első két adás főbb tapasztalairól. Alább pedig megtaláljátok a második adás hangfelvételét. Íme.

Valami van

… de nem az igazi. Mondhatnám, de valójában én tényleg hiszek a szavak erejében. Két adást adtunk le a Hétköznapi Ifjú Titánok című műsorból, amely műsor azért született meg, mert érdekelt - engem főleg -, hogy vannak-e olyan fiatalok széles e honban, akik tényleg fontosnak tartják, mi is folyik körülöttünk, és lehet-e, kell-e belefolyni a nagypolitikába, a civil szervezetek munkájába, mert igény van, de valahogy motiváció nincs.

A generációm 1990-ben érettségizett. Mi még nem tudtuk, merre és hova, mert amíg elsőéves korunkban (gimnázium), kikérdezték tanerőink, hogy kik az MSZMP KB első emberei, és ha nem tudtuk, egyest kaptunk, addig ugyanazokkal a pedagógusokkal fújtuk együtt a Himnuszt (az osztályfőnököm nagyon hamisan, amitől röhögő-görcsöt kaptam) a Kossuth téren 1989. október 23-án, amikor is kikiáltották a III. Magyar Köztársaságot. Nekem akkor is, most is arról szólt ez a huszonkét év, hogy kik és mikor akarnak abból a vélt vagy épp valós zsírosbödönbe nyúlni, és mikor lehet kimondani igazán azt, hogy a rendszer(?)váltásnak valóban vannak vesztesei és nyertesi. És bár lehet, hogy vannak mostanában nyugati példára mintázva kereskedelmi és tematikus televíziós csatornák, vannak multik, amiket utálni akkor is illik, ha sokan azt se tudják, mit jelent a szó, azonban megint kell valamiféle vörös nyakkendőt kötnünk, mert akkor nem férünk bele a – hogy is mondják most épp - Nemzeti Együttműködés Rendszerébe… Vagy hogy is van ez?

Nemcsak nem én nem értem, mit is „követel számunkra a Haza”. Azok sem, akik nem mentek el szavazni. Lehet, hogy most épp kétharmad van, amibe velük együtt hallgatólagosan beleegyeztünk. Lehet, hogy az, ami most van, segíthet (húsz évre előre, természetesen). Sokuk talán nem is nézi jó szemmel a mostanában létrehozott rendelkezéseket: médiatörvény, alkotmánybíróság, magán- (de most már lassan fogalmazhatunk úgyis, hogy magány-) nyugdíjpénztár… Soroljam? Mindeközben szeretnénk politikai szerepvállalást látni, esetlegesen érdekelnének az integrációs programok, a kisebbségi megkülönböztetés, a környezetvédelem, az új generáció…

Ezekkel a témákkal foglalkozunk azokkal a srácokkal és lányokkal, akik eljöttek egy internetes rádióba (muzsikusradio.hu), és el merték mondani véleményüket mindarról, amihez értenek, és arról is, amihez nem. Oda kellene rájuk figyelni. Mindannak ellenére, hogy ezek a fiatalok már nem tudhatják, milyen volt ’87-ben vitázni azon egy házibuliban, hogy 1956 ellenforradalom volt-e, vagy egy érinthetetlen szent tehén…

Miről is szóltak az eddigi műsorok?

Hogy manapság a huszonéves (szavazóképes) generációnak egy kis szegmensét érdekli egyáltalán az a szó, hogy politika - ami jogos, hiszen ennyi idősen, nekem sem az volt az érdekes, hogy az épp aktuális miniszterelnök mit mond, mit tesz, hanem, hogy lesz e jövőm az új rendszerben, avagy nem. Azonban vannak kisebb szerveződések, akiket talán jobban érdekel a Pláza körútnál az, hogy van-e alternatíva, azonban ezek között a kommunikáció látszólagos. Valahogy eltanultuk az egymásra mutogatást. A civil fiatalok szívesen működnek együtt, de amint az egyéni érdekek felülírják a közös munkát, mégis csak azaz ideális irány; a HÖK nem tesz semmit az egyetemistákért, de a HÖK szívesen mondja, ha ti sem, mi sem…. Hú, de ismerős….

Ennek oka van: ha valamivel szemben a fiatalok szkeptikusak, akkor annak eredete az idősebb generáció politikusainak munkájában keresendő. Nem vázolnak fel jövőképet, nem adnak irányt arra nézvést, hogyan igazodjon el a felnövekvő generáció a politika útvesztőjében – ha csak érdeklődnek, de nem érdekeltek…

(Erről szólt az első adás, amibe ITT lehet betekinteni.)

A Hétköznapi Ifjú Titánok 2. adása már az integrációs programokról szólt. Integráció sokféle van, nagyon jól meg lehet belőle élni. Na, nem az „integráltaknak”, mert ők ugyan tudják, hogy akkor, amikor egy-egy ilyen program folyik, éppen mi történik velük, de ha a programnak vége van, nem látják, mit tudnak kezdeni magukkal…

Nem beszélve arról, hogy az integrálásra szorultak kifejezetten tudatában vannak annak a ténynek, hogy a program végeztével annyi lehetőség van számukra (tisztelet az elenyésző kivételnek), hogy részt vehetnek egy MÁSIK programban, majd egy harmadikban, mert az ösztöndíj mindig jól jön…

Vendégeimmel azt próbáltuk megfejteni, hogy honnan kezdődik az integráció, mit is jelent, és mi az a szakadék, amely a többségi és a kisebbségi társadalom között húzódik. Amíg a társadalmon belül a szó az előítélettel párosul (akár érzelmi, akár tudati értelmében), addig igazi megoldás talán nincs is. Ha a kisebbségek egymással szemben sem tudnak megegyezésre jutni, észre sem veszik, hogy a többség csak megosztottságukig kívánja létüket - és akkor sem nagyon. Ugyanakkor vajon mindazok, akik mindebből nem észlelnek semmit, sőt azt sem tudják, hogy léteznek ezek a programok, vagy egyáltalán maga a szó, hogy integráció, mit is tudnának tenni?

A Hétköznapi Ifjú Titánok harmadik adása a környezetvédelemről, a környezettudatos életmódról szól majd (ugye, milyen divatos lett ez a szó is?) Hallgassátok, és vitatkozzatok velünk Ti is!  Mert egyetérteni ér, de nem kötelező. 

Rudas Attila

A február 1-ei második adás beszélgetőpartnerei Mihalovits Ervin és Szalai Máté voltak.

Hétköznapi ifjú titánok - 2. rész: Roma integráció by Publius

 

A harmadik adás 2011. február 8-án kedden délelőtt élőben hallgatható a Muzsikusrádió honlapján 10-től 12 óráig.
 

Az Egymillióan a magyar sajtószabadságért csoport második kossuth téri tüntetésén énekelte a dalt Kardos-Horváth János – feltehetően, hogy görbe tükröt mutasson mindazoknak, akik kétségbe vonják a pártok nélküli politikai tüntetések létjogosultságát. Magyarországon az utóbbi hónapokban lett divatja ennek a pszeudo-apolitikus civil kurázsinak, amiről ugyan lehet ódákat zengeni, csak szerintem nem különösebben érdemes.

Nem különösebben érdemes egyrészt képmutatósága miatt, hiszen Szabó Zoltán (MSZP) és más ellenzéki politikusok lazán megfordulhattak ezeken a rendezvényeken, annak ellenére, hogy a szervezők elméletileg minden pártfigurát távolmaradásra kértek. Scheiring Gábor (LMP) például egész szép videóinterjút adott a Mandiner TV-nek: beszélt saját nagyszerű tetteiről, kicsit ostorozta az SZDSZ-t - amit, lássuk be, egy jobbikos képviselő nem tehetett volna meg még akkor se, ha amúgy nem szívleli a médiatörvényt.

Alapvetően nem értek egyet a szervezők pártundorával. Méghozzá annak ellenére, hogy nincs olyan ellenzéki párt Magyarországon, amire akár 12 grammnyi anyaföldet/kenyérmolekulát bíznék. Egyszerűen láthatjuk, hogy a kis kirekesztésből igazából még kisebb lesz: semmilyen politikus nem jöhet, bár ezt az MSZP-LMP duónak nem kell betartania (lehetmásos még interjút is adhat) - végeredményben jobbikos ne jöjjön, na.

Ha megnézzük a tunéziai és egyiptomi eseményeket, egyértelműen látszik, mennyire problematikussá válhat egy idő után a pártok nélküli, szervezetlen politikai ellenállás: előbbiek elzavarták ugyan szeretett vezérüket, mégse tudnak tisztességes kormányt alakítani; utóbbiaknak még a kergetési fázis sem megy igazán.

Persze Magyarországon ugyebár senki nem akarja előbb-utóbb leváltani a kormányt, csak a médiatörvényt szeretnék megváltoztatni, vagy az Alkotmánybíróság – esetleg a Költségvetési Tanács - jogköreit szeretnék visszaállítani. Mintha csak szigorúan tematikus ellenállás létezhetne itthon. De hát mégis mit várunk? Láthatjuk, nem csak politikai szervezetek alakítását, még a részvételét is morális ingoványnak, rangon aluli alantasságnak tartjuk, ami felett eljárt az idő...

Mert mi csak azt akarjuk, hogy a kormány figyeljen a civilek panaszaira és kritikáira... Hallgasson meg minket, és egyeztessen... konzultáljon velünk… ebben a demokratikus… centrális erőtérben… Közvetlen kapcsolatot szeretnénk a kormány és a nép között, a múlt levitézlett pártjait pedig mossa el az idő homokja...

3…

2…

1…

Kedves olvasó,

 

Üdvözöllek a Nemzeti Együttműködés Rendszerében!

 

Szalai Ervin

Nem kis videók, 1.: Szabó Zoltán (MSZP) 3:08-tól 3:17-ig

Nem kis videók, 2.: Scheiring Gábor (LMP) 4:30-tól 7:44-ig

Nem kis videók, 3.: Ferenceknek és nem-civileknek szól a dal ("Feri segíteni kell" - Kardos-Horváth János, Kafkaz)

Mint általában, most is egy más megközelítést kínálok, ezúttal a West Balkán ügyre. Nyilvánvalóan a történteknek vannak felelősei, hiszen nem tartották be a jogszabályokat, ami nagyban hozzájárulhatott a tragédiához. Ez jogi felelősség. Azonban sokak szerint van morális felelősségük is, hiszen – érvelnek ők – azzal, hogy háromszáz ember helyett  tízszer annyit engedtek be, nem foglalkoztak a fiatalok biztonságával, csak a minél nagyobb haszonra hajtottak. Ezt a közvélekedést szeretném valamelyest megcáfolni, és rámutatni példámon keresztül, hogy valószínűleg sokunk végez olyan munkát, amellyel közvetve vagy közvetlenül hozzájárulhat hasonló tragédiákhoz.

Először is tehát arról, hogy miért kell háromszáz ember helyett háromezret beengedni egy helyre. Az érvem az, hogy ellensúlyozni kell a kiadásokat úgy, hogy közben alacsonyak legyenek a jegyárak, különben nem menne el senki. Egy ilyen bulinak leginkább állandó költségei vannak, melyek függetlenek attól, hogy hányan veszik meg a belépőt. Ilyen költség például a helyszín bérlése, a fellépők fizetése, vagy a szervezésre fordított kiadások. Ezen költségek nyilvánvalóan megoszlanak a belépőt megvásárlók körében. Ha háromszáz embert engednek be, akkor körülbelül tízszer annyit kell elkérni a jegyekért. Az ominózus estén 800 illetve1000 Ft volt egy belépő. Mi lett volna, ha csak háromszáz embert engedtek volna be? 10.000 Ft lett volna a belépő. Elment volna bárki is? Nem. Egy átlagos diáknak egy, maximum kétezer forint az, amit belépőre megengedhet magának. Ahhoz, hogy ilyen szintre csökkentsék az árakat, a szervezőknek sok embert kell bevonzaniuk. Tehát annak, hogy a megengedett létszámnak a többszörösét engedték be, nem feltétlen a nagy lóvé leakasztása volt a célja (nyilván ők is jóljártak), hanem az, hogy ezzel a belépő árát megfizethető szintre csökkentsék, és legyen egyáltalán buli.

Szeretnék mesélni egy kicsit ehhez hasonló szolgáltatáságról, a turizmusról. A különbség az, hogy a probléma nincs középpontban, mert nem történt még hasonló tragédia. Idegenvezetőként is dolgozom, így pontosan tudok mindent, hogy mi hogyan folyik. A legnagyobb felelőssége a nyaralni vágyókat kiszolgáló emberek közül kétségkívül a buszsofőrnek van. Hatvan ember ül mögötte, egy rossz mozdulattal mindannyiunk életét veszélybe sodorhatja. Na, most ők a nyári szezonban van, hogy naponta négy órát tudnak aludni, azt is a buszon zötykölődve. Gyakori az olyan eset, hogy az indulás előtt két órával jöttek vissza egy skandináv körútról, megyünk például Görögországba, aztán vissza, és ezek után még elmegy Győrbe és Székesfehérvárra, hogy onnan Ferihegyre vigyen még embereket… és nincs megállás, ez megy végig. Miért? Mert a sofőröknek kell a pénz, hogy a családjaikat el tudják tartani, a buszos cégnek meg pörgetnie kell a buszait, hogy legyen bevétele és olcsón tudja tartani szolgáltatásai árát, hogy ne menjen tönkre. Most már tudják, hogy miért van meg már hatvanezerből egy görög út szállással és utazással együtt? Ja, hogy a hatvan is sok? Akkor mit szólnának egy olyan összeghez, amiből még ráadásul egy nem hullafáradt sofőr is kijön?

A két példa végigtekintése után bennem felmerül, hogy lehet, hogy ez mindenhol így működik? Mindenhol a fogyasztó biztonságán spórolnak, legyen az utaztatás, bulizás, vagy egy rúd párizsi? Valószínűleg igen. Egyszerűen így működnek a dolgok, mert különben nem lenne, aki meg tudná fizetni ezeket az árukat, szolgáltatásokat. Ha így van, akkor már nem tudom elítélni a West Balkános buli szervezőit.

Érdekes lenne megkérdezni az embereket, hogy ha tudatában lennének ilyen veszélyeknek, fizetnének-e magasabb árat. A válasz szerintem nemleges lenne, nem azért mert sajnáljuk a pénzt, hanem mert nincs. Így pedig marad az, hogy megfizethető áron, de legalább hozzájutunk ezekhez, a biztonság meg elhanyagolható, hiszen tragédiák csak nagyon ritkán történnek. Ha viszont mégis, akkor ezek alapján nem ugorhatunk a vélelmezett felelősöknek, legalábbis nem morális alapon.

A szabályok tehát egyértelműen rosszak, de ez még nem jelenti azt, hogy meg lehet őket szegni. A probléma megoldása a törvények módosítása lenne. Inkább legyen kevesebbet követelő szabályozás, melyet be lehet tartani, mint szigorúbb, melyet nem.

"Yesterday we were all Tunisian. Today we are Egyptian. Tomorrow we will all be free" (via Twitter)

Felbolydult a Közel-Kelet és az arab világ: az elmúlt hetekben egyre több, egyre nagyobb és egyre erőszakosabb tüntetéssorozatnak lehettünk tanúi a térség országaiban. Tunéziában a diktátort már el is űzték, az egyiptomiak pedig sosem voltak még ilyen közel a szabadsághoz. 

Vigyázat, nyugalom megzavarására alkalmas felvételek!