Kérdezhetjük: mennyire fontosak nekünk, magyaroknak ezek az események? Mekkora változást okoznak a viszonylag távol eső arab országok sorának alakulása az Alföld népe számára?  Az én válaszom az, hogy nem is kicsit. Ezek az események fontosabbak számunkra, mint hinnénk. A kérdést megközelíthetjük az értékeink és az érdekeink oldaláról is.

 

Több közös van Magyarország és az arab Egyiptom történelmében, mint elsőre gondolnánk. Mindkét népnek van egy dicső történelmi múltja, melyet külső hódítás és alávetettség váltott fel – hozzánk jöttek a törökök , az osztrákok és az oroszok,  Kairót pedig a törökök és az angolok foglalták el. Mindketten éltünk hommade önkényuralom alatt – Horthy, illetve az orosz támogatottságú Rákosi és Kádár kortársa volt Faruk királynak, majd Nasszernek és Szadatnak.

 

E felfogásban a legfontosabb különbség a két ország története között az, hogy mi fölszabadultunk. Tudunk mi panaszkodni Gyurcsány miatt, a Fidesz miatt vagy médiatörvények miatt, de legalább tudjuk, hogy a mi országunkban nem fogják letiltani az internetet és Hende Csaba sem fog tankokat vezényelni az utcára. Ha egy picit is komolyan vesszük magunkat, ha egy picit is fontosak számunkra saját, a szabadság eszméjére épülő értékeink, akkor most reménykedünk vagy imádkozunk a saját Istenünkhöz, hogy egyiptomi embertársaink is részesüljenek e jogokból, melyek őket születésüktől fogva megilletnek, és melyekről le nem mondhatnak.

 

Másrészről mint minden európai, nyugati, modern országnak, nekünk is érdekünk egy, az EU-val szomszédos, stabil Közel-Kelet és Észak-Afrika megteremtése – egy olyan térségé, amit könnyedén nevezhetünk a népek, vallások és különböző felépítésű rezsimek olvasztótégelyének. Egy ilyen kaotikus, számtalan érdek- és értékellentétekkel rendelkező rendszert alapjaiban változtatja meg az arab rendszerek recsegése, ropogása. 

 

Egyiptom és Tunézia is világias berendezkedésű, az erőn alapuló politikai rendszerrel rendelkezik, csakúgy, mint Jemen – ezzel ellentétben Jordánia és Szaúd-Arábia (ahol szintén forró a légkör) világias monarchia. A térség egyéb típusú rendszerei, az izraeli és török demokrácia, illetőleg az iráni teokrácia köszönik szépen, jól vannak.

 

Adódik tehát a kérdés: miért csak a világias, tekintélyuralmi rendszereket fenyegeti a vég? Röviden és egyszerűen azért, mert (1) ezeket a kormányzatokat egyszerre támadja az iszlamista és a demokratikus ellenzék, és (2) mert különböző gazdaságföldrajzi és politikai okok miatt (korrupció és szakképzetlen vezetés) ezen országokban jellemzően nagyobb a munkanélküliség és a szegénység, illetve (3) mivel az uralkodását az erőre alapozó elit nem tud olyan kapcsolatot találni a társadalommal, mint egy demokrácia vagy egy iszlám alapú kormányzás. Számunkra most az első pont fontosabb: a megosztott ellenzék. Ma jelen pillanatban senki sem tudja, hogy mi lesz Egyiptom vagy Tunézia sorsa: iszlamista rendszer jön-e létre vagy demokratikus köztársaság – esetleg színre lép-e egy újabb diktátor.  

 

Európa számára egyáltalán nem mindegy, hogy a 80 milliós Egyiptom sorsa; azon országé, mely arab létére békét kötött Izraellel, amely régóta együttműködik az EU-val, és amely Szaúd-Arábiával egyetemben egyike a vezető arab országoknak. Ráadásul egyike azon, nem számos közel-keleti országoknak, melyek viszonylag jó kapcsolatot ápolnak a Nyugattal. Könnyen kerülhetnek hatalomra olyan vezetők, akik (egy újabb forradalomtól tartva, a társadalom szimpátiájáért küzdve) nemet mondanak Izraelre, a Nyugatra vagy Washingtonra. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy a forradalom egybe esik a mi érdekeinkkel. Európai szemmel a legrosszabb esetben az olajárak növekedésével, iszlamista fordulattal, a terrorizmus fokozódásával, újabb háborúk kirobbanásával kell számolnunk – jó esetben békével, stabilitással és hatékony gazdasági együttműködéssel. 

 

Azt ajánlom tehát mindenkinek, hogy nézze a közvetítéseket, olvasson a témában: épp most születik meg egy új Egyiptom, egy új Közel-Kelet.