„…és ez itt a kert.” – mutat végig Schmitt Pál a frissen gyeptéglázott aranyos kis területen. „A családi kasszán is sokat lehet majd segíteni, ha itt veteményest alakítanak ki” – mondja rutinosan mosolyogva a szüleik előtt álló két tízévesforma kislánynak. Az átadó záróakkordjaként a spontán népviseletbe öltözött boldog család tagjai köszönetképpen eléneklik a Hej, Dunáról fúj a szél című dalt, amit az álamfő zongorán kísér. (A sajtó munkatársai szintén rázendítenek.) Pali bácsinak sajnos tovább kell sietnie Budapestre, hiába marasztalja mindenki: aznap Németh László-díjat ad át a kupolacsarnokban.
A csüggedtség azonban csak koradélutánig tart a faluban, mert a Felcsút labdarúgócsapata barátságos mérkőzést játszik a megújult Ócsa ellen. A mérkőzés végül duplanullás döntetlennel zárul, mivel a Felcsútnak ítélt tizenegyest Orbán Viktor végül a kapu fölé, a Mindenhatóig rúgja fel valószínűleg hálából – esetleg segélyt akart küldeni. A nap eseményeiről készült dokumentumfilmet az orbanviktor.hu-ról a Miniszterelnök úr facebook oldalára költözött VIKTORTV-n nézheti meg a „Facebook közössége”.
Pesti László évtizedekkel később a Nemzeti Televíziónak adott interjújában élete legfontosabb alkotásának nevezi az „ócsai átadót”, és immár bőrdzseki nélkül, csillogó szemű őszinteséggel jegyzi meg, a kihagyott tizenegyes csakis bizonyítéka lehet annak, hogy a rosszindulatú hangok ellenére Orbán Viktor nem szörnyeteg, hanem hibázásra is képes, egyszerű, magyar ember volt. Egy közülünk.
A HVG által a század közepén megjelentetett Az Orbán-korszak húsz éve c. kiadványban pedig az addigra teljesen elnéptelenedett „ócsai rezervátum” építését a „pazarlás ékkövének” nevezi, és végleges költségét egy tóriumerőmű építésével teszi egyenértékűvé. Vagy három kilométer autópályáéval.
- munkatársunk a jövőből
***
Nem is tudom, mitől esik le az állam inkább. Hogy kormányunk tényleg közpénzből akar gyakorlatilag egy teljesen új és fölösleges települést felhúzni a „devizahitelkárosultak” számára, vagy hogy a nagyratörő terv egyik leghangsúlyosabb eleme a hátsó veteményeskert? (Lásd: „Családi házakban gondolkodunk, előkerttel, hátsó veteményessel, hogy ott dolgozva a családi kasszán is lehessen segíteni.” – Orbán Viktor, Blikk) Nehéz ügy, na…
Tételezzük fel, hogy a kormányzati segítség valamilyen formájára tényleg szükség van, sőt, próbáljuk meg elképzelni, hogy mi szorulunk arra! Most őszintén ki az, aki szívesebben költözne az ócsai mintavárosba a többi szerencsétlen közé, ahol se munka, se semmilyen nyugati és huszonegyedik századi értelemben vett élet sincs ahelyett, hogy mondjuk a ház építési költségének felét csak ingatlanra vagy lakbérre fordítható, vissza nem térítendő támogatásként megkapná? Hát én biztosan nem.
És ha van hátsó veteményeskert, ahol „dolgozva a családi kasszán is lehetne segíteni”? Ha szerencsés vagy, kigürizheted a beled egész munkanap, aztán még este kapálhatsz kicsit. Na? Lusta, városi dögök vagytok mind… Hogy lesz így ebből "munkaalapú társadalom"? Sőt! Hogy lesz így ebből "munkaalapú NEMZETGAZDASÁG"?!
*
Igazából elképesztő ez a Hegedűs Zsuzsás-vetőmagos háztáji őrület, ami úgy dívik, mint urizálás a békebeli kaszinóban. Ez a félnomád nosztalgia egyébként majdhogynem az ezeréves államiságot rombolja le: egyedül a honfoglalás előtt és a Kádár-korszakban volt igazán jellegzetes a főfoglalkozás melletti kiegészítő jellegű kertészkedés. A Kárpát-medencében letelepülő, immár földművelő életmódot folytató magyarok már vagy földművesek voltak, vagy nem. Az „első szektorban” foglalkoztatottak aránya pedig azóta is nagyjából folyamatosan csökken: bányászok, iparosok, kereskedők és salesmanek lesznek egyre többen, és ezzel az égvilágon semmi baj sincs.
Szóval no Farmville, please!
