Az előző hétvégén megállapodás született az amerikai költségvetési vitában, a hét elején pedig meg is szavazták a csomagot, mely rövidtávon az adósságplafon emelésével eltávolítja az államcsőd veszélyét, és a tíz évre szóló terv részeként 2,1 billió dolláros kiadáscsökkentésre kötelezi a világ legnagyobb gazdaságát. (Összefoglaló például ITT)
*
A fogadtatás igencsak vegyes. Ami a vita az Egyesült Államok politikai rendszerére vonatkozó kritikáit illeti: Felcsuti Balázs nem sokkal a megállapodás előtt úgy látta, hogy az „adósságplafon körüli cirkusz csak tünete az amerikai politikai rendszer diszfunkcionalitásának”, míg a félisteni Paul Krugman attól tartott, hogy a "felelőtlenül" költségvetési szigor mellett kardoskodók „nyers zsarolása” banánköztársasággá zülleszti az Egyesült Államokat. Obamának keményebbnek kellett volna lennie, mert a megszorítások csak tovább mélyítik a válságot. Ismerős?
Hiába a Standard & Poor’s hitelminősítő legalább 4 billiós ajánlása, hiába a gazdasági szereplők egyöntetű csalódottsága, úgy látszik, a legnagyobb baj azokkal a képviselőkkel van, akik költségvetési fegyelemért és valódi hiánycsökkentésért szálltak síkra. És persze azzal a politikai rendszerrel, ahol a hatalmi ágak szétválasztása valóban érvényesül végrehajtás és törvényhozás között, ahol – ha kell – a költségvetés kormánypárt és ellenzék közötti kompromisszum eredménye. Mert csak ilyen rendszerben van lehetőség arra, hogy a semmiből megjelenő, alulról szerveződő, gyakran éppen alacsony jövedelműek közül kikerülő, liberális gazdaságpolitikát támogató tömegek a saját maguk által választott képviselők és politikai nyomásgyakorlás útján „zsarolhassák” kormányukat…
(forrás)
Azt a politikai elitet, amely valóban hosszú évtizedek óta halad az egyre terjengősebb jóléti állam és az egyre nagyobb eladósodás felé. A világ többi része pedig csak néz furcsán, amikor a Tea Party vonzáskörzetéhez tartozók vagy a Ron Paul-féle libertáriusok gáncsot mernek vetni az újabb automatikusan elfogadandó plafonemelés útjába: nálunk például elő sem fordulhat, hogy a kormánytól eltérő politikai vagy éppen gazdasági véleményen lévők érdemben befolyásolni tudják a költségvetést. És itt jössz rá a szomorú tanulságra, hogy hiába van az Országgyűlésünknek öt frakciója, míg az amerikai Kongresszusnak kettő, nálunk igazából csak kormány van, és azok a lúzerek, akik majd négy év múlva próbálkozhatnak… (Bővebben ITT és ITT)
Nem kell szeretni az amerikaiakat, de érdemes belátni, hogy egyszerűen hatékonyabb a demokráciájuk, mint bármelyik másik. Aki ezzel nem ért egyet, aki szerint „diszfunkcionális” vagy éppen „banánköztársasági” az amerikai rendszer, annak igazán kedvére való lehet a kétharmados többségű Orbán Viktor Magyarországa. Itt aztán nincsen se egyeztetés, se vita, se semmilyen kötelezettség. Nincsen valódi ellenzékiség annak számtalan formájában, és nincsenek különböző érdekek és értékek mentén szerveződő választók sem. Többség van, hatalom van.
És innentől fogva gyámoltalan nép van, akinek kenyeret kell dobni, nehogy vasvillával elégelje meg a semmibevételt. Így persze államadósság is van (Ki fizetne egy ilyen államnak tisztességesen adót? Mikor szembesülne így kormány alternatív véleményekkel, kritikákkal, horribile dictu tervezetekkel?), meg egy darabig hitel is van… Aztán lesz csőd, vagy szerencsésebb esetben olyan kellemetlen pillanatok, amikor gazdasági válság közepén kell megszorításokkal „tovább terhelni” a kínlódó gazdaságot.
Ez alól az sem ment meg minket, ha törvénybe/alkotmányba foglaljuk az államadósság mértékét: ha a gazdasági helyzet úgy kívánja, az emelést ellenzőket nálunk is zsarolóknak fogják bélyegezni, míg az aktuális kormánypárt képviselői habozás nélkül megszavazzák a „szükséges lépéseket”. Ennek teljesültéhez ráadásul az Alkotmánybíróság jogköreit kötni... Hát pontosan így állhat elő a helyzet, hogy igazi demokráciára nem, csak "népjólétre", "bársonyos reformokra" és "szociális konzultációra" fogja futni.
*
Egyszóval a vitának örülni kell, Magyarországon pedig egyenesen tenni kell érte. És hogy akkor mi a baj a mostani amerikai megállapodással? Például az, hogy a tízéves kiadáscsökkentés csaknem fele az Iraki és Afganisztáni kivonulásból származhat (Ez ugye amúgy is folyamatban van…), a fennmaradóak jelentős része pedig a feltételezetten csökkenő kamatfelárakból jönne össze. Ilyen egy szigorú és hiteles terv?
Mindenesetre senki se csodálkozzon, ha tájékozottabb szeretteitől svájci frankot, aranyat, ezüstöt vagy rezet kap ajándékba mindaddig, amíg Magyarországon nem jelennek meg a gondoskodó állam helyett költségvetési fegyelmet követelő politikai mozgalmak, és amíg a válság enyhítése fontosabb lesz a problémák áldozatos munkával történő megoldásánál. Ez van, de lesz ez még kastély.
