A Nemzeti igazgatója buzi - ez a XXI. század híre a magyar kultúrában. Hazaárulás, állítják a patrióta tüntetők térképpel a kezükben a színházépület előtt. Végülis ideig-óráig elsimul az ügy, köszönhetően Blaskó Péter felszólalásának, meg Réthelyinek is persze, aki nagyon relevánsan állást is foglalt a szakmaiság és a homoszexualitás közötti viszonyt illetően... Thomas Mann is meleg volt, talán várjuk ki a végét ennek a Robinak is. Ez megy a kultúrában, gondolhatnánk, ilyen kardinális kérdéseken rágódnak. A levonható következtetés pedig lehetne, hogy az egymást provokáló meleg libsik és a nagymagyarok között áll egy megfontolt politikai erő, és milyen szerencse, hogy épp ezek vannak kormányon. Náluk a phronesis és a mérték!

(A szerző tisztában van azzal, hogy az Alföldivel kapcsolatos hisztéria egy szakmai tévedésből, a „román ügyből” indult. Ez természetesen nem elhanyagolható hiba, hivatalosan számon is kérték a rendezőn. Később azonban e kiváltó ok elfelejtődött, és a hangsúly a provokációra került át.)

Ez persze a jéghegy csúcsa: sokat elárul, hogy, ha bármi el is jut a médiába a kulturális élet sirámaiból, az a hasonló színvonalú álvitákról emlékezik csak meg. Ezekről lehet beszélni szenvedélyesen, jobbról is, balról is, és milyen jól jön, hogy a lényegi problémák elől elfogják a reflektort. Ezzel nem azt állítom, hogy ne lenne fontos reflektálni ezekre az eseményekre, de azt igen, hogy ezek messze nem tartoznak a kultúrpolitika terepére. Annál inkább maradnak háttérben a kultúrafinanszírozás, és ami még fontosabb, a jelenlegi kultúrafelfogás neuralgikus pontjai.

Ha megvizsgáljuk azt az egyébként igencsak ellentmondásos és körvonalazhatatlan kultúrafelfogást, amit központilag kommunikálnak felénk, és amelynek lényege (?) percepcióim szerint, hogy minél inkább felülről definiált, mind céljait, mind irányát tekintve, akkor is láthatjuk, hogy belefoglaltatik ebbe az elképzelésbe, hogy a kultúra van, és továbbra is szükség van rá. De mintha ez az implikált tartalom nem volna világos a kormány számára. Az eddigi mindenkori hatalom legalább megpróbálta azt a látszatot fenntartani, hogy a rendszerváltó generációban megfogalmazodótt igényt a kultúra autonómiájára hellyel-közzel kielégíti. Persze tudjuk, hogy amíg az állam részt vállal valaminek a finanszírozásában, addig él is a befolyásolás lehetőségével. Ki látványosan, ki kevésbé.

A magyar politikai törésvonalak a kultúrszféra mikrotársadalmában is jelen vannak, és persze csak egy technokrata vágyálomnak tűnhet, hogy az éles határvonalak ellenére a tényleges teljesítmény nyerjen támogatást. De még a megszokotthoz képest is, ami most megy, tekinthetnénk nagyon ostoba csínynek, ha nem múlna rajta nemcsak a terület szereplőinek egzisztenciája, de az államnak is igen sok. Mert mi történik? Hát igen, egyrészt ez, hogy fel kell tenni a kérdést egyáltalán: mi is van odafenn a kultúrában? Ami, mint már próbáltam rávilágítani, valahol azt jelenti, a kultúra közvetítése megmarad annak bulvárfelszínén. (ld. még pl. Stohl Buci & Co.) Emellett nem igazán szól a fáma arról, miért fontos, mi ennek az egésznek a legitimációja és mit hozna az állam számára, ha normálisan működne.

Vegyük például a legfrissebb esetet: a kulturális (=művészeti és társadalmi) szervezetek számára hivatalosan megítélt összeget ezévben még nem folyósították, ami már így is súlyos következményekkel jár. Erre szeptember 20-án határozatban (1316/2011) nyilvánossá teszik az összegek zárolását. Innentől az események lefolyása ki is található: protestálás, petíció, levelek a minisztériumba, civil kurázsi, ilyesmik. És, minden jó, ha a vége jó, a NEFMI 1,346 milliárd forint folyósítását jelentette be válaszként a tiltakozásra, mert a Nefmi ilyen jótündér. Most komolyan, mire jó ez a szórakozás?

Egyrészt, ha a támogatási rendszer problematikus, akkor a megoldás nem a már odaítélt pénzek lenyúlásával kezdődik, mert, mint érezzük, ez némileg ex tunc, nem is volt tartható felvetés egy hétnél tovább – tehát vicc volt, csak az érintettek nem nevettek rajta. Másrészt ezek a szereplők ilyen bizonytalanság közepette és pénz hiányában elég nehezen látják el a feladataikat. Abban ma már nem sokan kételkednek, hogy egy ország kultúrája is kiveszi a részét az állam nemzetközi megítélésében, a soft power részeként diplomáciai erejéhez hozzájárul, (ha tud), stb. Ebből a szempontból is igen destruktív, hogy több nemzetközi program megszakadt, mert a megvalósításhoz szükséges összegeket megítélték, aztán vonakodtak egy kicsit, hogy, de jaj ne már, ilyesmire miért költünk, de tényleg?

Világos, hogy a válság, adóssághalom és megszorítások idején a kulturális élet sem húzhatja ki magát a megvonások alól, de nem mindegy, milyen mértékben és eloszlásban. Ennek meghatározásakor például hasznos lenne bevonni a szakmai képviselőket valamiféle konzultációba. Az alkalmazkodni képtelen, impotens gazdaságpolitika okozta károkat valamivel kompenzálni kell, ehhez nem fér kétség, de ha mindez olyan fontosságú területek intézményrendszerének lerombolását jelenti, mint a kultúra, oktatás és egészségügy, az visszafordíthatatlan következményekkel járhat akár már a rövidtávú jövőre nézve is.

Miért? - ez a kérdés sohasem felesleges. Az állami támogatásban részesülő szereplők, nem árt, ha kommunikálni tudják, milyen funkciót töltenek be a társadalomban és ezt a kérdést újra és újra felteszik maguknak. De erre nagyjából választ is ad az a pályázati anyag, amit évente összeállítanak a támogatás igénylésekor. Ennél messzemenőbb mivégre-vizsgálat már filozófiai kereteket feszeget, az ilyesmit inkább hagyjuk a (jól megnyirbált és bemocskolt) Filozófia Tanszékekre, így biztosítva feladatot az egyébként tétlenségre kárhoztatott és unatkozó filozófusok számára is.

Rég nem volt olyan fontos világpolitikai kérdés a magyar kormány előtt, mint most a palesztin szavazás ügye. E témában gyakorlatilag mindenki meg akar szólalni, mindenki nyilatkozik, és mindenki megmondja, hogy a kormánynak mit kéne tennie, de a külügyminisztérium (ahogy nehéz esetekben szokás) hadovál és rébuszokban beszél.

Én sem leszek különb: ezúton két tanácsot szeretnék adni Martonyiéknak. Egyrészt hagyják abba az össze-vissza beszélést. Egy dolog a megfontoltság, és más dolog, hogy ha nem akarjuk kimondani a véleményünket egyenesen, szemtől-szemben, mert félünk a következményektől. 

A másik tanácsom: szavazzunk igennel az ENSZ-ben. Nem reprezentatív felmérésem szerint e véleményt kevesen osztják kis hazánkban (vagy mégis?), de mégis határozottan úgy gondolom, hogy ez a jó megoldás.

Sokan azt hiszik, hogy a szavazás a palesztin állam elismeréséről szól, ám ez így nem igaz. Magyarország és számos másik ország már rég elismerte a palesztin államot: Budapestnek nagykövete van Ramallah-ban, és még egy tiszteletbeli konzulunk is működik palesztin területeken. Az államelismerés más államok feladata, nem az ENSZ-é.

Mahmud Abbasz tagfelvételi kérelmet nyújtott be az ENSZ-be. Ezt a Biztonsági Tanácsnak és a Közgyűlésnek is meg kell szavaznia. Mivel tudható, hogy az Washington vétóval él, ezzel megkötve a BT kezét, ezért tudjuk, hogy Palesztina nem lesz az ENSZ tagja (legalábbis egyelőre). Viszont még ha a BT ugyan elutasítja is a kérelmet, a Közgyűlés dönthet úgy, hogy megfigyelő állami státuszt ad Palesztinának, ezzel részt vehetne korlátozott mértékben az ENSZ működésében, használhatná annak szerveit.

(Ugorjunk át azon a problémán, hogy ha Magyarország már elismerte a Palesztin Államot, akkor mi okból akarna egy szerinte létező állam ENSZ-tagságát megfúrni, mert erre senki nem tudna értékelhető választ adni.)

Miért olyan fontos ez? Kit érdekel hogy a palesztinok milyen semmitmondó, semmit nem csináló bizottságokban vehetnek részt? Szerintem körülbelül senkit. Ugyanakkor ez a kvázi részleges tagság azt is jelentheti, hogy a palesztinok képessé válnak arra, hogy  a Nemzetközi Büntetőbírósághoz (ICC) forduljanak. Ehhez alá kell írniuk néhány szerződést, de a nagyobb ügy az ENSZ-megfigyelő állami státusz megszerzése.

Hiszem, hogy sokan vagyunk Magyarországon, akik elítélik az erőszakot, akiket egyszerre zavar a palesztin terrorizmus és az izraeli agresszív önfejűség. Akiknek úgy tűnik, hogy a két nép nem tudja megoldani a konfliktusát egymás között. Ha ezzel egyetértünk, és nem szeretnénk, hogy háború törjön ki a Közel-Keleten, akkor támogatnunk kell az ügy büntetőbírósági szintre emelését – amihez elkerülhetetlen Palesztina részvétele az ENSZ-ben.

Természetesen nincs rá semmi garancia, hogy a bírói út működni fog, hogy előrébb viszi a konfliktust -  Izraelt például eddig sem érdekelték a különböző nemzetközi intézmények állásfoglalásai. Ennek ellenére megvan az esély, hogy az ügyben minőségi változást hozhat a kérdés. Persze lehet ennek az esélyét kétségbe vonni, de egy nem tökéletes megoldás még mindig jobb, mint a semmi, a tétlen várakozás.

Ami pedig a magyar érdekeket illeti: bárhogy szavazunk, néhányan biztosan meg fognak ránk orrolni. Ez egy nehéz kérdés, ezt nem lehet tagadni. Mindazonáltal ilyenkor lehet megmutatni, hogy létezik magyar külpolitika, hogy merünk mondani egy igent vagy egy nemet, hogy Magyarországnak vannak tökei. A hallgatás határozatlanságról, érdekhajhászásról tanúskodik. Ez pedig egyetlen nemzet imázsának sem tesz jót. Félreértés ne essék, lehet érdekből szavazni (sőt optimális), de legalább tegyünk úgy, mintha Budapestet érdekelné más is önmagán kívül.

Ráadásul valószínűleg a Közgyűlés kétharmada (melyben minden országnak egy szavazata van) megszavazza a megfigyelői állami státuszt, függetlenül attól, hogy Magyarország hogyan szavaz. Ha úgy nézzük tehát, akkor csak az a kérdés, hogy a győztes vagy a vesztes oldalon állunk. Ha már érdekekről beszélünk: hogy lehetne máshogy a többség támogatását megnyerni?

De igazatok van, inkább maradjunk kussban még egy ideig.
 

A soros elnökség után újabb ritkán visszatérő esemény lebonyolítására kényszerül szeretett kormányunk, dübörög is a népszámlálás-láz, mert ezen múlik minden. „A pontos adatok ismeretében megalapozottan lehet a gazdasági, az egészségügyi, az oktatási, a szociális és a kulturális fejlesztéseket tervezni és lebonyolítani.” – írja a hivatalos tájékoztató, és rögtön rá is jövünk, 2001 óta csak azért került szarfolyamba az ország szekere, mert nem tudtuk, kik is ülnek a szekéren, és hány munkanélküli hitgyülis fogyatékos cigány van az országban, akiknek igazán kinéz már egy állami mentőcsomag, felzárkóztató program vagy munkahelyteremtés citerázásból személyesen Schmitt Páltól. A programok jók voltak, csak sok/kevés volt a köcsög. Van már 16 ezer hős jedi is, meg a tőlük nagyon félő Mandiner blog, aki különböző mikroblogokra és kiegyezés előtti példaértékűnek beállított dokumentumokra hivatkozva állítja, hogy mindenki, akinek ellenérzései vannak a népszámlálással kapcsolatban, az fél, tehát nem Bibó, tehát nem demokrata, tehát nem aranyos és kedves együttműködő álompolgár. 

Legutóbbi adásunkban a devizahitelesek megsegítésére hozott kormányzati intézkedésekről beszélgettünk. Megvitattuk, mire is jó a végtörlesztés és az árfolyamgát, az ócsai hitelesfalu és a kilakoltatási moratórium: visszamenőleges szerződésmódosítások, középosztály-teremtés, politikai kommunikáció, állami gondviselés, üres gesztusok és a jövő felélése. 

Szalai Ervin beszélgetőpartnerei voltak: Farkas Gábor, Mihalovits Ervin és Pintér Péter

Hallgassatok bele, mert így törtünk be a gazdasági elemzőműsor-bizniszbe: 

Hétköznapi ifjú titánok, szeptember 27.: Devizahitelesek megmentése by hétköznapiifjútitánok2

Jövő héten újra találkozunk, addig is kellemes lájkolást! :)

"A magyar nemes oly irigylésre méltó helyezetben él a világon, hogy szerencsésb sorsú szülöttet csillagunkon találni bajos. Ha leveleket s újságokat házátúl eltilt, s izmos kapusa van, ki várába nem ereszt senkit, élte fogytáig azon édes andalgásban ringattathatja magát, hogy ő egy külön s boldogabb planéta lakosa, melyben minden csak öröm s víg időtöltés, gond, fáradság, munka pedig semmi. Ő az országnak semmiféle terhét nem viseli, nem adózik, se nem katonáskodik, se gyűlésre nem jár, ha nem akar – mert ezeket mind mások által vitetheti végbe – szóval: őtet az Alkotó felséges jókedviben olyanná teremté, ki a világ legszebb örömire s az élet legédesb érzésire született! És gaudeant bene nati!" – Széchenyi István: Hitel