Plasson, a Tengeróceán című regény megszállott festője arra teszi fel életét, hogy megfesse a tenger portréját. A tengert akarja teljes valójában visszaadni – ezért fel is hagy a klasszikus értelemben vett portréfestészettel. Az óceánban állva sós vizet maszatol a vásznon, minden képe ugyanolyannak tűnik. (Mi, halandó emberek, azt gondolhatnánk, üres.) Nem is elégszik meg soha ez a mi Plassonunk, és persze, ne is tegye, ha teheti.
„Tudni akarják, mi rejlik a portréfestés legnagyobb mesterének elhatározása mögött? Rövid válasza utóbb sokféle magyarázatot kapott.
- Elegem van a pornográfiából.“
Egyrészt nem szeretném konkretizálni, hogy minek a metaforája a tenger a kötetben, de annyiban biztos vagyok: mi is rendesen benne állunk. Másrészt viszont talán elég direkt az allúzió ahhoz, hogy éreztesse jogos elégedetlenségemet az alkotmány illusztrációjának körülményeit illetően. Csupán a koncepcionális, procedurális, tartalmi, hatásköri és anyagi szempontból tűnik ugyanis kérdésesnek, az alkotók oldaláról éppúgy, mint a megrendelőiről. A 2012 januárjától érvénybe lépő Alaptörvény – amelynek szövegezési körülményeire még emlékszünk – díszkiadásához készült festmények nyilvánosságra kerültek: ez a látszólagos apropója írásomnak. A kormányzat ízlése és művészetfelfogása, sőt történelemkezelése most sem okozott csalódást. Rövidre zárva a kézenfekvő esztétikai vizsgálatot: némely eltévelyedett teoretikust leszámítva a politikai ideológiák népszerűsítését célzó alkotásokat propagandának szokás tekinteni, semmint művészetnek. Ennél fogva megpróbálok inkább csak az esemény politikai, kultúrpolitikai beágyazottságára koncentrálni, noha nem tagadom, szívesen kitérnék Szinte Gábor „tintorettoi ecsetkezelésére “...
Vegyük tehát az első problémát: eltekintve az alkotmányozás hogyanjától, elképzelve egy ideális alkotmány illusztrálásának esetét, rögtön szembetűnő, hogy reprezentatív feladatról van szó. Így a megbízandó képzőművészek kiválasztásának aktusa maga is állásfoglalás, és érdemes észrevenni, hogy mindkét irányban az. Optimális esetben az alkotók mind napjaink kiemelkedő, ismert és elismert művészei közül kerülnének ki. A Kerényi Imrén keresztül történt felkérés azonban nagyon emlékeztet a nyári kínai kiruccanásra, amivel kapcsolatban szintén nehezen lehetett azt állítani, hogy többnyire szakmai érvek alapján érdembeli döntés született, s ami bármit elmondana a kortársmagyarról, azon kívül, amit a kultúrpolitika gondolni vél róla. (Hogy mit? „Huszár csodaszarvassal" jeligén várjuk a tippeket!) Annak ellenére, hogy van a felkértek között népszerű művész, a többségről azért nemigen hallani. Az eredmény így igencsak heterogén, a művek által kiváltott hatás azonban egyöntetű:
Somogyi Győző: Az első világháború
A feladat kiutalása szorosan összefügg az anyagi vonzattal, értelemszerűen, hogy a festmények egyenként 1,6 millió forintos áron válnak történelmünk hiteles és megkapó dokumentációivá. Ilyen szempontból persze nem csoda, de mindenképp szégyen, ha van olyan, aki ehhez alkotóként asszisztál. 20 milliós tétel néhány demagóg festményre: nagyjából annyira tartom botrányosnak, mint a már említett pekingi kiállítást. Akkor minimum 36, most csak 20 milliós összeggel játszanak, a kultúra önállóságát és belső kánonját alávetve politikai céloknak. Főleg akkor tűnik mindez szakmailag indokolhatatlannak, ha közben a kultúrszféra folyamatos financiális szorongatása nyilvánvaló, olyan szürreális felállást eredményezve, mint például a Magyar Nemzeti Galéria beolvadása a Szépművészeti Múzeumba. Az általános felhördülés nem azt jelenti, hogy a kultúrszféra ki akarná húzni magát a megszorítások alól, hanem azt, hogy a racionalizálás nem lehet egyenlő a kitüntetett jelentőségű intézmények felszámolásával, főleg olyan tények fényében, hogy az MNG hazánk egyik leglátogatottabb kiállítótere. A döntés megalapozatlanságára reagál többek között Csák Ferenc főigazgató lemondása is. A sors fintora, hogy a tárgyalt festmények az MNG-ben lesznek kiállítva január 2-ától, nyilván must attend kulturális program a jövő év nyitányára.
Mi következik mindebből: a szakmai kiválasztás mellőzésének, a kultúra alárendelt szerepének, és az aránytalanul nagy díjazásnak a konstellációjából? Bezárul a kör: a propagandisztikusnak szánt alkotásoknak tényleg csak arra van esélyük, hogy végül propagandaként lássanak napvilágot. Jelenesetben azonban nem egy pártpolitikai kérdésről van szó, hanem egy nemzeti ügyről: ugyanúgy, ahogy az alkotmány az (lett volna), ez is közérdekű, és nem csak azért, mert mindez közpénzből történik. Márpedig a festmények által tükrözött történelem, talán nem túlzok nagyon, ha úgy kommentálom, halovány köszönőviszonyban van csak a valósággal. A képek individuális témaválasztása, és az együttesen sugallt interpretáció – nem vagyok képhermeneuta, mégis evidens: a történeti objektivitás igényének aligha tesz eleget. Persze a történelemtudományt célzó politikai gyarmatosítási kísérletek nem hatnak újdonságként, de mindent egybe véve az itt említett mozzanatok közül talán ez hordozza magában a legnagyobb veszélyt a társadalom mindenkori önismeretére nézve.
Plasson, a tengerfestésre áttért piktor így panaszkodik (és nem művészallűr!): „A tenger bajos.“ Hát, valóban. De a közpénzből finanszírozott pornográfia még annál is sokkal bajosabb.
