„Az ilyen gondolkozású nép, mint afféle egyeduralkodó, kizárólagos hatalomra törekszik, mert nem áll a törvény alatt, despotává lesz, s így a hízelgők tesznek szert tekintélyre; olyan is ez a demokrácia, mint a monarchikus formák közt a türannisz. Ezért az erkölcse is ilyen: mindkettő zsarnokoskodik a jobbak felett; a népszavazás itt ugyanaz, mint amott a parancs, a népvezér és a hízelgő udvaronc is megfelel egymásnak. A legnagyobb hatalmuk ezeknek van, a hízelgő udvaroncnak a türannosz, a népvezérnek az ilyen néptömeg felett. Ők az okai annak, hogy mindenben a népszavazás az uralkodó és nem a törvény, mert mindent a nép elé terjesztenek, hatalmuk onnan ered, hogy a nép maga dönt mindenben, a nép véleményének pedig ők az irányítói, mivel a tömeg bízik bennük.” – Arisztotelész: Politika (IV. 4.)

Még szerencse, hogy sem francia, sem német elnök nem vagyok, mert amikor meghallottam volna, hogy a görög miniszterelnök a kínkeservesen összeizzadt 50%-os adósságleírásra – hopp, elfelejtette mondani – de csak kiírna egy népszavazást, valószínűleg a következő sms-t küldtem volna Papandreunak: „Tudod mit? Oldjátok meg magatok! Na csá.”

Az embernek komolyan megáll az esze. A szlovák Szabadság és Szolidaritás párt egy az egyben ráment a görög ügyre, amikor nemmel szavazott az akkori mentőcsomagra, mert rendezett csőd és adósságleírás nélkül szerintük nem volt értelme az egésznek (eml.: hétfőn ebben állapodtak meg) – és persze velük bukott a kormány is. Jön majd vissza Fico, és ez még semmi ahhoz képest, amibe ez az egész hercehurca kerül az európai országoknak, és egyébként a világgazdaság egészének.

Persze ne legyünk igazságtalanok, ha nem indokolt: a görög túlköltekezés mögött ott voltak a német megtakarítások, az idegenforgalmi bevételek megcsappanása mögött a Nagy Recesszió, a csalások mögött az EU félrepislantásai, stb. Ugyanakkor mielőtt nagyon belenyugodnánk a természetes túlköltekezés narratívájába, azért azt muszáj megemlíteni, hogy nem a görög gazdaság úgy általában adósodott el: a magánszektor adóssága európai összehasonlításban egyáltalán nem vészes (lásd az ábrán), viszont a görög állam vitán felül az egyik legfelelőtlenebbnek mondható.

(Állami és magánszektor adóssága a GDP százalékában; forrás: Greece is changing)

Mire ment el a pénz? Például - nem tudom, hányan gondoljátok ezt normálisnak – Görögországban egy átlagos közalkalmazott kétszer annyit (!) keresett mint piaci körülmények közötti társa. És erre a populizmusra jön rá az elképesztő korrupció: a Transparency International 2009-es felmérése szerint a lakosság 18%-a fizetett csúszópénzt abban az évben valamilyen formában, míg az európai átlag 5% körüli volt (Magyarországon 14%...). További érdekes adat a görög állam (nem)működéséről, hogy az adótartozások 40%-ának behajtásával gyakorlatilag megszüntethetné az idei költségvetési hiányt, ám ez valahogy mégsem fog összejönni. Szóval nem szednek/fizetnek rendesen adót, korruptak, felelőtlenül sokat költenek állami szolgáltatásokra és bérekre, amit a választók természetesen el is várnak tőlük. Nem csak arról van szó, hogy kevesebb turista érkezett gyrost zabálni és ouzot vedelni, és hogy a tengeri hajózás is visszaesett a válság miatt. De nem ám.

*

Amikor még középiskolában először találkoztam Arisztotelésszel, egyáltalán nem értettem, mi baja a demokráciával, miért sorolta a „rossz államformák” közé, és miért gondolta, hogy csak cenzussal együtt működhet a tömeg uralma. Anno okosan úgy zártam le magamban a kérdést, hogy elég régen élt már ahhoz, hogy hülyeségeket gondoljon, a demokrácia meg nagyon jó.

Úgy érzem, mára azonban kezdem érteni, mire gondolhatott, amikor azt állította, hogy a népszavazás, és általában az, hogy a többség mindenről dönthet, gyakorlatilag ugyanúgy zsarnokság, mintha csinos kis diktatúrában élnénk. A cenzus nyilvánvalóan nem támogatható, de gondoljunk bele, Magyarországon is volt „szociális népszavazás”, ahol a nép döntött arról, mit is akar ingyen. Görögországban is lesz arról, elfogadják-e, hogy megszorításokért (értsd: túlköltekezés visszafogásáért) cserébe elengedhetik-e tartozásaik felét, és adhatnak-e nekik további hiteleket országuk talpra állításához. A sok gyökér meg valószínűleg magával fogja rántani az ország másik felét az őrületbe, ahogy tették azt nálunk is. Többség dönt, legyen-e ingyen sör, és enyhüljön-e kicsit a gravitáció...

Egyébként nem véletlenül van a modern demokráciáknak az alapvető emberi jogokat garantáló alkotmánya és alkotmánybírósági gyakorlata, amivel explicite, és nem hiába a több százévnyi fejlődés szülte demokratikus kultúra, amivel implicite megóvjuk magunkat attól, hogy bármiről lehessen szavazni. Csak hát az a baj, hogy ez a tiltólista nem terjed ki gazdasági kérdésekre, és így minduntalan populista népvezérek keríthetik hatalmába az elsősorban nagyobb jólétre vágyó tömegek szívét – hogy a felelősen gondolkodó kisebbséget magukhoz láncolva hazájukat a jövő felélésébe taszíthassák.

*

Persze most kritizáltam a „közvetlen demokráciát”, a görög felelőtlenséget, a populista politikusokat, akiket vasvillával elüldöznie minden tisztességes állampolgár kötelessége lenne, de azért felfoghatjuk a görög népszavazást másképpen is. Decemberben eldől, hogy a görögök képesek felelősen gondolkodni, és odateszik magukat a megoldáskeresésbe, ami elképesztően nehéz lesz, vagy már most kiderül, hogy leszarják az észérveket, jöhet a csőd, ne is húzzuk tovább egymás idejét. Mint amikor már a randevú elején érezhető, hogy nincs értelme tovább bájcsevegni, gyorsan véget kell vetni az egésznek. Citrom törvény, „It’s gonna be a thing”.
 

  Az alábbi, politikatörténeti szempontból igen érdekes felfestés a 3-as villamos vonalán, a Szállás utca nevezetű megállónál található. Mivel a két pártot igazán csak az első szabad választások előtt lehetett egy lapon említeni, ezért feltételezhetően abban az időben készíthették a feliratokat.

Fantasztikusan érdekes beszélgetést folytattunk ezen a héten a magyar adórendszerről és a költségvetési politika legfőbb jellemzőiről - a végén meg persze jól egymásnak estünk egykulcsos adó témában. 

Hallgassatok bele, mert nem kisebb sztárok ültek a stúdióban mint Szalai Ervin, Farkas Gábor, Mihalovits Ervin ééés Pintér Péter. 

Hétköznapi ifjú titánok, október 25.: Beadják a kulcsot? by hétköznapiifjútitánok6

Toljátok! 

Gyurcsány Ferenc MSZP-ből való távozásáról és új pártjának megalakulásának tényéről nem lehet nem írni. Ennek a kötelességnek vagy unaloműzésnek már eleget is tettük egyszer, azonban ez az írás más aspektusból igyekszik megközelíteni a pártszakadás kérdéskörét: ha úgy tetszik, a baloldal esetleges jövőjéről. Kivételesen próbáljunk elvonatkoztatni Gyurcsány Ferenc személyétől és a körülötte keringő számtalan kritikától, és nézzük jelenlegi pártalapítását kizárólag Magyarország pártpolitikai fejlődésének szempontjából.

Nos, megalakult a Demokratikus Koalíció névre hallgató, Gyurcsány által vezetett politikai tömörülés, melynek a volt miniszterelnök személye mellett további kilenc képviselője egyelőre csak a függetlenek helyét foglalhatja el az Országgyűlésben, vagy október 30-ig, míg Kövér László visszatér külföldi útjáról és rendezi helyzetüket, vagy a Házszabály 15§-ának 5. bekezdése (link) alapján, hat hónappal később. Az e körül zajló vitába most ne menjünk bele, ennek elbírálása a Házelnök dolga.

Gyurcsány – elmondása szerint – új pártjának megalakításával a mérsékelt, polgári baloldali politikai irányzatot kívánja meghonosítani Magyarországon. Az irány nem újdonság, hiszen az MSZMP-ből MSZP-vé alakult párt politikusai alapvetően két baloldali politikai vonalat képviseltek: egyrészt egy klasszikus szocialistát, másrészt pedig az említett mérsékeltebb, polgáribb baloldali felfogást, amely tulajdonképpen, mint egy bal-centrumpártként kívánt/kíván funkcionálni – mondja Gyurcsány. Azonban a klasszikus szocialista politika sem vész el, hiszen az MSZP frakciójában megmaradt képviselők továbbra is kiállhatnak az általuk képviselt klasszikus szocialista értékek mellett, sőt most, hogy „Gyurcsány Ferenc kilépésével távozott a gyurcsányizmus is az MSZP-ből” (Tóbiás József), a Magyar Szocialista Párt túlteheti magát a már hónapok óta tartó pártszakadási mizérián és végre koncentrálhat ellenzéki feladatainak ellátására, míg ezen kötelezettségének kizárólag (?) belső harcai miatt nem tudott eleget tenni.

(forrás)

Természetesen napvilágot láttak olyan feltételezések, melyek szerint az MSZP eddigi szavazótábora ezzel kettéoszlik és így tulajdonképpen egyik fél sem jár jól a szakítással, hiszen mindkettőjük támogatottsága lefeleződik. Hozzá kell tenni azonban, hogy a Demokratikus Koalíciónak eddig sem voltak potenciális szimpatizánsai, hiszen nem is létezett, de Gyurcsánynak voltak, hiszen gyurcsányisták léteznek, akik mellesleg nem egyenlők a szocialisták MSZP-s szavazótáborával. Úgyhogy mégiscsak előfordulhat az, hogy a 2010-es választásokon az MSZP-ből kiábrándult, Fidesz és/vagy Jobbik felé forduló szavazók most visszatérhetnek hőn szeretett párjukhoz, vagy emberükhöz (Gyurcsányhoz). Hiszen sokan lehetnek, akik Gyurcsányból ábrándultak ki (erről szóló kutatás, 7.ábra), illetve sokan lehetnek, akik – miatta vagy akár a történet egésze miatt – az MSZP-ből. Ha így van, most lehetségessé vált többfajta politikai tér lefedése.

Egyrészről: új pártjával Gyurcsány lefedheti azokat a polgári Magyarországra vágyó szavazókat, akik a Fidesz politikájából ezt, kormányra kerülése óta hiányolják. Bizony, van ilyen, mikor egy egyszerű szó - jelen esetben a polgári – ellövésével meg lehet nyerni választókat, és Gyurcsány könnyen lehet, hogy ezt a lehetőséget vázolta fel magának, mikor a polgári baloldal megteremtésének gondolata, a jelen helyzetre reagálva, először megfogalmazódott benne. Másrészt: a megmaradt MSZP végre ledobhatja magáról a gyurcsányi hagyatékot: a Gyurcsány-utálatot, mellyel könnyen lehet, hogy számtalan potenciális szavazóját vesztette el. Tehát, végső soron előfordulhat, hogy a baloldal valóban újraformálódik, mind ideológiailag, mind pedig szavazati számokban. Persze ezzel szemben számtalan kritika megfogalmazódhat, hiszen „Gyurcsány Ferenc politikai öröksége akármivel is rukkol még elő, akármilyen pártot alapít, akárhogy választják meg csakazértis, mindenképpen az marad”. A politika azonban erről szól: ha egy bizonyos válasz nem vált be a társadalom számára, akkor próbáljunk meg egy új koncepciót, hozzunk létre új politikai gondolkodást és próbáljuk újra. Máshogy, és nem feltétlenül mással.

Lendvai Ildikó korábban már felvetette egy Új Baloldal létrehozását, amely, ahogy észrevehettük, nincsen. Mindenesetre az tény, hogy a magyarországi baloldalnak valóban frissítésre van szüksége, és nem feltétlenül személyire; gondoljunk arra is, ha bizonyos politikai szereplőket minősítünk, hogy ők – minden esetben! – kitermelnek maguknak, illetve magukból új, őket támogató generációt, akik általában már csiszoltabb formáját adják vissza az őket effektíve kinevelőkének. Úgyhogy a lényeg azt gondolom, ott leledzik, hogy a baloldalon létrejött egy MSZP-s (klasszikus szocialista) front, illetve egy (polgári balos) Demokratikus Koalíció nevű formáció, amelyek felszívhatják például a Fideszből kiábrándultakat, a Gyurcsány-utáló MSZP-seket, az MSZP-t utáló gyurcsányistákat, illetve a 37-38%-on álló bizonytalanokat, illetve ezek szavazatát és támogatását.

Továbbá, muszáj megemlítenünk a 4K! célzottan baloldali megjelenését a politikai életben. Magukat szociáldemokrataként azonosítják, ami a fentebb leírtakkal egyetemben szintén felvázolja annak lehetőségét, hogy a baloldal frissül, változik és ami a legfontosabb: igyekszik. Azért fontos, hogy igyekszik, mert a Fidesz-kormány ellen egyre erősebben érezhető és növekedő elégedetlenség nem mehet a magyarországi politika megítélésének rovására, mint ahogy ez már megtörtént az elmúlt években – gondolok itt a politikából való kiábrándultságra, amely azonos azzal a közvélekedéssel, hogy minden politikus tolvaj és a politika színház, melyet megváltoztatni úgysem tudunk.

A mostanában oly sokat ostromolt baloldali ellenzék tehát úgy látszik, próbálkozik kilépni saját tehetetlenségének csapdájából és új politikai frontokat, eszmei alternatívákat próbál megnyitni, melyekre mi reagálhatunk igennel és nemmel.

Ha nemmel reagálunk, elutasítjuk a magunkban érlelődő politikaújítás szükségességét, ha pedig igennel, bizonyosságát tesszük annak, hogy szarból mégiscsak lehet várat építeni.

"Ó, boldog Isten! Egy csigahéjban ellaknám, s végetlen birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim." – Hamlet; W. Shakespeare: Hamlet, dán királyfi

Nem igazán mondhatom magam irodalmilag művelt személyiségnek, furcsa mód mégis a fönti idézet jutott eszembe szombat éjszaka, amikor Gyurcsány Ferenc legújabb szupervállalkozásáról gondolkodtam. Persze nem emlékeztem rá teljesen pontosan, de hát itt az internet ugyebár…

Sokan vágták már a centit, nem is hiába: Visszatért! Eljött közénk másodszor, új frakciót alapított az Országgyűlésben, és – kizárólag, mivel nem bízik Polt „illegitim főügyész” Péterben – a neki talán mintha már hónapokkal előre bekészített Demokrata Pártból csinálja meg Demokrata Koalícióját. A rendszerváltás utáni magyar politikatörténetet ismerve borítékolhatónak érzem, hogy a későbbiekben ez igen nagy valószínűséggel újfent átneveződik előbb Demokrata Szövetségre, majd Demokrata Koalíció – Az Új Szolidaritásra (esetleg Demokrata Koalíció – Demokrata Pártra), majd legvégül XII. Kerületi Progresszív Demokraták Köre – A Jövő Köztársaságának Koalíciója és Nagy Imre Örökösei Platformra... 

(forrás: facebook.com/gyurcsanyf)

Nyugalom, a gonoszkodást mindjárt meg is indoklom. Nem azért gondolom szánalmasnak és helytelennek a történteket, mert így végre a Magyar Szocialista Párt számára indokolttá vált „MSZP. A harmadik erő” jelmondattal kampányolni, hiszen a legjobb az lenne, ha már végre jól eltűnnének a süllyesztőben korrupt, hataloméhes gerinctelenségükkel és többszörösen skizofrén rigolyáikkal. Őszintén unom, hogy a szocdem oldal még mindig azon nyűglődik, vajon jó ötlet is volt-e kiszolgálni Kádár Jánost, pontosan mekkora példakép is Nagy Imre, és hogy végül is hogyan adják el magukat egyszerre az ország hosszútávú érdekeit szolgáló progresszív szakértőknek, és osztogassanak három kézzel mindenfelé huszonegyedik havi nyugdíjat meg a jóléti rendszerváltás pántlikájába csomagolt gázártámogatást, vagy éppen völgyhidat az 5-ös metrónak.  Cseppet sem vagyok szocdem, de azért őszintén örülnék, ha ez az egyébként teljesen releváns politika- és államfilozófia tisztességesen megjelenhetne a politikai diskurzusban. 

Na, de végre itt a Feri, van saját pártja, aztán jeszjóság lesz? Egy nagy fenét. Gondoljunk már bele egy kicsit, könyörgöm! Gyurcsány Ferenc politikai öröksége akármivel is rukkol még elő, akármilyen pártot alapít, akárhogy választják meg csakazértis, mindenképpen az marad, hogy ő volt az a miniszterelnök, aki tudatosan elhallgatott tényeket, visszatartotta saját programját csak azért, hogy nyerhessen a választásokon – és ennek hangot is adott bizonyítván, hogy nagyon is jól átlátja saját és országának helyzetét zárt körben (!!!), tovább titkolózva. Nem állt ki senki elé, nem tanúsított semmiféle megbánást.

Hiába próbálják hívei igazságbeszédnek címkézni annak néhány abszolút pontos helyzetértékelésére hivatkozva, attól az még egy kurvanagy hazugság: Tessék belátni, hogy Gyurcsány Ferenc politikája egy kurvanagy hazugság volt. És ez alól nem menti fel az sem, hogy általában a politikusok nem éppen őszinte és önfeláldozó szolgálatukról híresek; és a mögé sem érdemes bújni, hogy "az Orbán meg fasiszta". Fogjátok fel, hogy tökmindegy! Ne relativizálgassuk a dolgokat, mert azzal pontosan ezeket a kaliberű politikusok tartjuk életben mint Gyurcsány és Orbán. 

„Demokratikus Koalíció”? „Az új köztársaságért”?! WTF??? Gyurcsány Ferenc eddigi politikai pályafutása során már elérte, hogy semmi köze a demokráciához, ahol a választókat megvezető, hazug, hataloméhes politikusokat örökre száműzik a közhivatalokból; pláne semmi köze a köztársaság eszméjéhez, ami csak és kizárólag közös társadalmi értékeken és korrekt politikai kultúrán alapulhat. Hiába kenegeti magát Nagy Imrézéssel, hiába van minden második nap Grézcy Zsolt az index.hu címlapján, hiába a fanatikus rajongók és hiába azok a fiatalok, akik majd szépen lassan netán elkezdenek új pártjába csordogálni, a kellemetlen igazság az, hogy Gyurcsány Ferencnek mennie kell. Az egyetlen reményem az, hogy a baloldali választók túlnyomó részében lesz annyi demokratikus becsület, hogy a Demokratikus Koalícióhoz és Gyurcsány Ferenchez bottal se nyúl hozzá. Mi végre? Hogy szűkre szabott támogatói körének csigaházában végtelen birodalom királyának képzelhesse magát, akit - akárhogy küzd is ellene - éjszakánként rossz álomba kergetheti lelkiismerete. Orbán Viktorék leváltása enélkül elképzelhetetlen.