„ Csak annak a statisztikának hiszek, amit én magam hamisítottam.”
Ha a churchilli gondolatmenetet követem, okafogyottá válik kizárólag az egyes közvélemény-kutató intézetek legfrissebb méréseire támaszkodni. Egyrészt azért, mert a különböző intézetek más-más eredményekre jutnak, másrészt azért, mert a valódi, azaz a tapasztalható közhangulatot nem mindig festik le maradéktalanul. Mindezek ellenére mégis jó kiindulópontot szolgáltatnak.
A TÁRKI legfrissebb mérése szerint a Fidesz-KDNP kormány népszerűsége hónapról-hónapra csökken, ami a kormányzás félidejének közeledtével korántsem meglepő. Sokkal meglepőbb a – mérések alátámasztásaként is felfogható – társadalmi elégedetlenség, amely a jelenleg regnáló kormány ellen, tüntetések, illetve demonstrációk formájában manifesztálódik. Ezek a megmozdulások azonban csak a kormány megítélésének hazai tükörképei, amelyekkel párhuzamosan megfogalmazódnak külföldi vélemények is: egyrészt a sajtó, másrészt pedig magas rangú politikai vezetők részéről. A kormánypárt állásfoglalása szerint előbbi, azaz a hazai vélemények nem relevánsak, ugyanis a legitim módon megválasztott hatalom legitim módon is cselekszik, hiszen a társadalom nagy részének támogatottságát maguk mögött tudják. A külföldi sajtó- és politikai vélemények pedig azért irrelevánsak külön-külön is, mert előbbi tájékozatlan az itthoni helyzettel kapcsolatban, utóbbi pedig nem kapott felhatalmazást a magyar választópolgároktól a magyar helyzet alakítására. Ezek retorikailag mind-mind elfogadható válaszok, azonban olyan ellenszenves kommunikációs közhelyek, amelyekkel a társadalmi és politikai elégedetlenséget növelik, és mindamellett a választók és politikusok/politika közötti hidat is leomlaszthatják.
(forrás)
A ciklus félidejének közeledtével az egyes kormányok általában ledobják magukról azokat a világnézeti, kommunikációs és személyi terheket, amiket kormányzásuk idején magukra vettek, és amelyekkel a társadalmi támogatottságukat megszilárdíthatják, vagy növelhetik. A második Orbán-kormány lassan elér ehhez a ponthoz, és nagy kérdés, hogy megteszi-e ezeket, a rá nézve fontos lépéseket. Természetesen a támogatottságukat továbbra is bizonyítani tudják a legitim kétharmaddal, de arculati váltással talán bővíthetik is azt, vagy legalább az elégedetlenek táborát rövid időre ugyan, de csendesíthetik. A ma még meglehetősen fragmentált ellenzéki erők felelőssége körülbelül ugyanolyan mértékű ebben a kérdésben, mint magáé a kormánypárté.
Ugyanis releváns választ kell nyújtani az „Orbán takarodj!”-on, és a Magyar Köztársaság visszaállításán túl is. Egy erős rendszer (és lássuk be, az Orbán-rendszer ilyen) megdöntéséhez erős ellenzéki rendszerre van szükség. Ma már korántsem az a kérdés, hogy a Gyorskocsi utcai koalíció - nem csak elméleti szinten - megvalósul-e, hanem az, hogy mikor és milyen minőségben. Lesz-e akkor erős ellenzéki tömb, amikor az Orbán-kormány veszít erejéből?
Ne legyenek illúzióink: nem lesz előrehozott választás és nem lesz – remélhetőleg- puccs sem, amivel a rendszer megdőlne. Az egyetlen esély a kormány leváltására kizárólag a 2014-es országgyűlési választások alkalmával lesz. De az ellenzéki erőknek nem éri meg, és nem is engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy akkor szerveződjenek, akkor szívják föl az elégedetleneket és bizonytalanokat, amikor Orbán rendszere meggyengült, és egyértelműsíthető veresége.
Nem könnyű a feladatuk: egyrészt le kell vetkőzni az egyéni- és pártérdekeket, és ennek fényében kell tömörülniük, másrészt pedig vissza kell állítaniuk azt a bipoláris választói attitűdöt, ami körülbelül 2006-ig jellemezte az országot, és amivel a jelenleg ellenzékben lévő baloldal többször vette el a kormányzás lehetőségét a jobboldaltól, mint fordítva. Ehhez minőségi politikára van szükségük, és a minőségi az én olvasatomban nem feltétlenül az alternatív, mostanitól eltérő szakpolitikai politikát rejt, hanem olyan politikát, ami túlmutat az eddigi magyarországi politikai kultúrán, és ami nem kizárólag a hatalom megszerzésre helyezi a hangsúlyt, hanem a politikai konvenciók levetkőzésére. Ugyanis lássuk be: a 20 éves képviseleti demokráciánk alatt – hiába a szakpolitikai, kommunikációs és egyéb tanulságok – nem tanulták meg sem a pártok, sem a politikusok, hogy a politikai kultúra alakítói ők maguk.
Az Orbán-kormány leváltását tükröző közhangulaton túl, erre a kérdésre is választ kell adnia a még formálódó ellenzéki erőknek: ki tudunk-e lábalni a ránk ragadt politikai mocskolódásból, és tudunk-e a rossz úton haladó politikai kultúrán érdemben változtatni? Be tudják-e bizonyítani, hogy nem hatalmi, egyéni és pártérdekek fontosak számukra, és ennek megfelelően el tudják dobni a rivalizálást és kompromisszumot tudnak kötni személyi, iránybeli és végső soron politikai kérdésekben?
