Orbán Viktor az Új Ember című, katolikus hetilapnak adott húsvéti interjújában azt mondta, Magyarország jelenlegi vezetésének (vagyis saját) értelmezésében az európai tendenciák, melyek a nemzeti gondolkodásmód és szuverenitás helyett inkább a nemzetköziség, a nemzetek felettiség felé mutatnak, szekuláris, családellenes és a nemzetet meghaladottnak tekintő európai szellemi törekvések. 

Az én értelmezésemben Orbán Viktor egy politikus, és mint ilyen, az a dolga, hogy pártjának színeiben, meghatározott társadalmi csoportok érdekeit képviselje. Ennek érdekében beszélhet „alulról nyitott középosztály”-ról, munkával és erőfeszítéssel elérhető felemelkedésről, keresztény világfelfogásról és nemzeti szuverenitásról, egy nemzet saját, európai fősodortól eltérő útjáról, az európai civilizáció és kultúra sajátos értelmezéséről, és arról, hogy az Európában uralkodó felfogás szerint (valakik) a hit, a vallás és a teremtés rendjét a vallástalanság és a tudományos világfelfogás, az istentelen kozmosz felé terelik. Ezekkel az üzenetekkel elérheti azokat a választókat, akik minderről ugyanígy gondolkodnak, és miniszterelnökként képviselheti őket, amikor pártjának tagjaival megszavaztatja az általa helyesnek vélt törvényeket, vagy amikor újságoknak nyilatkozik. 

Az én értelmezésemben Orbán Viktor egy demokratikusan megválasztott kormány vezetője. Ezt a kormányt akár két éven belül leválthatják saját korábbi szavazói, esetleg azok, akik a fülkeforradalom idején még nem gondolták komolyan ennek a kivételesen tehetséges politikusnak a sokkal kevésbé tehetséges riválisai és kritizálói által vizionált worst case scenariokat, és nem mentek el szavazni. Vagy akár újra megválaszthatják, ha tevékenysége az állampolgárok többsége szerint szimpatikus és sikeres. 

Az én értelmezésemben Orbán Viktornak, mint politikusnak azonban nem feladata, és főként nem kötelessége, hogy bármerre „terelje” a magyar népet. Főleg nem magánéleti és vallási kérdések kapcsán. Ugyanis a politikusnak az a végzete, hogy intézkedéseit, és mindazt, amit ő maga gondolt, képzelt, vagy vágyott tenni a néppel, egy könnyed mozdulattal eltörölhesse az, aki – szintén a nép akaratából - utána jön. Személye pótolható és egyáltalán nem ő vagy a saját személyes hobbijai a biztosítékai egy ország sikerességének vagy felemelkedésének. Azt olyan feltételek biztosítják, amiket nála bölcsebb emberek már megfogalmaztak, és az európai parlamentáris demokráciákban szerencsére nem is kérdőjelezi meg őket senki. A sajátos európai modell a felvilágosodás, az ipari és polgári forradalmak során ugyanis kialakította azt a négy intézményt, amely fokozatosan egymáshoz illeszkedve egészen mostanáig előnyt biztosítottak számára a világ többi részével szemben: ezek a magántulajdon, az autonóm egyén, a demokrácia és a felelős kormányzás intézményei. És Orbán Viktornak személyesen ezekhez maximum csak annyi köze van, hogy miniszterelnökként a negyediket igyekszik minél komolyabban venni, és nem képzeli, hogy saját vízióira épített kurzusának termékeivel, vagyis új törvényekkel és intézményekkel az első hármat helyettesíteni tudja. 

Orbán Viktor azt is elmondhatja a katolikus hetilapnak, hogy szerinte minden európai értékvita mélyén az húzódik meg, hogy míg korábban mindenki egyetértett a keresztény Európa gondolatával, ez mára vízválasztó lett, de ennek ellenére ő a keresztény gyökerekhez ragaszkodik. Ezt én úgy értelmezem, hogy családjával együtt részt vesz a húsvéti szertartásokon, magában pedig jót kuncog azokon a szegény hitetleneken, akik a hosszú hétvégén inkább az istentelen kozmosz rejtélyein gondolkodnak. És esetleg az is felmerül bennük, hogy Európában zajló értékviták mélyén nem kizárólag az húzódik, hogy régebben a kereszténység volt az egyéneket a társadalomba integráló legfontosabb intézmény, mára viszont a helyét átvették olyan, vallástól (és így az ember magánéletétől) független intézmények, amelyekben vallási és nemzetiségi hovatartozástól függetlenül bízhat az európai ember, amennyiben minden következményével együtt annak vallja magát. Mert lehet, hogy ez csak egyetlen azok közül kihívások közül, amelyekre Európának mihamarabb választ kell találnia, hogy megőrizhesse vezető szerepét – és vele az európai értékeket – a világban. 

Orbán Viktornak joga van azt gondolni, hogy a többi problémával nekünk, magyaroknak nem igazán kell foglalkoznunk, mert ha megvan az „Isten, haza, család” feliratú falvédő minden becsületes magyar család otthonában, akkor minden szupi lesz.

Azt, hogy politikusként ezeket megtehesse, az az európai típusú demokrácia teszi lehetővé, amely sokkal inkább magában hordozza az egyéni felelősség, az – evilági – következmények felfogásának és az önkorrekcióra való képességnek a lehetőségét és elvárását, mint tette, teszi azt a legtöbb keresztény egyház. 

Az említett interjúban a miniszterelnök megosztotta legkedvesebb, a húsvéttal kapcsolatos bibliai történetét is. Ebben két asszony a sírhoz igyekszik, és felmerül köztük, hogy ki fogja a követ elgurítani Jézus Krisztus sírja elől. „De ennek ellenére mennek a kenetekkel a sír felé... Az életben is akad mindig egy-egy ilyen kő, egy-egy ilyen akadály: el kell indulnunk, pedig nem tudjuk, hogy ki és miként fogja elgörgetni a követ. Aztán a kő csak el lesz görgetve valahogy.”

Én személy szerint bízom benne, hogy Európa – ahogyan kikísérletezte, majd mintául adta nekünk a parlamentáris demokráciát – a jelenleg valóban sürgető kérdésekre is keresi és megtalálja a választ. Hogy velünk, magyarokkal együtt-e, rajtunk is múlik. Orbán Viktornak személy szerint joga van hozzá, hogy önként lemondjon a részvételről abban a folyamatban, amikor Európa eldönti, hogy „aztán hogyan is lesz elgörgetve” az a kő.

Lemondott. De miért húzhatta ilyen sokáig, miért próbálta magyarázni a magyarázhatatlant, menteni a menthetetlent?

Amit én látok magam körül, az az, hogy az emberek egy jelentős része csal, lop, hazudik valamilyen szinten. Ez megmutatkozhat abban, hogy bliccelnek a BKV-n, nem kérnek számlát, vagy lopják az áramot. Miután a társadalom nagy százaléka - én is - érdekelt ezekben ismerősökön, rokonokon keresztül, ezért a rendszer fent tud maradni, mert senki nem lesz érdekelt a többi ember társadalmi elítélésében, a normakövetés kikényszerítésében, hiszen így az ő kis mutyijuk is veszélybe kerülhet. Tehát az emberek nem találkoznak a társadalom nyomásgyakorlásával, így azzal sem, hogy tetteikért a negatív következményeket is viselniük kell. Ki lehet azt magyarázni, el lehet kenni, hisz mindenki ebben érdekelt.

És ez nincs máshogy a politikusok szintjén sem. Alapvetően nem hiszek benne, hogy bármely oldal politikusai eredendően gonoszak lennének, vagy hogy képviselőnek csak az menne, aki korrupció által jól meg akarja szedni magát. Én abból indulok ki, hogy ők is csak közülünk valóak, ők is ugyanabban a közegben nőttek fel és szocializálódtak, mint mi, és ez határozza meg tevékenységüket is.

Tehát ha azt szeretnénk, hogy a jövőben ne legyen kérdés, hogy ilyen esetben valaki lemond, továbbá, hogy ne lehessen ilyen sokáig magyarázni, húzni a dolgot, nekünk, mindannyiunknak kell változni és tenni ezért. Ha a társadalom széles rétegében megtűrt mutyikat nem tűrjük tovább, felszámoljuk, akkor gyermekeinknek ilyen környezetben szocializálódva már nem lesz kérdés, hogy viseljék-e tettük következményét.

 Felemás érzésekkel fogadtam az e heti hírt, mi szerint a pénzügyminiszterek Tanácsa elfogadta a Magyarország elleni szankciókat. Magyarként nyilván bosszant, hogy hazánk ellen alkalmazták először ezt a fajta szankciócsomagot. Európaiként viszont örülök, hogy van súlya az európai intézményeknek, intézkedéseknek, és a látszat ellenére az EU tud kemény is lenni. Liberálisként viszont az érdekel a legjobban, hogy ezek a szabályok tényleg egyenlően érintik-e az összes tagállamot?

Egy ilyen komplex, ellentmondásos helyzetben, azt hiszem, az ember nem tehet mást, mint megvizsgálja a tényeket.

1)  A Magyarországnak járó strukturális források harmadának felfüggesztése jogszerű és megérdemelt volt.

Magyarország 2004 óta túlzottdeficit-eljárás alatt van, ami azt jelenti, hogy a költségvetési hiánya magasabb volt, mint a vállalt 3 százalék. Ráadásul 2004 és 2012 között, azaz nyolc éven (!) keresztül nem sikerült olyan gazdaságpolitikai programot letenni az asztalra, amely alapján bárki elhitte, hogy ez a hiány csökkeni fog a következő években.

 A túlzottdeficit-eljárás lefolyása nincs kőbe vésve, a gyakorlat alakítja leginkább. Magyarország ellen gyakorlatilag bármikor életbe léptethették volna a strukturális transzferek leállítását. Ezt csak most tették meg a pénzügyminiszterek, amelyhez minden joguk és okuk megvolt.

2) Nem Magyarország az egyetlen állam, amely  erős költségvetési hiánnyal küzd, de a magyar költségvetési egyenleg kiemelkedően rossz állapotban van.

Ha megnézzük más államok költségvetési hiányát, láthatjuk, hogy nem csak a magyaroké volt tartósan magas. Egyértelmű, hogy a franciák, görögök, lengyelek és spanyolok is (többek között) igen pocsék költségvetési egyenleggel rendelkeznek 2009-2011 között. Miben más tehát az ő helyzetük, mint a miénk? 

A fent leírt országok közül egyedül Görögország nem tud mit mondani mentségére, de Athén ezt meg is szenvedi, őket ne irigyeljük. A franciák ugyan többször  túllépték a 3%-os szabályt, de egyrészt nekik sikerült egy hiteles gazdaságpolitikát letenniük az asztalra, másrészt pedig élen jártak a fiskális szigorítások intézményesítésében. Persze nem lehet tudni, hogy a francia baloldal majd mekkora hiányt termel, de a jövőbe senki sem lát. Olaszország 2009-ben csúszott el, de a deficit már 2011-re csökkenésnek indult, ráadásul a tavalyi kormányváltás csak pozitív fordulatot okozhat. Lengyelország már 2008-ban túlköltekezett, a költségvetési hiány 2010-ig nőtt, de 2011-ben sikerült 2 százalékkal csökkenteni azt. Spanyolország szintén 2008-ban szállt el, és a vizsgált országok között ő termelte ki a legnagyobb, 11%-os hiányt 2009-ben, ám ezt szinte felére sikerült csökkenteni tavaly. 

Láthatjuk tehát, hogy a legtöbb ország már elindult a hiánycsökkentési úton. Magyarország helyzete viszont teljesen más. Egyrészről az Unióhoz való csatlakozásunk óta folyamatosan magasan van a költségvetési hiány mértéke, 2008 óta gyakorlatilag stagnál 3-4% között. 2011-ben ugyan sikerült egy pozitív egyenleget összehozni (ezt az Unió is elismerte), de ezeket csak egyszeri tételekből tudták finanszírozni: már csak azért is biztosak lehetünk ebben, mert a kormány is 3% közeli költségvetési hiánnyal számol idén, ami egy év alatt 7%-os (!) romlást feltételez. Ez minden, csak nem fenntartható. Másrészről Magyarország kormánya nem képes más választ adni a kritikákra, csak azt, hogy a kormány programja növekedést generál és csökkenti a hiányt, ezért nem hajlandóak azon érdemben változtatni. Ez pedig minden, csak nem hiteles gazdaságpolitika.

Ezért azt hiszem, teljesen egyértelmű: Magyarország más országokkal összehasonlítva is kiemelkedik a költségvetési egyensúlytalansága miatt.

3) Ennek ellenére az EU nem alkalmazza egyenlően a saját szabályait mindenkire. 

Ez is vitathatatlan. Nem csak arról beszélek, hogy ugyanezen a héten a pénzügyminiszterek engedték, hogy a spanyol költségvetési hiány magasabb legyen, mint amennyit eddig vállaltak – mikor Orbán hasonló próbálkozása megbukott 2010-ben. Sokkal inkább arra gondolok, hogy már történelmi tény, hogy Franciaország és Németország rávette a tagországokat, hogy ellenük ne irányítsanak túlzottdeficit-eljárást, amikor szükséges lett volna. Mivel a túlzottdeficit-eljárás indítása nem automatikus, ezért a nagy tagállamok meggyőzhetik a többieket, hogy ellenük ne indítsanak szankciókat.

Összefoglalva: Nem az az igazságtalan, hogy Magyarország ellen léptettek életbe szankciókat – az igazságtalan, hogy másokkal szemben nem. Persze ez nem menti föl Budapestet, már csak azért sem, mert nekünk vannak a legrosszabb gazdasági kilátásaink. Annyit tehetünk, hogy elfogadjuk a szankciókat, de egyúttal megpróbáljuk kijavítani azokat az európai intézményi hiányosságokat, amelyek ilyen igazságtalan helyzethez vezethetnek. Az új fiskális paktum erre tett kísérletet, hiszen abban a rosszul teljesítő országokkal szembeni szankciók már automatikusak, nem pedig egy politikusok által hozott döntés eredményei. Az új megállapodásban tehát már a nagyok és a kicsik teljesen egyenlőek. Ezért kell tűzön-vízen keresztül támogatni a paktumot. 

Jelen tanulmány rövidített változata az Élet és Irodalom, LVI. évfolyam, 10. számában jelent meg 2012. március 9-én. Előfizetéssel letölthető EZEN A LINKEN. A tanulmány publikálását a Publius blogon az Élet és Irodalom szerkesztősége jóváhagyta. Köszönet érte.

*

Szakmai körökben vitán felül áll, hogy Orbán Viktor és Matolcsy György nevével fémjelzett hetedorox gazdaságpolitika súlyos károkat okozott és okoz a magyar gazdaságnak, letérítette hazánkat a Visegrádi országok által követett növekedési útról. 

1. ábra: A Visegrádi országok GDP növekedésének rátája.

 Forrás: (OECD [2011]). Megjegyzés: 2011., 2012. és 2013. évi adatok OECD előrejelzések. 

Senki nem állíthatja azonban, hogy az előző kormányok gazdaságpolitikája jelentős sikereket hozott volna, hiszen 2006 óta a GDP növekedésünk jelentősen elmarad a többi Visegrádi országéitól¹.  A kérdés így valójában nem (csak) az, hogy az aktuális Orbán-kormány mely gazdaságpolitikai lépései hibásak és ezeket hogyan lehet orvosolni, hanem az, hogy mi lehet annak az oka, hogy sem a 2002 után regnáló szocialista / liberális koalíció, sem az országot most irányító konzervatív, Fidesz által vezetett kormány nem volt képes valós és eredményes reformokat végrehajtani?

A fenti kérdés megválaszolása során a következő axiómából indulok ki: a gazdasági fejlődés hosszabb távon szükséges, de nem elégséges feltétele, hogy egy ország társadalma elfogadja és magáénak érezze a kapitalizmus legfőbb intézményeit és az azokkal szorosan összefonódó liberális alapértékeket. Arról részletesebben nem kívánok itt szólni, hogy miért tartom ezt egy vitán felül álló, axiomatikus kiinduló pontnak, inkább felhívom az Olvasó figyelmét Kornai János legújabb könyvére, amely Gondolatok a kapitalizmusról címet viseli. Kornai [2011] ebben a művében tudományos igényességgel ismerteti a modern kapitalista rendszer azon tulajdonságait, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a gazdasági rendszer, ingadozásokkal ugyan, de fenntartható gazdasági fejlődést eredményezzen. Ahhoz, hogy a kapitalizmus bármely formáját elfogadjuk, nem szükséges teljes mértékben elfogadunk a homo economicus emberképét, amely önérdekkövető és racionális egyéneket feltételez. Amit azonban egy jól működő kapitalista gazdasági rendszerhez a társadalom döntő többségének el kell fogadnia, az a piaci koordináció és a magántulajdon dominanciája a bürokratikus koordináció és az állami vagy kvázi-állami tulajdonnal szemben.

Friedrich Hayek ([1992] és [1995]) munkássága bizonyítja, hogy a szabadpiac és a magántulajdon tulajdonságai egyértelműen hatékonyabbá teszik a piaci allokációt a bürokratikusnál. E megállapítás akkor is érvényben marad, ha az állam szerepét nem szűkítjük olyan mértékben, mint Hayek [1995] tette². Véleményem szerint az állam a következő fontos és megkerülhetetlen szerepekkel rendelkezik: stabil kereteket biztosít az egyének kooperációjához, azaz kikényszeríti a törvények uralmát (jogállamiság), felszámolja vagy tompítja a piaci kudarcokat, olyan szolgáltatásokat biztosít az állampolgárainak, amelyeket a piac nem nyújt számukra, valamint – és ezzel Hayek már nem értene egyet – hatékonyan megvalósítja a társadalom tagjai közötti szolidaritást megjelenítő redisztribúciót.

Egy jól működő kapitalista rendszer kialakítása, és a végcélként megjelenő gazdasági növekedés és jólét, a liberális filozófiájából levezethető alapértékek elfogadását igénylik, amelyek mellett lehetünk szociáldemokraták, konzervatívok vagy ökopártiak, de lássuk be, hogy ezek – a feltett kérdésünk megválaszolása szempontjából – már csak másodlagos preferenciákat jelentenek. Mely fogalmakkal ragadhatóak meg a gazdasági jóléthez szükséges liberális alapelvek? A szabadság fogalmával, amely képessé tesz bennünket önállóan, saját erőből megvalósítani céljainkat. A bizalom fogalmával, amely azt jelenti, hogy bízunk embertársainkban és a közösen felállított intézményekben, ezért képesek vagyunk egymással kooperálni. A tolerancia fogalmával, amely azt jelenti, hogy elfogadjuk egymás jogát arra, hogy mindenki, azaz a kisebbség is, élhessen szabadságjogaival. Végezetül a magántulajdon és piac fogalmával, amelyek nem önállóan, de domináló intézményekként irányítják és meghatározzák a gazdaság működését. Ezek a liberális alapértékek ellentmondanak a szélsőséges álláspontoknak: sem a fasiszta nézetek, sem a kommunista nézetek nem összeegyeztethetőek velük. Különböztessük meg a liberalizmus és a demokrácia fogalmát, mert az utóbbi időben az orbáni rendszer kritikusai ezeket gyakran összemossák:

„A liberalizmus és a demokrácia, bár összeegyeztethető egymással, nem ugyanaz. Az előbbit a kormányzati hatalom mértéke foglalkoztatja, az utóbbit pedig az, hogy kinek a kezében van a hatalom. A különbség a leginkább akkor látható, ha a velük ellentétes fogalmakat vesszük szemügyre: a liberalizmusnak a totalitarizmus az ellentéte, míg a demokráciának az autoritarizmus.” (Hayek [1995], 326. old.) 

A fentiekből reményeim szerint látható, hogy a kapitalizmus eredményes működése nem igényel neoliberális gazdaságpolitikát, nem szükséges minimális, éjjeliőr államban gondolkoznunk, csupán egy liberális minimum társadalmi elfogadását igényli: elutasítjuk a totalitarizmust és elismerjük a piacot és a magántulajdont a gazdaság két legfontosabb intézményeként. Az állam méretéről és szerepéről, valamint a redisztribúció nagyságáról ezen határokon belül vitatkozhatunk és vitatkoznunk is kell, de nem kérdőjelezhetjük meg a liberális alapértékeinket.

A fenti gondolatmenettel arra kívántam rámutatni, hogy egy ország gazdasági sikerét az határozza meg, hogy a társadalom tagjai által követett kultúra, értékrendszer milyen mértékben foglalja magában a liberális alapértékeket. A gazdasági prosperitás és a jólét szempontjából a legfontosabb tényező, hogy miként viszonyul a társadalom döntő része a piachoz és a magántulajdonhoz.

A következőkben azt szeretném megvizsgálni, hogy a fentebb nevesített liberális alapelvek (szabadság, bizalom, tolerancia, piac / magántulajdon) milyen mértékben ágyazódtak be a magyar társadalom értékrendszerébe. Ennek feltérképezése nélkül nem tudunk választ adni a tanulmány elején megfogalmazott kérdésünkre. A fogalmak operacionalizálásához Ronald Inglehart nevéhez fűződő World Value Survey / European Value Survey (WVS /EVS) kutatás eredményeit fogom felhasználni³.  A magyar adatok mellett, amelyeket a TÁRKI gyűjtötte össze, a többi Visegrádi ország értékeit mutatom be.  

2. ábra: A szabadság proxy-változójának standardizált értékei, a magasabb értékekkel rendelkező országokban nagyobb döntési szabadságot érzékelnek az állampolgárok

 Forrás: A felhasznált EVS kutatások adatfelvétele 1999-ben történt. Saját ábra. Megjegyzés: A EVS következő kérdései alapján: A173.- How much freedom of choice and control, C034.- Freedom decision taking in job.

3. ábra: A bizalom fogalmának proxy-változója: A „legtöbb emberben lehet bízni” választ adók aránya (%-ban, a magas érték nagyobb bizalmi szintet mutat)

Forrás: A felhasznált EVS kutatások adatfelvétele 1999-ben történt. Saját ábra. Megjegyzés: A EVS következő kérdései alapján: A165.- Most people can be trusted.

4. ábra: A tolerancia proxy-változójának standardizált értékei, a magas értékek toleránsabb társadalmat jelölnek 

Forrás: A felhasznált EVS kutatások adatfelvétele 1999-ben történt. Saját ábra. Megjegyzés: A EVS következő kérdései alapján: A035.- Important child qualities: tolerance and respect for other people, A125.- Neighbours: People of a different race, A129.- Neighbours: Immigrants/foreign workers, F118.- Justifiable: homosexuality, F120.- Justifiable: abortion.

5. ábra: A piaci koordinációval és a magántulajdonnal kapcsolatos attitűdre vonatkozó proxy-változó standardizált értékei, magas értékek a bürokratikus koordináció és az állami tulajdonlás nagyobb fokú támogatását jelentik 

Forrás: WVS /EVS kutatások különböző időpontokban, saját ábra. Megjegyzés: A WVS és a EVS következő kérdései alapján: E036.- Private vs state ownership of business / E039.- Competition good or harmful / C060.- How business and industry should be managed.

Mint azt a 2-5. ábrák mutatják, a magyar társadalom által követett értékrendszer igen távol áll a tanulmány első felében definiált liberális alapértékektől. Az átlagos magyar állampolgár fél a szabadságtól, nem bízik önmagában, ebből következően erőteljesen számít az állam segítségére a problémái megoldása során, fenntartásai vannak a piaccal és a magántulajdonnal szemben és intoleráns a másképpen gondolkodókkal. Ezzel szemben az 1999-es felmérés alapján Közép-Kelet-Európában az egyik legmagasabb bizalmi szinttel rendelkezünk, amely a társadalmi összetartás erejét mutathatja.

A következőkben két szcenáriót elemzünk röviden. Az első esetben a politikai-, kulturális-és gazdasági elit azon része, amelyik hatalommal rendelkezik, elfogadja, támogatja a liberális értékeket és olyan reformokat javasol, amelyek illeszkednek ezen alapértékekhez. Sikeresek lehetnek-e ezen törekvések a magyar kontextusban? Ha a társadalom döntő része a liberális alapértékekkel ellentétes hagyományokkal és értékrendszerrel rendelkezik, akkor a felülről induló reformok a társadalom ellenállásán elbuknak. Ennek oka, hogy amennyiben a hatalmat birtokló elit és a társadalom testét alkotó tömegek a követendő értékek tekintetében szembekerülnek egymással, akkor rövid időn belül két folyamat zajlik le. Egyrészről az elit elszakad a társadalomtól, többé már nem érzékeli a társadalmi igényeket, másrészről a társadalom többsége „politikai erőszaknak” éli meg a felülről elindított reformokat és ellenáll azoknak. Ez drasztikus bizalomvesztéshez, kiábrándultsághoz vezet, amely folyamat végén politikai értelemben nem csak a reformok, de velük együtt a hatalmon lévő elit is megsemmisül. Erre a legjobb példa a Szabad Demokraták Szövetségének történte.

A második esetben a politikai-, kulturális- és gazdasági elit azon része, amelyik hatalmon van, érzi a társadalom széles rétegeinek kulturális értékeit, valamint követett normarendszerét és ehhez igazítja az által javasolt politikai reformokat. Sikeres lehet-e ez a politika hazánkban? Rövid távon a populista politika sikerrel kecsegtet, hiszen demokratikus körülmények között az állampolgárok széles tömegeinek szimpátiáját elnyerheti. Ebben az esetben a probléma akkor áll elő, ha a társadalom többsége és így a populista elit által követett értékrend szemben áll azokkal az értékekkel, amelyek a gazdasági prosperitás és a jólét letéteményesei. Ez a helyzet figyelhető meg ma Magyarországon. A liberális alapértékeket tagadó, populista politika letéríti az országot annak fejlődési útjáról és súlyos rombolást visz végbe egyrészről a gazdaságban, hiszen gazdasági válságot idéz elő (a külső körülményektől függetlenül is!), másrészről oly értékeket erősít meg a társadalom tagjainak érték- és normarendszerében, amelyek az ország fejlődését hosszú távon is akadályozzák. Valójában ez a politika rövid távú személyes hatalmi és gazdasági érdekek mentén gyermekeink jövőjét áldozza föl. Erre a politikai irányzatra a legjobb példa a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség aktuális története.

A tanulmány elején feltett kérdésre e rövid elemzés alapján azt a hipotetikus választ adhatjuk, hogy a 2002 és 2010 között regnáló szocialista / liberális koalíció azért vallott kudarcot, mert az általa követett kulturális értékek és az azokból levezetett reformjavaslatok nem illeszkedtek a magyar társadalom többsége által vallott értékrendszerhez. Azt feltételezem, hogy Budapest lakosságához közelebb állnak a liberális alapértékek, mint a vidéki városok, községek és falvak lakosaihoz, így elsősorban a vidéki társadalomtól szakadt el a kormányzó koalíció. Az értékekben megmutatkozó különbség azonban önmagában nem vezetett volna a koalíció 2010. évi választásokon elszenvedett megsemmisítő vereségéhez. A politikai megsemmisülés valódi oka, hogy reformelképzeléseiket nem a társadalommal közösen, alulról építkezve kívánták megvalósítani, hanem felülről jövő kezdeményezésekkel. Nem törekedtek valós párbeszédre, attitűdjük a lakosság szemében inkább arrogánsnak és elitistának tűnt. Nem kételkedem a reformerek jó szándékában és a célok helyességében sem, de a megvalósítás módja elhibázott volt.

A Fidesz és a KDNP most regnáló szövetsége ezzel szemben érzékeli a lakosság széles rétegeinek igényeit, viszont elutasítja azon értékeket, amelyek a gazdasági fejlődés alapjait jelentik. Az orbáni rendszer elsősorban a liberális értékeket tagadja, célja az államhatalom befolyásának drasztikus, az állampolgárok magánszférájába is érvényesíthető növelése. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kormánypárt az állam feladatait és szerepeit szélsőségesen tágan értelmezi, amely folyamat egyértelműen totalitárius irányba tolja a jelenlegi politikai rendszert. Az orbáni hatalom csak áttételesen, a liberális értékek elutasításával és az egypárti, valós társadalmi párbeszédet nem folytató kormányzásból eredően rombolja a demokratikus értéket és csúszik autoriter irányba. A kiépülő rendszer kezd nagyon hasonlítani ahhoz a rendszerhez, amelyet Csanádi Mária [1989] a szovjet típusú rendszer két meghatározó intézményének, az államnak és a pártnak az összefonódásáról oly szemléletesen bemutatott. Bízzunk benne, hogy nem lesz ismét érvényes Révai József szellemes bon mot-ja: „A párt és az állam nem egy, de nem is kettő” (Kornai [1993], 69. old.).

Hosszabb távon, demokratikus körülmények között ez a populista politika is kudarcra van ítélve, mivel nem képes teljesíteni a lakosság legfőbb elvárásait: a gazdasági növekedést és a szociális biztonságot. E két igény kizárólag jól működő kapitalista rendszerben elégíthető ki, amelyhez a liberális alapelvek elfogadása és alkalmazása elengedhetetlen. A fejlett, euro-atlanti közösség ezzel tisztában van, ezért sem értik a magyar kormány különutas magatartását.

Végezetül felmerül a kérdés, hogy az eddig leírtakból milyen normatív tanulságok vonhatóak le a most formálódó demokratikus ellenzék számára? Véleményem szerint először tisztázni kell, hogy kik is tartoznak a demokratikus ellenzékhez, hiszen ma még ezt sem tudjuk. Úgy gondolom, hogy mindazon pártok és társadalmi szervezetek csatlakozhatnak, amelyek elfogadják a tanulmányban bemutatott liberális alapelveket, azaz elutasítják a totalitarizmust, és a gazdaságban elfogadják a piac és a magántulajdon dominanciáját. Természetesen az alapvető emberi jogok és a demokratikus értékek elfogadása, valamint védelme szintén alapvető követelmény.

Tanulni kell az eddigi kormányok hibáiból és eredményeiből: nem lehet felülről, a társadalom értékrendjével ellentétes reformokat ráerőszakolni az állampolgárokra, de populista politikát sem szabad folytatni. Demokráciában nem felülről irányított reformokkal, hanem lassú, alulról építkező, szívós munkával lehet hosszabb távon is fenntartható, jelentős változásokat elérni. Akinek ehhez nincs türelme vagy ereje, az bele se kezdjen.

Az állampolgárok kiábrándultsága, fásultsága előnyös a status quo fenntartásához, a változások támogatóinak azonban éppen ez jelenti a legnagyobb kihívást. A közügyek iránti társadalmi érdektelenséget csak alulról építkező, participatív kezdeményezésekkel lehet megtörni. A társadalom tagjainak mobilizálására számos módszer létezik, amelyeket a Fidesz és a Jobbik részben már használ. Találkoznunk kell a lakossággal, klubokat és fórumokat kell szerveznünk, hogy megismerjük és megértsük az állampolgári igényeket és azokra releváns választ tudjunk adni a liberális alapértékek mentén. Ne gondoljuk, hogy Budapesten lehet megteremteni a jövő Magyarországát, a siker kulcsa a vidék megnyerése! A hosszú távú célok mellett rövid idő alatt teljesíthető sikerkritériumokat is érdemes meghatározni, hogy a társadalom minél hamarabb visszanyerje a politikába és a közösségbe vetett bizalmát, és legyen türelme kivárni a hosszabb távon elérhető eredményeket. Ebben az Európai Unió és a többi nyugati szövetségesünk támogatására biztosan számíthatunk, hiszen nekik is érdekük, hogy Magyarország stabil és jól működő piacgazdasággá és liberális demokráciává váljék.

Rosta Miklós, közgazdász, a Liberális Fiatalok Egyesületének alapító tagja

Lábjegyzetek: 

¹A jelen cikk szempontjából nem releváns kérdés, hogy a GDP önmagában elégséges mutatója-e egy ország gazdasági fejlődésének. Nem az, de egyszerűsége, elterjedtsége és ismertsége okán célunknak most megfelel.

²Az állam szerepéről Hayek [1995] a 330. oldalon fejti ki a véleményét.

³Az adatbázisok ingyenesen elérhetőek ITT, illetve ITT. A jelen tanulmányban bemutatott eredmények egy nagyobb kutatásból származnak. Köszönettel tartozom Koltai Júliának a statisztikák elkészítésében nyújtott segítségéért. A számításokat és a felhasznált adatbázist – az Élet és Irodalom valamint a Publius-blog szerkesztőségén keresztül – szívesen az érdeklődők rendelkezésére bocsátom.

Irodalomjegyzék:

Csanádi, M. [1989]: A pártállam-rendszer szerkezete, kohéziója és szétesése Magyarország példáján. Gazdaság, 23. évfolyam, 4. szám, 5-36 old.

Hayek, F. A. von [1992]: A végzetes önhittség. A szocializmus tévedései. Tankönyvkiadó, Budapest

Hayek, F. A. von [1995]: Piac és szabadság. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest

Kornai, J. [1993]: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Heti Világgazdaság Kiadói Rt.

Kornai, J. [2011]: Gondolatok a kapitalizmusról. Akadémia Kiadó, Budapest

OECD [2011]: OECD Economic Outlook No. 90, OECD Economic Outlook: Statistics and Projections (database).doi: 10.1787/data-00588-en

Orbán Viktor interjút adott a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung nevű német konzervatív lapnak - adták hírül a hétfői lapok. Amikor elolvastam, hogy mit is mondott a miniszterelnök úr, teljesen elállt a szavam. Nem baj, reménykedtem, biztos csak a szociálliberális sajtó terjeszti a hazugságokat, szóval fellapoztam egy másik megbízható hírforrást, a kdnp.hu-t. Ugyanazt írta. 

„Egyesek azt állítják, hogy megsértettük az európai szellemiséget. (…) Mit kezdjek egy ilyen véleménnyel? Engem megválasztottak, a magyar kormányt is megválasztották. De ki választotta meg az Európai Bizottságot?”

 

„És kinek tartozik felelősséggel az Európai Parlament?”