Felemás érzésekkel fogadtam az e heti hírt, mi szerint a pénzügyminiszterek Tanácsa elfogadta a Magyarország elleni szankciókat. Magyarként nyilván bosszant, hogy hazánk ellen alkalmazták először ezt a fajta szankciócsomagot. Európaiként viszont örülök, hogy van súlya az európai intézményeknek, intézkedéseknek, és a látszat ellenére az EU tud kemény is lenni. Liberálisként viszont az érdekel a legjobban, hogy ezek a szabályok tényleg egyenlően érintik-e az összes tagállamot?

Egy ilyen komplex, ellentmondásos helyzetben, azt hiszem, az ember nem tehet mást, mint megvizsgálja a tényeket.

1)  A Magyarországnak járó strukturális források harmadának felfüggesztése jogszerű és megérdemelt volt.

Magyarország 2004 óta túlzottdeficit-eljárás alatt van, ami azt jelenti, hogy a költségvetési hiánya magasabb volt, mint a vállalt 3 százalék. Ráadásul 2004 és 2012 között, azaz nyolc éven (!) keresztül nem sikerült olyan gazdaságpolitikai programot letenni az asztalra, amely alapján bárki elhitte, hogy ez a hiány csökkeni fog a következő években.

 A túlzottdeficit-eljárás lefolyása nincs kőbe vésve, a gyakorlat alakítja leginkább. Magyarország ellen gyakorlatilag bármikor életbe léptethették volna a strukturális transzferek leállítását. Ezt csak most tették meg a pénzügyminiszterek, amelyhez minden joguk és okuk megvolt.

2) Nem Magyarország az egyetlen állam, amely  erős költségvetési hiánnyal küzd, de a magyar költségvetési egyenleg kiemelkedően rossz állapotban van.

Ha megnézzük más államok költségvetési hiányát, láthatjuk, hogy nem csak a magyaroké volt tartósan magas. Egyértelmű, hogy a franciák, görögök, lengyelek és spanyolok is (többek között) igen pocsék költségvetési egyenleggel rendelkeznek 2009-2011 között. Miben más tehát az ő helyzetük, mint a miénk? 

A fent leírt országok közül egyedül Görögország nem tud mit mondani mentségére, de Athén ezt meg is szenvedi, őket ne irigyeljük. A franciák ugyan többször  túllépték a 3%-os szabályt, de egyrészt nekik sikerült egy hiteles gazdaságpolitikát letenniük az asztalra, másrészt pedig élen jártak a fiskális szigorítások intézményesítésében. Persze nem lehet tudni, hogy a francia baloldal majd mekkora hiányt termel, de a jövőbe senki sem lát. Olaszország 2009-ben csúszott el, de a deficit már 2011-re csökkenésnek indult, ráadásul a tavalyi kormányváltás csak pozitív fordulatot okozhat. Lengyelország már 2008-ban túlköltekezett, a költségvetési hiány 2010-ig nőtt, de 2011-ben sikerült 2 százalékkal csökkenteni azt. Spanyolország szintén 2008-ban szállt el, és a vizsgált országok között ő termelte ki a legnagyobb, 11%-os hiányt 2009-ben, ám ezt szinte felére sikerült csökkenteni tavaly. 

Láthatjuk tehát, hogy a legtöbb ország már elindult a hiánycsökkentési úton. Magyarország helyzete viszont teljesen más. Egyrészről az Unióhoz való csatlakozásunk óta folyamatosan magasan van a költségvetési hiány mértéke, 2008 óta gyakorlatilag stagnál 3-4% között. 2011-ben ugyan sikerült egy pozitív egyenleget összehozni (ezt az Unió is elismerte), de ezeket csak egyszeri tételekből tudták finanszírozni: már csak azért is biztosak lehetünk ebben, mert a kormány is 3% közeli költségvetési hiánnyal számol idén, ami egy év alatt 7%-os (!) romlást feltételez. Ez minden, csak nem fenntartható. Másrészről Magyarország kormánya nem képes más választ adni a kritikákra, csak azt, hogy a kormány programja növekedést generál és csökkenti a hiányt, ezért nem hajlandóak azon érdemben változtatni. Ez pedig minden, csak nem hiteles gazdaságpolitika.

Ezért azt hiszem, teljesen egyértelmű: Magyarország más országokkal összehasonlítva is kiemelkedik a költségvetési egyensúlytalansága miatt.

3) Ennek ellenére az EU nem alkalmazza egyenlően a saját szabályait mindenkire. 

Ez is vitathatatlan. Nem csak arról beszélek, hogy ugyanezen a héten a pénzügyminiszterek engedték, hogy a spanyol költségvetési hiány magasabb legyen, mint amennyit eddig vállaltak – mikor Orbán hasonló próbálkozása megbukott 2010-ben. Sokkal inkább arra gondolok, hogy már történelmi tény, hogy Franciaország és Németország rávette a tagországokat, hogy ellenük ne irányítsanak túlzottdeficit-eljárást, amikor szükséges lett volna. Mivel a túlzottdeficit-eljárás indítása nem automatikus, ezért a nagy tagállamok meggyőzhetik a többieket, hogy ellenük ne indítsanak szankciókat.

Összefoglalva: Nem az az igazságtalan, hogy Magyarország ellen léptettek életbe szankciókat – az igazságtalan, hogy másokkal szemben nem. Persze ez nem menti föl Budapestet, már csak azért sem, mert nekünk vannak a legrosszabb gazdasági kilátásaink. Annyit tehetünk, hogy elfogadjuk a szankciókat, de egyúttal megpróbáljuk kijavítani azokat az európai intézményi hiányosságokat, amelyek ilyen igazságtalan helyzethez vezethetnek. Az új fiskális paktum erre tett kísérletet, hiszen abban a rosszul teljesítő országokkal szembeni szankciók már automatikusak, nem pedig egy politikusok által hozott döntés eredményei. Az új megállapodásban tehát már a nagyok és a kicsik teljesen egyenlőek. Ezért kell tűzön-vízen keresztül támogatni a paktumot.