Az Országgyűlés tegnap megválasztotta Áder Jánost Magyarország új köztársasági elnökének. A szavazás könnyen ment: nem volt a kormánypárt részéről képviselő, aki ne tisztelte volna meg bizalmával Ádert. Az első köztársasági elnöki beszéd sok újdonságot hozott, és erről – böngészve a blog- és sajtóvilágot – konszenzus alakult ki az elemzők és véleménynyilvánítók körében.

Alapvetően mindenki üdvözölte az első államfői beszédet. Nem is csoda, hiszen valóban új stílust és formát választott a frissen megválasztott Áder. Nem kimondottan teendőinek elvégzésére és feladatainak ellátására (és kiváltképp nem azok mikéntjére) helyezte a hangsúlyt, hanem sokkal inkább saját államfői karakterének bemutatására, amely elődjéhez képest igen nagy eltéréseket mutat. Ennek a jellemváltásnak a legfontosabb eleme talán az lehet, hogy viszonylag absztrakt módon írta le elképzeléseit jövőbeli államfői magatartásáról. Legalábbis olyan értelemben absztraktnak vehetjük azt a fajta szemléletet, amellyel igyekszik kijavítani azokat a csorbákat, amelyeket elődje ráhagyott.

Nyilván mindenki emlékszik Schmitt legelső államfői beszédére, melyben az a – már klasszikusnak számító – mondat hangzott el, hogy „[…] nem gátja, hanem motorja leszek a törvényhozásnak […]” Utólag láthatjuk – és persze láthattuk Schmitt regnálásának idején is –, mennyire fontosak az első államfői beszédben elhangzottak, hiszen Schmitt végig, következetesen járta végig ezt, a kezdetek kezdetén lefektetett utat. Ezzel szemben Áder beszéde sokkal távolabbra mutat: konszolidációt hirdet. Az azonban, hogy ez a konszolidáció miben ölt majd testet (a jogalkotási dömping féken tartásával, vagy esetleg miniszterelnökünk olykor heves politikájának féken tartásával), az a jövő zenéje, de még inkább nagy kérdése. Én személy szerint mindkettőt el tudom képzelni, mégis reálisabbnak érzem a másodikat, azaz az Orbán pórázaként működő Ádert.

Hiszen számtalan helyen egészen új stílust enged meg magának, nem követi azt a Schmitt-féle retorikát, ami tulajdonképpen Orbán beszédeinek alapjai – csak éppen átragadva, átemelve (tudják: a törzsanyagból). Nem nemzetről beszélt Áder, hanem politikai nemzetről, kitágítva ezzel azt a politikai teret, amelyben munkálkodni, és amelyet formálni, egyesíteni kíván. Hangsúlyos szerepet kap (többek között) ezzel a nemzet egysége, a korábbi nemzeti összefogás meg- és elkoptatott szimbóluma helyett egy különös fogalmat kapunk.

 (forrás)

Muszáj azonban azokról a taktikai lehetőségekről is említést tenni, amelyek Áder megválasztásához köthetőek (lehetnek). Előre leszögezem, hogy bár könnyű az összeesküvés-elméletek veszélyes mezejére tévedni, nem áll szándékomban.

"Orbán, a nagy sakkjátékos" – írja Karácsony Gergely egy bejegyzésében – rendkívül jól taktikázó politikus, és kifejezetten otthonosan és áldozatkészen mozog a politika csataterén, amely tényleg egy sakkpárbajra emlékeztet. És itt jön a képbe (újra) Áder János személye. Ha megnézzük a két köztársasági elnök személyét – és személyiségét -, illetve megnézzük azt a kéttípusú politikát, amelyet Schmitt regnálásakor tapasztaltunk és tapasztalunk egyelőre kizárólag Áder első államfői beszédében, valóban kijöhet az, amit Karácsony Gergely írt: Orbán nagy sakkjátékos.

Ugyanis Schmitt Pál mint köztársasági elnök (és mint hű pártkatona) személye és kinevezése láthatóan egyetlen célt szolgált: az új rendszer alapjainak felépítését jogszabályokon és intézményes átalakításokon keresztül, anélkül, hogy ebben bármi is gátolná az Orbán-kormányt. Ehhez egy hű pártember kellett, aki szeretnivaló személyiségével el tudja halványítani az amúgy égbe kiáltóan durva orbáni politikát, anélkül, hogy tényleg egy percig is kétsége támadhatna a miniszterelnöknek, hogy államfője nem írja alá a keze alá tolt különböző irományokat. Így került a képbe Schmitt. Majd amikor a rendszer már stabilan áll, és tulajdonképpen minden fontos törvény átcsúszott Pali bácsi kezén, aminek át kellett csúsznia, láss csodát: Schmitt Pál lemond államfői tisztségéről.

Pár héttel később pedig Áder János Magyarország új köztársasági elnöke, aki – mint az tudvalevő – az elmúlt években nem ápolt túl jó kapcsolatot Orbánnal (talán ezért is kényszerült Brüsszelbe). És megint kénytelen vagyok az Áder-beszéddel példálózni. Ugyanis a beszédben – ahogy azt fentebb említettem – valóban egyfajta konszolidációs politikát meghirdető államfő beszél. Ez Orbánnak nem jöhetne jobbkor: a szavazótábor megfeleződni látszik (3.ábra), az agresszív politikának már nem látja feltétlenül hasznát (megvan már minden, ami kellett), hát kell egy olyan államfő, aki ebben megerősíti – mármint a közvélemény szemében. És ahogy azt a különböző sajtófelületeken láthatjuk, valóban azok a reakciók, hogy Áder személye körül egyfajta megkönnyebbülés kering.

Azonban más is rejtőzhet ebben a döntésben. Ugyanis – és erről vajmi keveset olvastam eddig – az Orbán-kormány effektíve hét évig állít(ott) államfőt. Tegyük fel, hogy a 2014-es választásokat nem nyeri meg a Fidesz-KDNP. Ebben az esetben még három évig Áder János – hiába a konszolidációs nemzeti egységeskedés, ő is csak pártkatona – ott állna az új Országgyűlés fölött – Fideszesként. Egy percig sem gondolom azonban, hogy a 2014-es választásokat Orbán el tudná bukni: gyenge, szétzilált az ellenzék, nincs kihívó; az új választási rendszer nekik kedvez; és a fellendülés még csak most kezdődik (sic!).

Orbán tényleg remek sakkjátékos, és mint olyan, tudja, hogy sosem lehet elég biztos a győzelemben. Én a fentebb leírtak alapján azt gondolom, hogy bár jelen pillanatban nem tart semmitől, tart attól, hogy később tarthat. Egy jó sakkjátékos így gondolkodik.