Bajnai Gordon egy múlt januári interjúban nyilatkozta a HVG-nek, szerinte "előfordulhat, hogy néptribunra lesz szükség". Ez a félmondat nagyon bennem maradt, mert az ókori róma néptribunusi intézménye - bár közel sem vagyok a korszakot behatóan ismerő történész - számomra inkább visszatetsző volt. Ha azonban jobban megvizsgáljuk az elmúlt évet és Bajnaiék alkotmánytervezetét, a néptribunság mint akár erény, akár kockázat mindenképpen jól körülhatárolható.

(forrás)

Mély sajnálattal szoktam nézni az élő közvetítéseket a diáktüntetésekről, melyek fő rigmusa a "Le a tandíjjal!". Nem titok, hogy nem értek egyet a tandíjat ellenzőkkel, és a tavaly bevezetett változásokat jó iránynak tartom, még ha sok részlet tisztázatlan és rossz is. Ugyanakkor az a kommunikáció, mellyel a kormány a tüntetők ellen akarja fordítani a közvéleményt - függetlenül attól, hogy egyetértünk-e velük-, egyszerűen szánalmas.

Az első jelentősebb megnyilatkozás Orbán videója volt, melyben a kormányfő mondott mindent, ami jól hangozhat. A legfőbb újdonság a keretszámok eltörlése volt, és a mágikus 240 pont belebegtetése, melyről sokan gondolhatták, hogy majd boldog-boldogtalan ingyen bekerül az egyetemre. Természetesen szó sem volt erről, a törvénytervezetből kiderült, hogy csupán megfordítják a dolgot, és a felvételi pontszámok meghatározásával elérhetik ugyanazt, amit eddig a keretszámokkal. Persze itt már sehol sincs említés 240 pontról. Nyilván hülyeség is lenne...

forrás

A következő kommunikációs trükk Balog minisztertől jött, aki szerint a röghözkötésen kívül mindenben meg tudtak állapodni a HÖOK-kal. A tüntetések szervezői által megfogalmazott pontok a köz- és felsőoktatás átfogó reformját, a keretszámok 2011-es szintre való visszaállítását, a forráskivonások leállítását és kompenzálását, a hallgatói szerződések eltörlését, az egyetemi autonómia biztosítását és a hátrányos helyzetű diákok felsőoktatásba való bejutásának lehetővé tételét. Azt hagyjuk, hogy a követelésekkel egyet értünk-e vagy sem, azt nézzük, adott-e rá választ a miniszter, és milyet!

Bármilyen reformnak nevezni egy olyan változtatást, melynek alapjait a miniszterelnök a brüsszeli hazaúton tette le, majd megérkeztekor néhány gondosan kiválogatott fiatallal folytatott beszélgetéssel legitmiált, nem lehet. Ugyan adott három napot arra a minisztériumnak, hogy kidolgozza a változtatásokat, de hogy ez a folyamat inkább hasonlított PR-szakemberek brainstromingjára, mint hatástanulmányokkal alátámasztott, szakmai munkára, az biztosra vehető.

Az egyetemi autonómia visszaállítása is elmaradt, nincs arról szó, hogy a pénzügyi szakértők kiküldését az egyetemekhez visszavonták. A hátrányos helyzetű diákok helyzetéről sem hallottam semmit a minisztertől.

Ugyanakkor amiről mindenki tudott, az az államilag támogatott hallgatói számok 55 ezerre való növelése. Ez nagyon jól hangzott, és tökéletes volt arra, hogy az összes többi követelést eljelentéktelenítse, és megágyazzon azoknak a hangoknak, melyek azt mondják, hogy "Mit akarnak még mindig a diákok? Csak hőbörögnek!". Ugyanakkor ezek a számok a tavalyiak voltak, és nem a követelések között megfogalmazott 2011-esek. Elválaszthatatlanul ide kapcsolódott még a források biztosításának kérdése, mivel szép, hogy növelték az államilag támogatott helyek számát, de ehhez semmilyen plusz anyagi támogatást nem adtak az egyetemeknek. Ahhoz a költségvetésen belül kellett volna átcsoportosítani, amiről szó sem volt. Az akkori állapot szerint tehát az eredetileg tervezett tízezer államilag támogatott hallgatóra jutó összegből kellet volna az egyetemeknek 55 ezret képezni.

Most pedig itt a legújabb változtatás, Giró-Szász András sajtótájékoztatója, mely szerint Balog Zoltán nem kíván élni a pontszámítás adta jogával. A kormány tehát elfogadtatott hétfőn egy törvényt - melyet egyébként az igen kompetens Költségvetési Bizottság nevében nyújtottak be -, csütörtökön pedig már negligálja is. Hozzáteszem, a törvény nem valami kegyről tesz említést, amit a miniszter kedve szerint gyakorolhat, hanem feladatául teszi a ponthatárok megállapítását. Arról már szinte felesleges is megemlékezni, hogy azért kiadtak egy listát, mely tizenhat olyan szakot tartalmaz, amelyeken a továbbiakban teljes egészében megszűnik az állami támogatás

A kommunikációs hógolyó, melyet Orbán Viktor indított el, öt nap alatt lavinává nőtt, és maga alá temette az egész rendszert. A nagy reformtól eljutottunk oda, hogy semmi nem változik, csak még kevesebb szakon lesz lehetőség ingyenesen tanulni.

Sajnálatos, hogy a tüntetések fő motivációja ez esetben is, mint általában a rendszerváltás óta, a saját pénztárcánk védelme, mely nélkülöz minden szempontot a rendszer fenntarthatóságával kapcsolatban. Az erre adott kormányzati reakció pedig, mely nem kíván érdemi választ adni a felvetett problémákra, és csak felületes kommunikációs megoldásokkal kívánja becsapni a közvéleményt, dühítő.

*

Nem a témához kapcsolódik közvetlenül, de el kell mondjam, a rendőrség legutóbbi két hétben tanúsított magatartását kiválónak értékelem, és egyetértek a mandiner cikkével:

"Szerintem ezek a kijelentések meglehetősen igazságtalanok, a rendőrség teljesen korrekt módon járt el: saját korábbi gyakorlatától ugyancsak eltérően a be nem jelentett útvonalon zajló vonulásokat is biztosították, nem nyúltak senkihez sem. Még akkor sem, amikor a tiltakozó diákok közül néhányan birtokba vették a parlament főbejáratának lépcsőit."

Azokat pedig, akik ezt, vagy éppen a kormány kommunikációs trükkjeit nem látják, arra kérném, hogy vegyék le a megfelelő színű szemellenzőt!

A hétfői diáktüntetések után gyorsan elterjedt az Apple laptoppal az ölükben tüntető lányok képe. Sokan viccet csináltak belőle, sokan bizonyítékot láttak benne arra, hogy igazából csak a rózsadombi fiatalok jöttek tüntetni a tandíj ellen.

Őszintén remélem, hogy ha a jövő történetírói megemlékeznek ezekről a tüntetésekről, akkor ez a kép kerül majd be a törikönyvekbe. És nem azért, amit a kép maga ábrázol, hanem azért, amiért ilyen cirkusz lett körülötte, és azért, amit a társadalmunk belelátott ebbe a képbe. Ugyanis az a látásmód, ami ebből a fotóból egy mémet teremtett, rengeteget elmond a mai magyar társadalom lelkivilágáról és attitűdjeiről.

Egyrészről nagyon szépen kirajzolódik előttünk Magyarország gazdag-ellenessége. Ha telik macbookra, miért pofázik? Miért tüntet? A szülei kitermelték neki a laptopot, több klaviatúra volt a kezében mint kapa, egész nap valószínűleg koktélozik meg táncol, hogy aztán majd az apukája benyomja valamilyen kitalált munkakörbe ahol az átlagfizetés háromszorosát keresi meg. Sajnos nekem is támadnak ilyen érzéseim, de az eszemmel ilyenkor próbálom belátni: ezek csak előítéletek. Pont ugyanolyanok, mint a többi: a cigányok lopnak, a szegények büdösek, a hajléktalanok romlottak – a gazdagok pedig erkölcstelenek. Személyes tapasztalataim szerint ez az érzület legalább annyira erős a magyar társadalomban, mint a többi megkülönböztetés: aki a nagykörúton belül lakik, az csak ne beszéljen.

Másrészről, mivel ez egy tandíj-ellenes tüntetésen készült, sokan rögtön belelátták, hogy az almás lányok azért voltak ott, mert nem akarnak tandíjat fizetni – ezt pedig nem szabad nekik. Aki gazdag, az perkáljon csak szépen csendben. Szerintem attól még, hogy valakinek sok pénze van, érheti igazságtalanság, és nem várható el tőle, hogy csak azért, mert gazdag, eltűrhesse, hogy egy kormány (érzése szerint) igazságtalanul nyúl bele a zsebébe. Mindenkit megillet a magántulajdon védelme, nincs szabadrablás, nincs jakobinus forradalom.

Harmadrészről azt sem szabad elfelejteni, hogy a két lány valószínűleg már egyetemista: őket nem érinti a tandíj, se a keretszámok, de lehet, hogy már a röghöz kötés sem. Könnyen lehet, hogy ők azért jöttek el tüntetni, mert igazságtalannak érezték Orbánék szarakodását – de nem maguk miatt, hanem mások miatt, akik például nem tudnák kifizetni a magas tandíjat. Láthatjuk, hogy annak a feltételezése, hogy valaki más jogaiért áll ki, még Kövér Lászlótól is teljesen idegen, aki nem érti, hogy mit fáj az egyetemistáknak, ha a következő években érettségizőknek fizetniük kell.

A kép üzenete számomra inkább a szolidaritásról szól, mint a gazdagok úri hóbortjairól. Én nem IBS-es, láblógatós, starbucksos sznobokat látok a képen, akik elrugaszkodnak a magyar valóságtól, hanem két fiatal lányt, akik úgy gondolták, hogy nem igazságos az új rendszer, amiben a felső tízezer továbbra is ingyen tanul, de a többieknek komoly adóssággal kell kezdeniük a felnőtt életüket. Ennek a képnek nem a gazdag fiatalok megbélyegzéséről kéne szólnia, hanem a társadalmon belüli kohézióról.

Persze ki tudja, hogy mi volt a lányok fejében azon a napon, vagy hogy mit néztek épp a laptopjukon – igazából teljesen mindegy. Ennél sokkal fontosabb és sokkal többet elárul, hogy mi mit feltételezünk róluk.

Kezdjük ott, amit azért érdemes az elején tisztázni, hogy lassan hatodik éve vagyok az ELTE Társadalomtudományi Karának hallgatója - jelenleg szociológia mesterszakon is - így valamennyire személyesen érintenek a Semjén-Molnár plágiumtengely által felvetett etikai kérdések, a felháborodásom talán ezért is intenzívebb lesz az átlagos médiafogyasztónál. Ezért is szólok, hogy akiket egyetemi belügyek nem érdekelnek, és kizárólag Semjén elkaszálásával szeretnének foglalkozni, azok most inkább kapcsoljanak másik csatornára.

*

Szóval akik követték a HVG keresztényüldöző cikksorozatát, azok valószínűleg értesültek róla, hogy Semjén Zsolt hittudományi disszertációja és szociológiai szakdolgozata számos olyan problémás elemet tartalmaz, amit még két évtized után sem lehet egykönnyen félresöpörni. A plágium azért mégiscsak plágium.

Plágium még akkor is, ha Tausz Katalin (dékán, ELTE Társadalomtudományi Kar) sajtótájékoztatójában amellett érvel, hogy jogkövető állampolgárként az akkori hatályos szabályok alapján utólag vajmi keveset lehet tenni plágiumügyben, hiába "súlyos tudomány-etikai vétség", a diplomát elvenni nem lehet.

(Kedves Fideszes és KDNP-s képviselők! Ez azt jelenti, hogy Semjén hibázott, etikailag gáz alak, ti meg konzervatívként a lopást és a csalást véditek. Na helló!)

A probléma ezzel a sajtótájékoztatóval és az újabb sajtóközleménnyel egyébként az, hogy a plágiumügyet kizárólag Semjén oldaláról vizsgálja, saját szőnyege alatt már nem söpröget. Mégsem egyszerűen arról szól a történet, hogy Semjén össze-vissza plagizált sokszor még csak nem is túl minőségi forrásokból, hanem arról, hogy saját konzulensének később megjelent (!!!) publikációjából vett át igen nagy szövegegyezéssel igen nagy részleteket.

Az, hogy vajon elfogadható-e bármely egyetem számára, ha oktatója egykor konzulensként a kelleténél jobban segített kedvenc diákjának (értsd: bizonyos részeket megírt helyette), részben azért, hogy a saját konzulensi becsületét védje egy igencsak lehúzó bírálat után, majd ugyanezeket a passzusokat később kizárólag saját névvel publikálta is, szerintem egyértelmű. Normális egyetemen ez nemhogy elítélendő, egyszerűen megbocsájthatatlan.

Nyilván senki nem feltételezi, hogy Molnár vett volna át részleteket korábbi szakdolgozójától, akinél fényévekkel jobban ért az adott témához, ugyanakkor az teljesen jogos elvárás, hogy ne írja meg diákja helyett szakdolgozatának jelentős részét, és ha már titokban így is tett, ne publikálja ugyanazt saját kutatásként. Vagy-vagy. Olyan sincs, hogy "közös kutatást folytattak", mert szakdolgozat minden esetben önálló munka - értsd: a konzulens kritikai észrevételekkel, esetleg adatokhoz, forrásokhoz való hozzáférés megkönnyítésével, tanácsokkal segít, NEM ÍR MEG A DIÁK HELYETT SEMMIT - úgyhogy Molnár sajtóközleménye enyhén szólva is nevetséges kísérlet a saját "tudomány-etikai vétségének" elkendőzésére.

*

Szóval. Egy normális egyetemen Molnárnak mennie kéne. Mennie kéne még akkor is, ha az ügyből nagyon ügyesen pártpolitikai kérdést csinálnak, és mennie kéne akkor is, ha az ő tudományos fokozatán múlna egy-egy képzés akkreditációja, ne adj Isten személyén az ijesztő túlhatalommal rendelkező kormányzó párt jóakarata.

Mindezeket azért írtam le, mert dékánasszony bátor közleménye szerint "az eset megítélése a tudományos közélet, az egyetemi közösség valamint az érintett személyek kompetenciája", és én megszólítva érezvén magam így ítélem meg a kérdést. Nyilván ettől nem változik semmi, egyedül az én pár hét múlva esedékes szóbeli vizsgámon számíthatok majd tanár úrtól a szokásosnál több "kis férfias szívatásra", de egyrészt legalább lesz motivációm készülni, másrészt szerintem ez mégiscsak egy jó egyetem, kiváló és minden nehézség ellenére meglepően lelkes oktatókkal, tehetséges diákokkal, múlttal, hagyománnyal, terasszal és jövővel, ahol az ilyen ócska húzásoknak semmilyen képzelt vagy valós fenyegetés hatására nem lenne szabad teret engednünk. Ugyebár ez lenne az egyetemi közösség felelőssége.

Ja és persze, ha ez az álláspont tűrhetetlen, nyugodtan lehet perelni.

A napokban újra fellángolt a vita a tandíjjal kapcsolatban, miután kitudódott, hogy a kormányzat tovább csökkenti az állami támogatású helyek számát a felsőoktatásban. Tiltakozott a HÖOK és a Véleményvezér is megjelentetett egy bántóan felszínes írást.

Mielőtt az utóbbi cikkre rátérnék, hadd mondjam el véleményemet a tandíjról. Meglátásom szerint a felsőoktatási tanulmányok befejezése után fizetendő tandíj bevezetése egy paradigmaváltás az oktatásban. Az eddigi rendszerben nem az egyetem befejezése utáni lehetőségeken volt a hangsúly, hanem magán az egyetemre való bekerülésen, vagyis a diploma megszerzésén. Az pedig mar gyakran másodlagos szempont volt, hogy milyen tudományterületen és milyen későbbi kilátásokkal. Arról nem is beszélve, hogy a felhasználható félévkeretet sokan szívesen kihasználták a limitig, hiszen ingyenes volt, és rengeteg előnnyel járt a diáklét. Ezek a diszfunkciók összességében nagyobb költséget jelentenek közvetlenül az állam, közvetve pedig az adófizetők számára. Erre a tandíj, mint a hatékonyságra ösztönző eszköz, megoldást nyújt.

A Véleményvezér cikke ugyanakkor a társadalmi mobilitás csökkenésében látja a tandíj ördögi hatását. Ez igaz lenne, amennyiben a tandíjat a tanulmányok ideje alatt kellene kifizetni, hiszen akkor a felsőoktatásban való részvétel valóban a szülők anyagi helyzetétől függene. A hazai tandíj-rendszer azonban lehetővé teszi állami hitel közbeiktatásával a tandíj utólagos törlesztését, aminek megfizethetősége így már csupán a hallgató későbbi fizetésétől függ. Ebben a kontextusban a hitel tehát egy befektetés, ami arra ösztönzi a hallgatót, hogy olyan tanulmányokat folytasson, amivel a későbbiekben jó eséllyel tud majd elhelyezkedni. Vagyis hamis az az állítás, hogy az utólagosan törleszthető tandíj ellehetetleníti a társadalmi mobilitást.

Ennek megfelelően a felvetett probléma is hamis. Az igazi kérdés az, hogy az államilag támogatott hitelek mekkora költségvetési terhet jelentenek hosszútávon, illetve, hogy a jelenlegi tandíjakat vissza tudja-e majd fizetni a felvevők túlnyomó része a fizetéséből, ha keresett szaktudást sajátít el?

A Véleményvezér utóbbi szemponttal is foglalkozik, példaként felhozva az amerikai tandíj-rendszert, ahol egyre kevesebben tudják visszafizetni a tandíjukat. Az összehasonlítás azonban felszínes, semmilyen következtetést nem lehet levonni ez alapján. A magyar rendszert és jövőbeni kilátásokat (tandíj és a várható fizetés nagyságának aránya) alaposan meg kell vizsgálni, különben a vita színvonala a kormány hatástanulmányokat nélkülöző ötletelésével egyenlő. Ahhoz azonban jó kérdéseket kell feltenni, és nem démonizálni a tandíjat.