"And when you see a crowd I see a flock"

Az idézett sor a Housemartins nevű brit banda Sheep című számából származik, és  jól illusztrálja minden érzésemet, amelyet a Hallgatói Hálózat tegnapi tüntetésén átéltem. Hatalmas különbség van ugyanis a tömeg és a nyáj között, s nem csak mennyiségbeli: a tömeg járó erdő rengeteg, ha megáll, vér a gyökere. Ezzel szemben a nyáj, csak bégető egyedekből álló sokaság.

Félreértés ne essék: sem a résztvevőket, sem az eseményt nem szeretném minősíteni, viszont számos olyan történésnek voltam szem- és fültanúja, ami a végletekig elkeserített, és ennek egyetlen oka volt: az, hogy megtapasztaltam, milyen, amikor egy fontos cél alárendelődik a közhangulatban uralkodó mocskolódásnak, és a civil nyomásgyakorlásban vallott kudarcoknak. Ugyanis arról van szó, hogy egy, a hallgatói érdekek képviseletére ad hoc módon szerveződő csoport, szervezet, akármicsoda, aminek tényleges legitimációja és képviselői tisztsége a legnagyobb jóindulattal is megkérdőjelezhető, a felsőoktatás reformját (illetve re-reformját) követelve az utcára vonul, némi nyomást kifejtve (sic!) ezzel a kormányzat elcseszett döntéseivel szemben. Ez idáig teljesen rendben van – még akkor is, ha én magam nem igen szimpatizálok az efféle Occupy Movement dolgokkal –, bele tudom látni, hogy ez egyfajta, a civil életet serkentő, és ezáltal az aktív állampolgárság kialakulásához vezető kátyúkkal teli út. Kátyús, de út. 

Viszont, amikor azt látom, hogy szervező táblával a nyakukban, huszonévesek egy Suzukiból ordító Prodigy számra ugrabugrálnak, adekvát a kérdés: ki hallgat így rájuk? Vagy, amikor azt hallom mögülem, hogy „aki nem ugrál, az Hoffmann Rózsa!”, akkor úgy érzem magam, mint egy másodosztályú focimeccsen, és megint megkérdezem magamtól: ki hallgat így rájuk? Vagy amikor a demonstráció miatt lezárt körúton, a munkából hazaigyekvők kénytelenek várni, és nem dudálnak az „aki dudál, velünk van!” felszólításra, majd ezek után több résztvevő azt kiabálja, „akkor anyád!”, akkor újra felteszem a kérdést: ki hallgat így rájuk? És ez még csak a tüntetés volt, majd ekkor következett az ELTE BTK elfoglalása. (A tegnapi tüntetés óta tudom: nyitott ajtókon bemenni egyenlő az épület elfoglalásával. Rettegjen hát minden hivatal, mert holnaptól ügyfélfogadási időben fogom elfoglalni az ügyintézőim irodáját!)

Kivételes repülőrajttal kezdték a 2013-as politikai évadot a magyar közélet csillagai, fontosabb orgánumaink publicistái. Bayer Zsolt a Magyar Hírlap hasábjain ordas cigányozással próbálta kétségbeesetten felhívni magára a közvélemény figyelmét, akár egy süllyedő hajó árbocán szitkozódó és csapkodó szerencsétlen. A Narancs, hűen a szebb napokat is látott SZDSZ hagyományaihoz, nem győzte durrogtatni a rasszista patront amerre csak érte: Schiffer Andrásra, vagy ha a lépés éppen úgy jött ki, hát az egész magyar jobboldalra, úgy istenesen.

A magyar politikai közbeszéd tabloidizálódni látszik. Jó példa erre Bajnai Gordonnak az október 23-án, a Szabad sajtó útján elhangzott beszéde. Bármennyire is igyekezett a volt miniszterelnök megmagyarázni a demonstrálóknak, miért is nem jó, ahogy Orbán Viktor Magyarországot kormányozza, hogyan vihető véghez a rezsimváltás, érezhető volt, hogy szavai nem mozgósítottak úgy, ahogy tehették volna. A beszéd, amire annyian vártak, egyszerűen unalmassá vált. Bajnai hívószavai, fordulatai nem voltak kellően erősek, áttörőek. Egy ígéret maradt beváltatlanul: mégpedig azért, mert a szónok nem, vagy rosszul használt olyan eszközöket, amelyekkel egy tömeg hatékonyan megszólítható. A bulvárosodás márpedig elkerülhetetlen. Felvetődik azonban a kérdés: hogyan érvényesülhet bármilyen közszereplő olyan közegben, ahol a Bayer és Ara-Kovács még csak nem is számítanak nehéztüzérségnek?

„A kulturális pozíciók prímátusa 1945-48 óta - most csúnyát mondok -  balliberális felségterület, baloldali-balliberális felségterület, beleértve a médiát” – nyilatkozta Kerényi Imre. Az idézett műsor egy későbbi részében szerencsére Vári György visszautasította az elhangzottakat, mondván Rákosi nem volt liberális, érdemes egy kicsit megállnunk ennél a kijelentésnél.

Azt hazudja ez a mondat, hogy a liberálisoknak bármi nemű közük lett volna a szélsőbaloldali diktatúrák, a Rákosi- és Kádár-rendszerek kultúrpolitikájához Révaihoz, Aczélhoz, vagy tágabban azok politikájához. Nem volt.

Már hosszú ideje figyelem szimpátiával Schiffer András tevékenységét, mely során makacs módon követi saját elveit. Nem azokra a zöldségekre gondolok, amiket az LMP programszinten követ, mint az antiglobalizmus vagy a műveld-a-panel-melletti-földedet, hanem arra, hogy nem enged tisztaságából, mert ebben, a levitézlettektől való függetlenségben látja a jövőt.

forrás

„The question mark is there, ignoring it won’t make it go away”

Azért az nagyon sokat elmond az Európai Unióról, hogy félünk megkérdezni az embereket arról, hogy igazából tetszik-e nekik.

David Cameron szerdai beszédében (videó) bejelentette, hogy ha a 2015-ös brit választások után ismét konzervatív kormány alakul, akkor a következő években referendumot fognak tartani az EU-ban maradásról. A kormányfő addig is arra hívja föl a briteket és az európaiakat, hogy vitassuk meg együtt a kérdést, illetve próbáljuk meg új alapokra helyezni az EU-t.