„The question mark is there, ignoring it won’t make it go away”

Azért az nagyon sokat elmond az Európai Unióról, hogy félünk megkérdezni az embereket arról, hogy igazából tetszik-e nekik.

David Cameron szerdai beszédében (videó) bejelentette, hogy ha a 2015-ös brit választások után ismét konzervatív kormány alakul, akkor a következő években referendumot fognak tartani az EU-ban maradásról. A kormányfő addig is arra hívja föl a briteket és az európaiakat, hogy vitassuk meg együtt a kérdést, illetve próbáljuk meg új alapokra helyezni az EU-t.

Persze a hírek alapján minden EU-párti kormányfő a német kancellárral az élükön kiakadt kollégájuk szavain. Az elemzők is populizmusról, felelőtlenségről, olcsó szavazatszerzésről beszélnek. Pedig Cameron beszéde – bármilyen indíttatásból hangzott is el – nagyon fontos kérdéseket vetett föl; olyanokat, amiket mások nem nagyon akartak vagy mertek feltenni.

Először is megnevezte a kontinensünk előtt álló három legnagyobb kihívást: az eurózóna problémáit, az európai államok versenyképességének romlását illetve a szakadékot az EU intézményei és állampolgárai között. Tudunk bármelyikkel is vitatkozni? Nem. Tényleg nagy problémákról van szó? Igen. Tudott-e működő választ adni bármelyikre is az európai politikai elit? Nem.

Ez után Cameron fölvázolta a szerinte kívánatos Európai Unió öt alapelvét: a közös piac kiterjesztését, a rugalmasságot, a jogkörök visszavonásának lehetőségét, a demokratikus elszámoltathatóság fejlesztését és az igazságosságot. Ebben sincs semmi ördögtől való gondolat – őszintén szólva sok újdonság sem.

A szomorú az, hogy Cameron rátapintott a lényegre: az EU elveszítette a támogatottságát és reformra szorul. Az európai politikusok évtizedek (!) óta ugyanazokkal a problémákkal találják szemben magukat: hogyan lehetne egy valódi, határok nélküli közös piacot kiépíteni? Hogyan lehetne az Uniót népszerűbbé tenni az állampolgárok előtt? Miért romlik Európa versenyképessége? Hogyan lehet feloldani a harmonizáció és a sokszínűség közötti ellentétet? Jacques Delors a 80-as években ugyanezeket a kérdéseket tette föl magának, de Barroso ma sem tudja megválaszolni őket. Történtek ugyan előrelépések, de nem véletlen, hogy az évtizedekkel ezelőtt kitűzött célokat kell újra és újra megfogalmazni.

Cameron világossá tette, hogy mit akar: egy többsebességes Európát. Ez is egy olyan szó, aminek elhangzása esetén sokan szörnyülködnek, pedig nincs mitől: már nagyon régen ilyen EU-ban élünk. A Schengeni együttműködés, az eurózóna és a különböző tagállami opt-outok miatt már rég nem két- három-, hanem soksebességes Unióban élünk. Ráadásul, teszi hozzá a brit miniszterelnök, ha az integráció mélyítése nem a kényszerítő, „mindenki vagy senki” elven, hanem az önkéntes együttműködésen alapul, akkor  az sokkal közelebbi kapcsolatot szülhet, amit az állampolgárok is könnyebben befogadnak.

És itt jutottunk el Cameron legfontosabb gondolatához: rég rossz, ha attól rettegünk, hogy mi történik akkor, ha megkérdezzük az állampolgárokat. Az EU a demokráciára és a népszuverenitásra épül, mégis félünk a brit, a német, a görög vagy a magyar átlagemberek véleményétől. Ha ötven év alatt nem sikerült meggyőzni a választópolgárokat arról, hogy az EU valami szuperjó dolog, akkor valami talán tényleg nem stimmel. Nem dughatjuk homokba a fejünket, nem hülyézhetünk le társadalmakat majd vonulhatunk el egy négyórás zártkörű tanácskozásra dönteni a sorsuk felett. Európában ezt nem így szokás.

Persze van egy nagy különbség köztem és Cameron között: én hiszem, hogy az integráció mélyítése és egy föderális Európa jelenti a megoldást a közös problémáinkra. Ennek ellenére egy ilyen jelentőségű reformot nem lehet az állampolgárok egyetértése és támogatása nélkül megcsinálni. Ellenkező esetben a végeredmény egy fölülről szerveződő, oktrojált, épp ezért instabil Unió lenne. Mintha az integrációs folyamatban elfelejtettük volna bevonni az embereket, kikérni a véleményüket. Ez pedig egy olyan hiba volt, amivel szembe kell néznünk minél hamarabb.