Az Észak-Koreával való nukleáris konfliktus kirobbanása messze nem csak távoli lehetőség – írja a Foreign Affairs. Természetesen nem a neves külügyi folyóirat az egyetlen, amelyik a folyamatosan érkező, egyre baljósabb hírek hallatán elképzelhetőnek tartja a következő koreai háború kirobbanását. Én azonban minden jel ellenére nem hiszem, hogy bármelyik fél középtávon megtámadná a másikat.
Helyezkedjünk bele először Észak-Korea, pontosabban Kim Dzsong-un nézőpontjába! Az ázsiai diktátor az elmúlt hónapokban előszeretettel mutatta kemény oldalát, egyes hírek szerint már egy Egyesült Államok elleni támadás terve is elkészült. De vajon megéri-e Phenjannak kirobbantania egy háborút?
Általánosságban feltételezhetjük, hogy egy ország vezetője csak akkor indít háborút egy másik ellen, ha a konfliktus kirobbanásának haszna nagyobb, mint annak költségei, vagy pedig a háborútól való tartózkodás kevésbé éri meg, mint annak megkezdése. Ebből kifolyólag nem támadok meg olyan országot, amelyik katonailag vagy gazdaságilag sokkal erősebb nálam, hacsak nincs mögöttem egy nagyhatalom támogatása, vagy valamilyen speciális körülmény rá nem kényszerít erre. Csak olyan feltételek mellett robbantok ki egy konfliktust, amelyek között azt érezhetem, hogy nem követek el öngyilkosságot, és amelyek között valami hasznot remélek a dologból.
(forrás: http://img.ibtimes.com)
Észak-Korea esetében könnyű belátni, hogy ezek a feltételek nem adottak. Egy konfliktus esetén nem élvezhetné a nagy testvér, Kína támogatását, hiszen Pekingnek nem érdeke egy háború kirobbanása a félszigeten: a kelet-ázsiai ország külpolitikáját elsősorban gazdasági és külkereskedelmi érdekei mozgatják, azoknak pedig ellentmondana az instabilitás és a nyugati országokkal (és a nemzetközi közösség nagy részével) való konfrontálódás. Ezzel szemben Dél-Korea teljes egészében maga mögött tudhatja az Egyesült Államok támogatását, amelyik minden válság és megszorítás ellenére továbbra is a világ vezető gazdasági és katonai hatalma. Ha kétségeink vannak afelől, hogy Észak-Korea legyőzné Dél-Koreát, arról ne legyenek, hogy Washington ellen Phenjannak esélye sem lenne életben maradni.
Ha csak a számokat nézzük, a népi Korea nagy hátránnyal rendelkezik déli szomszédjával szemben. Gazdaságuk szinte összehasonlíthatatlan: előbbi GDP-je 40 milliárd dollárt tesz ki, míg Szöulé 1611 milliárd dollárt, vagyis negyvenszer (!) annyit. Észak-Korea hadserege ugyan számszerűleg nagyobb, mint Dél-Koreáé, ám felszereltsége és hatékonysága erősen megkérdőjelezhető – és akkor még az amerikai hadsereg nem lépett közbe. Természetesen a nukleáris fegyver elméletileg Észak-Korea oldalára billentené a mérleget, ám az atombomba bevetése több politika kárt okozna, mint hadászati hasznot: ne legyenek kétségeink, hogy egy nukleáris csapás esetén az egész világ Phenjan ellen fordulna, Kína és Oroszország nem vétózna a Biztonsági Tanácsban, és a világ egyik utolsó kommunista diktatúrája kártyavárként omlana össze. Először senkinek sem éri meg atomfegyvert használni – nem véletlenül tartják a szakértők inkább védekező, mint támadófegyvernek.
Katonai győzelmet tehát Észak-Korea soha nem lenne képes elérni, és kétséges, hogy az agresszióval bármilyen politikai tőkét tudna kovácsolni. Lehet, hogy Iránnak, az al-Kaidának vagy egyes dél-amerikai vezetőknek szimpatikus lenne az imperializmus elleni küzdelem, de ilyen barátokkal Phenjan csak növelné nemzetközi elszigeteltségét, vagyis a rezsim életben maradási esélyeit.
(forrás: CIA Factbook és Hackett James, 2010)
Dél-Korea és az Egyesült Államok szempontjából nézve sem lenne jó ötlet megtámadni Észak-Koreát. Obama stílusába nem vág egy nemzetközi jogba egyértelműen ütköző, fölösleges háború indítása, ezért csak egy egyértelmű ENSZ BT-határozat vagy önvédelem esetén támadná meg Észak-Koreát, amely lépést szükségszerűen meg kell előznie egy phenjani agressziónak.
Az egyetlen fél, akinek látszólag érdeke a háború kirobbanása, az Dél-Korea – a nagyhatalmi támogatás és a könnyű győzelem tudatában elméletileg lehetséges, hogy kiprovokálna egy háborút, legyőzné régi ellenségét és újraegyesítené a félszigetet. Ugyanakkor gondoljunk bele: nem kis gazdasági és politikai mizéria lenne a borzasztó állapotban lévő északi területekért és az ott élőkért felelősséget vállalni (gondoljunk csak a két Németország esetére).
A jelenlegi észak-koreai rezsim hosszútávon életképtelen: ezt nem nehéz belátni. Nagyhatalmi támogatás nélkül, versenyképtelen gazdasági struktúrával és politikai elszigeteltség közepette nem lehet sokáig húzni. Ezt tudja Kim Dzsong-un is, ahogy azt is, hogy egy háború kirobbanása szükségszerűen a kér Korea demokratikus újraegyesítéséhez vezetne. Az egyetlen megfontolása a jelenlegi vezetésnek az lehet, ha az újraegyesítés utáni időkre gondolva előre pozíciókat harcolna ki magának – ezt viszont atombombák dobálásával és milliók megölésével nem tudná elérni.
Persze sosem zárható ki egy őrült megjelenése, aki nem az általunk racionálisnak vélt logika szerint gondolkodik. Az ő megjelenésüket és döntéseiket nem tudjuk megjósolni, ezért őket nem lehet beilleszteni ebbe a képbe. Eddig Kim Dzsong-un nem tűnt ilyennek, ráadásul jó néhány tábornok és stratéga legyeskedik körülötte, akik remélhetőleg helyre tudnák tenni az őrült gondolatoktól.
Ettől függetlenül persze biztosat nem lehet mondani, ezért én beérem ennyivel: ne dőljünk be a propagandának, a korai félszigeten való háború kirobbanásának esélye továbbra is kicsi.
Az utolsó 100 komment: