Önbevallású liberálisként mindig is komoly identitás-zavarban szenvedtem: egyrészt tinédzser korom közepén történő politikai ébredésem óta egyértelmű volt számomra, hogy a politikában és a gazdaságban a (konzervatív-)liberális értékek állnak hozzám legközelebb. Másrészt viszont hamar hozzá kellett szoknom, hogy ha felveszem magamra ezt a címkét, olyan emberekkel, politikusokkal kell név alapján közösséget vállalnom, akiktől a hideg kiráz. 

Mert hiába nem vagyok felelős az ő tetteikért, hiába voltam csak négy éves az 1994-es "ősbűnnél", hiába jártam tizedik osztályba 2006-ban, hiába nem voltam kókista vagy kunczista, az emberek önkéntelenül is ezekre asszociálnak, ha elmondom (vagy bevallom?) nekik, hogy liberálisnak tartom magam.  Mert ahogy én is, úgy a hozzám hasonló értékrenddel rendelkező fiataloknak is magukon kell viselniük ezt a stigmát, a "jó, de nem úgy vagyok liberális" magyarázkodás kényszerét, a lesütött szemeket. Mert ez a szó magában hordoz rengeteg, számomra fontos eszmét, de megannyi mocskot is, és ebből az embernek egy pár év után már elege lesz.

Mit tud tenni a liberális ebben a helyzetben? Két választása van: vagy fölvállalja saját értékeit, és kitartóan liberálisnak vallja magát, ezzel viszont felvállalja mások keresztjét; vagy pedig megtagadja saját eszméit, ezzel viszont szembe megy saját lelkiismeretének, arcul köpve saját magát.

Én egy harmadik utat választottam, és húszas éveim elején kísérletet tettem és teszek rá, hogy újradefiniáljam a közéleti liberalizmust egy civil szervezet keretében, amit felvállalhatok, amire büszke lehetek, és amire büszke is vagyok. 

És akkor jön egy Fodor Gábor.

(Forrás: Tutiblog)

Jön egy Fodor Gábor, aki a "társadalmi párbeszéd" jelszavával beáll egy közös koalícióba az MSZP-vel. Egy Fodor Gábor, aki nagyvonalúan a "liberálisok" nevében beszél. Egy Fodor Gábor, akinek nincs más üzenete, csak annyi, hogy "egy parlamenti helyért megteszek bármit", akinek liberalizmusa arra terjed ki, hogy "szereti a szabadságot", és aki újra és újra bebizonyítja, hogy van lejjebb. Egy Fodor Gábor, akinek minden egyes közéletben töltött percével egyre messzebb és messzebb kerülünk a hazai szabadelvűség újragondolásától, egy liberális Magyarországtól, ami az összes magát magyarnak valló ember befogadó otthona lehet, attól a kibaszott jó országtól, amiben én is és még millió másik magyar ember élni akar.

Szóval tartozom magamnak, a saját lelkiismeretemnek annyival, hogy kimondom: liberális vagyok, de Gábor, engem Te nem képviselsz. Se Te, se a pártod nem fedik le az én politikai nézeteimet, moralitásomat és liberalizmusomat. Amíg tagja leszel a közéletnek, addig nekem folyamatosan szégyenkeznem kell majd azokért a tettekért, amelyeket Te hajtasz végre. Szóval, csak arra kérlek, hogy próbálj meg a lehető legkevésbé szégyent hozni a következő négy évben a liberális szóra!

Én és a hozzám hasonló fiatalok azon fogunk dolgozni, hogy a liberalizmus valami teljesen mást, tisztábbat és jobbat jelentsen a közéletben, a politikában és a civil szférában, mint amit eddig jelentett; hogy az emberek ne a lenézéssel és az értelmiségi gőggel, hanem a konstruktív párbeszéddel és a nyitott gondolkodással párosítsák; egyszóval hogy a következő generációk ne azt kapják örökségül tőlünk, mint amit mi kapunk tőletek. Hogy senkinek se kelljen szégyellnie, hogy liberális.