A minap volt szerencsém belebotlani egy, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának dékánjával készített interjúba az mno.hu-n. Botos Máté dékán úr szinte minden egyes szavával egyet lehet érteni, és egyet is értek a többségével, azonban egyetlen mondatán, melyet a „Mi a véleménye az egyetemfoglalásokról?” kérdésre adott válaszul, meghökkentem. Így szól: „[…] A másik oldalon viszont ott van az Y generáció, mely már a torz magyar fogyasztói társadalom szülöttje, tagjai közül sokan szinte elvárják, hogy alanyi jogon járjon nekik a felsőoktatás. […]”.
A tandíjról, valamint az egyetemfoglalásokról alkotott véleményeink ismertek, így nem lepődhet meg az olvasó, hogy e bejegyzéssel nem Botos költségtérítés-támogató, és az aktuálpolitikai érdekek köré szőtt egyetemfoglalásokról alkotott álláspontját kívánom feszegetni. Sokkal inkább annak hivatkozási alapját, mely szerint a mostani egyetemista generáció követeléseinek forrása a torz magyar fogyasztói társadalom. Evidens tény, hogy a poszt-szocialista Magyarországban, amelynek állampolgárai a hosszú évtizedek során hozzászoktak a gondoskodó államhoz (melynek zsebe végtelenül mély), belénk égett, hogy valami „vagy ingyen van, vagy sehogy”. A rendszerváltást követően sem változott azonban ezen a tendencián semmi, és ennek felelőssége minden eddigi kormányzatot terheli.
(forrás)
A 2008-as szociális népszavazás eredményei jól jelezték akkor is, hogy a magyar társadalom meghatározó része továbbra sem tud kikecmeregni a szocialista rendszer hagyatékából, és a legkisebb áldozatot sem képes meghozni akkor, amikor a fenntarthatatlan rendszerek (egészségügy, felsőoktatás, nyugdíj) megmentésére kellene sietnie saját költségén.
Viszont amikor a 2010 óra regnáló kormány szintén ezt a felfogást erősíti például a magánnyugdíj-pénztári rendszer megszüntetésével (újra feltéve ezzel egy nem kis terhet az állam vállára), vagy éppen a rezsicsökkentő intézkedésekkel, újra megmutatva ezzel is a köztudatnak, hogy az állam feladata a polgárairól való feltétlen gondoskodás, nem lehet azt mondani, hogy nem természetes igény mindenki részéről, hogy babusgassák, gondoskodjanak róla; ehhez szoktunk hozzá.
Botos azonban az egyetemfoglalások kapcsán kikéri magának, hogy „[…] a felsőoktatást aktuálpolitikai viták szintjére alacsonyítják le […]” – s ezzel is csak egyetérteni lehet. Ámde (!) ez nem csak a jelenlegi politikai csatározásoknak köszönhető és nem is csak a felsőoktatást érinti: éppúgy és éppolyan mértékben felelőssége ez a korábbi ellenzéki pártoknak, mint a korábbi kormányoknak, és éppúgy és éppolyan mértékben érinti a nyugdíj, vagy az egészségügyi rendszer kérdéskörét, mint a felsőoktatásét. A legnagyobb részt e felfogás fennmaradásában tehát a 23 éve tartó politikai diskurzus alkotja - hiszen a megelőző egypárti rendszerben működő 40 év kapcsán aligha lehet politikai diskurzusról beszélni. A demokratikus Magyarország létrejöttekor megnyílt a lehetőség mind az állampolgárok, mind pedig az egyes politikai erők előtt, hogy a gondoskodó állam körül folyó vitákat, és a közbeszédet magát áttematizálja. Ez azonban a legkevésbé sem következett be, hiszen már a kezdetektől az ég egy adta világon semmi másról nem szóltak az egyes politikai kampányok, mint arról, hogy a választóknak ki terít meg szebben, és ami még fontosabb, olcsóbban a terülj-terülj asztalkán.
Ennek megfelelően nem lehet azt mondani, hogy a torz magyar fogyasztói társadalom lenne a hibás akkor, amikor egyes állami szolgáltatások ingyenességére teremtetett meg az igény mindenkiben, hiszen ennek felelőssége azokat illeti meg, akik torzzá tették a társadalmat, valamint azokat, akik kihasználták ezt politikai céljaik eléréseihez. Naivitás lenne azonban azt kijelenti, hogy ez pusztán "a politikusok" számlájára írható, ugyanis mi, választópolgárok is kivesszük ebből a részünket, hiszen újra és újra megnyaljuk a mézes madzagot, ha azt bármikor bárki elénk teszi. Végeredményben tehát addig fogják ellőttünk húzogatni ezt a madzagot, amíg azt csillogó, éhező szemmel nézzük. És kár azt feltételezni, hogy az érdekkövető politikai erők hamarabb fognak megváltozni, mint mi magunk tudnánk.