Szombat délután látom, mi történt az Educatio konferencián, hogyan zavarta meg néhány Hallgatói Hálózatos aktivista a rendezvény semmitmondóan simulékony idilljét, látom a közönség néhány "felnőtt" tagjának reakcióját. Hiába áll tőlem távol a hahás megafondemokrácia, hiába gondolom, hogy a tiltakozásnak előremutatóbb formái is lehetnek, az idősebb generáció lekezelő viselkedését látva percek óta remegek a dühtől.

Huszonhárom év alatt és az egyetemi tanulmányaim végéhez közeledve simán kijelenthetem, hogy egy igazi világfájdalmam van, és az bizony az idősebbek néha rendszerszintűen rossz hozzáállása a világ nagy kérdéseihez, igazságtalanságokhoz, a jövőhöz, végső soron hozzám és társaimhoz.

Merthogy azért előfordult, hogy valamit máshogy láttunk. Igazságtalan ez, igazságtalan az, emezt máshogy kéne, most pontosan miért is úgy kedves Tanárnő, Igazgatónő, Doktor úr, szülők, tudomisén kicsodák, akik éppen a focipálya mellett sétálva szólnak ránk, amiért inkább mégse csináljunk semmit, de legalábbis hangosak ne legyünk, tehát felnőttek, akik majd megmondják, mi legyen. Nem indokolják meg, nem magyaráznak el semmit, nem kezelnek partnerként, csak mert idősebbek.

A legszebb ezekben a helyzetekben, hogy sokszor pont azért nem képesek tisztességesen viselkedni a fiatalokkal, mert - meglepetés - ők sem tudják, miért kell úgy csinálni. A főnök, a Professzor úr, a jóízlés, a nyomorult szomszéd, akinek a rosszallásától félni kell, bizonyára így szeretné. Neki fogalma sincs, egyszer sem gondolt bele, és ezért most nagyon kellemetlenül érzi magát, amiért néhány taknyos mintha mégis magától és önjáróan - amire ő sose volt igazán képes - látszólag gondolkodni próbál.

És miközben neki elgurul a gyógyszer, üvölt mint a sakál kétségbeesésében, hogy mégis hogy van az, hogy nem ő gondolkodik, pedig már évek óta "letett valamit az asztalra", a többi "felnőtt" sokszor cinkosan hallgat. Volt már ő is ilyen helyzetben, és nagyon rosszul esett neki, de most végre valaki kiáll érte is. Kiáll érte, a nem gondolkodásért, a vitaképtelenségért, és egy olyan társadalomért, ahol a nemtudás bűn, szégyen, kiközösítés.

*

Szerintem elég sokan egy életre megutáltuk ezt. Nem kell egyetérteni a diákok összes követelésével, de az a minimum, hogy a kormány érdemben válaszol a kérdéseikre és kritikáikra. Ha erre mégsem hajlandó, ha még arra se futja, hogy "bocsi srácok, nincs pénz, és különben is mi így fogjuk átalakítani az oktatási rendszert ezért meg ezért, ha nem tetszik, szavazzatok legközelebb másra", akkor ne csodálkozzunk, ha a diákok egyre dühösebbek lesznek, és figyelmet, energiát, szóbaállást követelnek. Barbár módon, de értelmet. Ha kell, megafonnal. Bele a szánalmas kis önérzetek tengerébe.