A magyar kormányzat és a civil szervezetek között létrejött konfliktus részletei mára valószínűleg mindenki számára ismertek, így nem kívánom ezeket újra bemutatni. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy rámutassak azokra a kommunikációs félreértésekre és baklövésekre, amik az egész norvég-ügyet körüllengik, és amik jól illusztrálják azt a közéleti és politikai vitakultúrát, ami Magyarországot az elmúlt évtizedekben jellemezte.
Merthogy ez az egész ügy pusztán egy kommunikációs harc – legalábbis a fő csapásiránya ekképpen értelmezendő. Ez a kommunikációs front pedig már tavaly augusztusban megnyílt azzal az elhíresült Heti Válaszban megjelent cikkel, amelyben a norvégok által támogatott magyar civilszervezeteket igyekeztek a „Soros-stáb” kegyeltjeiként beállítani. Az ügy akkor nem váltott ki különösebb felháborodást, s míg az elmúlt hetek történései nem tették egyértelművé az ezzel kapcsolatos kormányzati szándékot, mindkét fél (kormány-érintett civil szervezetek) leginkább hallgatott.
A közel egyéves szünet után a norvégok civil alapjának pénzeit koordináló konzorcium tagjainál megjelentek a Kehi emberei, s világossá vált, hogy a magyar kormányzat ellenőrizni kívánja a pénzek elosztását és azok felhasználását – ma már nem csak az alapkezelők, de a támogatottak körében is. A történetet persze áthatja a Heti Válasz körüli narratíva: a kormányzat ellenzéki összeesküvést vélelmez, amelynek élén nemzetközi embereket, intézményeket lát. Nem újdonság ez: az ostromlott erőd látszata már ismert védekező-támadó eszköze a kormánynak, amivel mindig bizonyítani tudja mind nemzeti, mind pedig nemzetközi szinten dominanciáját, összetartását, és politikájának központi elemét: a sérthetetlenséget. Ez tehát a norvég-ügy politikai frontja.
Ilyen a norvég minta (forrás)
Azonban a jogi harctéren sincs egyelőre vesztenivalójuk. Egyrészt a norvég-ügy jogi megközelítése egyelőre mind a nemzetközi, mind pedig a nemzeti éterben kifogott az érintetteken. A Kehinek az őt szabályozó kormányrendelet értelmében az államháztartás központi költségvetéséből nyújtott támogatások ellenőrzésére van jogosultsága – „ide értve a nemzetközi szerződések alapján nyújtott támogatásokat” is. A Kehi hatásköre tehát az államháztartással összefüggő támogatások felülvizsgálatára korlátozódik, ám az ügy pikantériája, hogy a hivatal kiragadva a rendelet nemzetközi szerződésekre vonatkozó félmondatát, jogosnak tartja a Norvég Alap által megítélt támogatások ellenőrzését is. Amelyek természetesen nem részei sem az államháztartásnak, sem a központi költségvetésnek, sem pedig annak alrendszereinek. Ugyanakkor a Kehi-vizsgálat jogosságára vonatkozó aggályok mellett még egy érdekesség jellemző a történetre, mégpedig az, hogy a Kehi által indított vizsgálatra vonatkozóan nincsen jogszabály által lefektetett jogorvoslati lehetőség, azaz mindaddig, amíg az esetleges Kehi-túlkapás be nem bizonyosodik, a hivatali ellenőrzéssel szemben tulajdonképpen minden jogi lépés zsákutca. (Persze nekem sincsenek illúzióim: a jogszabály-gyár beindulhat és koncentrálhat erre az ügyre bármikor, hiszen a 2/3 birtokában a jog a kormányzati akarat kiszolgálója lehet, de a rémhírekkel ellentétben nem hiszem, hogy a jogállami keretek ennyire fellazultak volna vagy, hogy a kormányzat valóban egyértelmű és frontális támadást akarna indítani az egész civilszektor ellen. Merthogy ezzel már a szektor ellen intézne támadást – még ha ezt ő maga még ma nem is sejti.)
Ebben az esetben tehát nem marad más eszköz az érintettek kezében, mint a kommunikáció fegyvere, vagyis, hogy hogyan képesek meggyőzni a kormányzatot, a társadalmat, és egymást arról, hogy a valóság más, mint aminek láttatják: nem a kormány megdöntésére irányuló tevékenységeket finanszíroznak külföldről, hanem olyan szervezeteket, amelyek tevékenységei a jogvédelem, a demokratikus értékek, a pluralizmus, stb. értékeiért küzdenek. Noha érthető az összemosás, hiszen a magyar kormányzati policy olybá tűnik, nem ezen értékek elkötelezett híve.
Mindenesetre az elkövetkezendő hetek, hónapok megmérettetései közepette arra kellene koncentrálni elsősorban, hogy a kommunikáció eszközét használva bizonyítani tudjuk, hogy az érintett civil szervezetek a kormányzattal készek együttműködni, mert hitvallásuk alappillére a transzparencia, melynek jegyében készek átadni azokat a dokumentumokat, melyek amúgy nyilvánosak. (Ezen a ponton pedig szeretnék tisztázni egy igen fontos félreértést: egyelőre úgy tűnik, hogy az Index állításaival ellentétben szó sincs arról, hogy a szervezeteknek belső levelezését bekérné a Kehi, "pusztán" a projektek lebonyolításához szükséges, lebonyolító és támogatott közötti konzultációs levelezéseket, valamint a projekt tényleges teljesülését alátámasztó levelezést kell beszolgáltatni. A sajtó részéről tehát kéretik a pontos megfogalmazásra ügyelni, mert sikerül a figyelmet szinte marginális szempontokra terelni.)
Éppen ezek miatt tartom végtelenül gáznak azt a mentalitást, amit azok részéről tapasztalok, akik a politikai-közéleti diskurzust ma abba az irányba terelik a norvég-ügy kapcsán, mely szerint lázadni kell, és akik a Kehivel való együttműködést egyenesen a szervilizmussal azonosítják. Szerintem ma ez az ügy arról szól, hogy az érintett szervezetek öndefiníciójukkal tudnak-e azonosulni még egy olyan térben is, melyben a megtörésükre vonatkozó nyílt politikai szándék egyértelmű is, és a lehetőségek minden oldalról korlátozottak. Arról, hogy el tudunk-e számolni (nem csak a norvégok pénzével, hanem) önmagunkkal és értékeinkkel.
Nem pedig arról kell ma prédikálni (ráadásul teljesen irrelevánsan), hogy a civil szervezetek „az igazi ellenzék”. Mert nem! A civil szektor nem lehet ellenzéke kormányzatoknak (féke és/vagy ellensúlya azoknak!), mert a kormányzat-ellenzék logikája politikai logika, nem pedig civil logika. Éppen ezzel a narratívával sikerült összemosni mára a civil attitűdöt a politikai attitűddel, amely pontosan idáig vezetett.
És valóban: valószínűleg ez az ügy egy veszett ügy a civil szervezetek számára és könnyen lehet, hogy holnap vagy holnapután „mind megdöglünk”, de véleményem szerint, ha távoznunk kell, úgy kell távoznunk, hogy hűek maradtunk elveinkhez és többéves működésünkhöz, amely a törvényes játékszabályokban hitt, még akkor is, ha egy-két játékos törvénytelenül, de legalábbis egyelőre jogilag tisztázatlanul járt el. Ezért működtünk több éven át, hogy a magyar társadalom számára megmutassuk a törvényesség uralmának elsőbbségét. És, hogy ma, a Kehi-ügy közepette ne a megmaradásunkat féltsük egoista módon, hanem azt, hogy teljes szervezeti működésünk az utolsó hajrában, amikor igazán megmérettetett, meghasonlott. Ezt kell ma félteni, és ezért kell mértékletes, együttműködő, ugyanakkor nem behódoló, de kritikus mentalitással végigmenni az úton, nem pedig távolról újra eljátszani a forradalmárt, vagy csinovnyiknak nevezni mindazokat, akik kooperatív stratégiát követnek, ahelyett a kompetitív stratégia helyett, ami mindezidáig jellemezte és ide juttatta Magyarországot 2014-re.
A civil szervezetek ma az utolsó Dávidok itthon Góliáttal szemben, akiknek egyetlen fegyvere maradt: a kommunikáció parittyája, mértékletességgel töltve; egyebünk már nincs.
